Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.

1899-06-25 / 27. szám

ron fogva sétálnak, mosolyát kecses mosolylyal viszonozzák, néha nagy asztalhoz is kap meghívást, sőt ami fődolog, terveiket először neki árulják el. Mert tudják e jó urak, hogy a sajtó nagy hatalom, a tisztességtelen sajtó pedig vakmerően támad és bérért szolgálja a legundoritóbb módon czélzataikat. Hányszor megtörténik, hogy ily jellegű újságban előbb jelenik meg valamely hivatalosan sugalmazott czikk, mint más lapban. Csodálkozik a tisztességes gondolkozású polgár fölötte, fejét is csóválja, de mivel fél a nyilt szó kimondásától, hallgat róla. Pedig kár ily eljárásokról nem nyiltan szólani. Eleinte talán sok piszkolódásnak lenne az illető kitéve, de később minden józan eszű ember hozzá csatlakoznék és segitene vele együtt kivivni az igazság diadalát. Mindnyájan szeretjük becsületünket s annak védelmére nem riadunk vissza semmitől. Csak egyszer kell kibontani a tiszta és nemes irányban felfogott sajtószabadság zászlaját, ezrek és ezrek követik lelkesen lo-^

aÍ

tó e szennyeire bogását. Társadalmunk beteg és félénk. / Beteg, mert akadnak piszkos lapok, a melyek a lelki romlottság csiráit ültetik az ártatlan olvasó együgyű lelkébe. Félénk, mert néha a vezető férfiak és előkelők, avagy vagyonosok protekturátusa alatt a sajtó e fajta képviselőinek hatalma nagyon is megnőtt s éppen azért minden jogos becsületbéli mozdulatra vigyorogva ráduplázni kész. Inkább hallgat a jó polgár, megrendeli a lapot és fizet, mert reméli, hogy igy talán nem bántják. íme ide, erre a megvetendő szerepkörre sülyed le néha a sajtó. S hogy itt az alantos fokon nem csak existálni tud, hanem még parancsolni. sőt pöffeszkedni is mer, annak a társadalom közönyössége, és a sajtószabadság fogalma iránti téves felfogása az oka. Ez az eljárás nem szabadság többé, hanem a legveszedelmesebb szabadosság, a melynek zabolatlansága szemérmetlenül merészkedik mérges sebgt ütni a becsület testén. Pedig a társadalom nem a becstelenek, hanem a becsületesek gyülekezete és ennél fogva a sajtónak f a becsületet kell szolgálnia. Ha nem ez irányt követi, méltó az ostor ra, a jogos harag lángostorára, a mely kiüldözi a tisztességes gondolkozású emberek összességéből a betűk vakmerő bitorlóját. Nem más érdekért, csupán a társadalom tisztességének megóvásáért fonjuk korbácsot ott, ahol van, a — ő. — A képezdei épület alapkövét egyszerű ; de bensőségteljes ünnepélyességgel tette le, folyó hó 17-én : szombaton délután '/

2f> órakor, maga a család: tanárok és növendékek. ürt vág az életemben, hova csak könnyek hullanak, egyre hullanak és még sem födik el; főidet ha hánynak reá, mégis tátong ez az ür. — Miért-kellett „Neki" meghalnia ? — Az emberi hang az én hangom, ki siratom a „mamát". II. Egyszer volt, hol nem volt, kies rónák csendes városában, egy szomorú képű ember, a kinek keze napestig tartó kemény munkában vált érdessé, homloka verejtékben fürdött és holló szin fekete fürtjeit ezüst szálak hántották át, küzdelmek gondoknak miatta és sirt is sokszor, a kemény, kegyetlen gondok könnyeket facsartak a szeméből, de letörölte a könnyet, feláztatta a verejték cseppjeit homlokáról és a sarki leánytól virágot vett, virágot az ő szépséges asszonyának, kinek nem szabad látni az élet fekete, sötét oldalát, az ő aranyos tapétás szobájába ne hatoljon az élet szürkeségéből semmi, az ő angyali lényét, mely regés derűvel, tavaszi bájjal van tele, ne zavarja az élet fájdalma, bokrétában köti a virágot a komoly ember, és viszi haza. — Szelid arczu az asszonya, mosolyog az ajka mindig, de nem a csapongó kedélyű ember mosolya az övé, hanem valami szent derültség — valami tiszta isteni harmónia van a mosolyában, — úgy hogy az a fáradt fő, melyet az ;.iizlet" izgalma tépett még előbb, ájtatos imádattal borul az ölébe, felbontja a bokrétát és az illatos virágszálakat ráhullatja az asszonyára, a virágok körülfonják karcsú derekát, karjait, keblét és ott virulnak rajta, mint illatos kertjében a verőfényes tavasznak és a fáradt ember nézinézi, mig csak a szeméből nem hullanak ... a könnyek, könnyei a gyönyörnek. Ilyen volt a mama sorsa . . . Egyszer azután, hólepte január hónapjában a szines tapétás kis szobában megeredt a köny, fájdalomnak — könnye ; a sors, mely a madonna arczu édes asszonyra mindig csak verőfényt hozott — megmutatta a sötét felhőt, a mely nélkül embernek nem adatott élet, fekete sötét emberi árnyak mozdultak meg a szobában, a kik elragadtak egy fehér öreg anyót, a ki éppen úgy beczézte azt az édes asszonyt, éppen úgy óvta minden gondtól, mint a komoly képű férfi, de hát öreg volt, meg kellett halnia — az utolsó szava is az volt — ne sirassatok — mert a kis virágom szemébe nem Gyönyörű, napfényes időben vonult ki pontban 5 órakor az ó-kollégiumból három osztálynak 157 főből álló növendék serege, az ez alkalomra Veszprémből ide fáradt kir. tanfelügyelő, az intézeti igazgató s az egész tanárikar kíséretében, a városon kivül fekvő, építkezési területre. A kolosszális arányú épületi alap egész homlokvonalán fölállított állásoszlopok legmagasabbikának csúcsára tűzött, nemzeti lobogó jelezte már meszsziről, hogy a családnak első megjelenését az uj hajléknál szívesen várják. S úgyis volt; mert az odaérkezés után azo nal a tanárok közé lépett Gráner Lipót, építési vállalkozó s az általa ezekre az örökemlékü perczekre Budapesten Wassermann és társa, szerb királyi ékszerészeknél készíttetett, ezüst kapcsokkal ellátott, bent fehér atlaszszal s meggyszínű selyembársonynyal bélelt tokba zárt, remekművű ezüstkalapácsot, az alapkövek letételénél való használatra, szeretetteljes előzékenységgel fölajánlotta s az intézet igazgatóját annak örök emlékül való megtartására s intézeti tulajdonul való megőrzésére kérte. A súlyos ezüstkalapácsra gyönyörű betűkkel ez van vésve : Használtatott 1899. évi juniushó 17-én a PÁPAI ÁLLAMI TANÍTÓKÉPEZDE alapkőletételénél. Hazafias, meleg szavakkal köszönte meg az intézeti igazgató a derék építési vállalkozónak becses ajándékát, mely, mint e feledhetetlen momentum örök jelképe, a megépülő képezdének egyik legdrágább kincse leend. S most, egyszerre fölzendült az ifvalóka könnyek, — az agóniájában is —a mamámat féltette, — hiszen a nagyanyó hozta a világra őt, ismerte a testét, lelkét, a melyet elhervaszt az élet golgothája.... azért félt meghalni. — Kivitték a zöld fenyők közé és az én mamám annyit sirt utánna, hogy a liliom virágok a cserepekben, az ő könnyében nevelkedtek a hideg tél hónapjában, — kinézett az ablakon és hivta nagyanyót, hogy jöjjön vissza. — „De hát — ha nem tud jönni anyuskám — az Isten nem ereszti" — gügyögtem gyermekies hizelgéssel — nem „ereszti" . . . Akkor én sem maradok tovább itt, utánna megyek, szólt sirva, mint egy durczás gyermek — és hiába volt minden, lassan hervadt, mint a letört virágszál — a verőfény hiába hullott be az ablakon, a komoly arczu férfi hiába nézte szerelmes nézéssel — elszállt, tova tünt, — mindig annak a fekete szövetnek a lebbenése gyötörte a nappalokon és éjszakákon keresztül, — a mibe a halott nagyanyót takarták, a mibe takarták az ő kihűlt testét is egy reggelen. Az édes asszonynak testét, a kit úgy szeretett . . . mindenki. A komoly képű fekete ember, etendes