Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.

1899-06-04 / 23. szám

az ő kezében legyen, hogy független vélemény ne merjen napvilágot látni. Ha mégis megindul ilyen szabad irányú lap, összeröffennek a korifeusok s kiadják a jelszót, ha van, a laptulajdonos, a kiadó, s a szerkesztő személyének legyalázására. S ha mindezek ellenére virágzik a független lap ügye, ijesztgetésekkel, fenyegetésekkel törekszenek a munkatársakat s az előfizetőket e laptól eltéríteni. S ha mégis kudarczot vall e dicstelen törekvésük, akkor legalább a maguk részére szeliditeni akarnák e kellemetlen sajtó munkásait. Hogy a sajtóért mindenre képesek e szövetségek, magától érthető. Ez szerintük a gyeplője a társadalomnak és ostora a szabad vélemény nyilvánításnak. Mert véleményt szabadon kimondani csak az ő jussuk. És pedig féktelenül mindenkivel szemben. S gyakorolják is, ugy a magánember mint hivatalos férfiú irányában. Ha nem tetszik egy hivatalnok, felzuditják rá a lapokban a közvéleményt, ha ez ember ártatlan is. A magán emberekre vagy rászegeztetik egy revolver újság piszkos fegyverét, vagy ha ez nincs, kigúnyolják összejöveteleken, rágalmakkal bemocskolják. Igy, efféle esaköznek tartja a klikk a sajtót, a melynek dicső hivatása az ő kezében a legocsmányabb gyilokká fajul el. Amit a sajtó utján nem vihetnek ki, azt a terrorizmussal próbálják dűlőre juttatni. És pedig a terrorizmus minden kiraffinált, sokszor a legembertelenebb módjával. íjeszgetik az embert a főhatóság büntetésével, nem tetszésésével; fenyegetőznek, hogy velők ne merjen senki szem ben állni, mert annak pusztulnia kell. S mivel mai társadalmunkban nem ritka az uri spiczli és besúgó, ezekkel esetleg meg is kiséreltetnek valamit az illetékes helyen azon nem kedves független gondolkozású ember ellen. De rendesen fiaskót vallanak. Erről azonban már hallgatnak. Különben magok is tudják, hogy ijeszgetéseik sokszor gyermekesek ; de mert megszokták a vele való harczolást s mivel néha egyiken-másikon a rémitgetés fogott, mindig újra előveszik, ha kell. S az a rendes eljárásuk, hogy annak a sok strébernek akiket maguk köré gyűjtöttek Ígéretekkel, kiadják az ijesztés formáját és tárgyát, hogy azok vigyék a szél minden irányába. S a liű csatlósoknak gondjuk van rá megtoldani e szerepöket s iszonyú nagy képüsködéssel adni elő a bemagolt megbízatást. Ilyen viszonyok mellett nem ritka, hogy egyes városokban és vidéken minden független gondolkozású egyén proscribálva van a közvéleményben, legalább addig, amíg elhallgat, vagy győz. Legtöbb esetben az előbbi történik meg. Magára marad az illető a már ritka türelművé lett városban vagy vidéki helyen ; igazat adnak neki alakosok ugyan, de nem merik követni, ezért elkedvetlenkedik s hagyja a dolgok sorát folyni tovább. Néha azonban győz is a nemesen bátor harczos. Nem ijed meg semmitől, a társadalom függetlenségének magasztos eszméje lelkesíti ; \ eleinte kisded táborát a sajtó és a magán érintkezés után napról-napra növeli. Harczol,.ha kell tollal, ha kell karddal. S csakhamar észrevehetni ily küzdelem után, hogy az eddig elfojtott sok keserű panasZkodást, dühöt és leleplezett haragot, — a klikk tagjai ellen nyíltan hangoztatják, mert kinek ne volna haragja e vakmerő basák ellen ? Kit nem sértettek meg ezek a jó urak? Hisz mée: egymást is kérlelhetetlenül elpusztitj'%, ha érdekeik ugy követelik. Amint aztán a klikk látja, hogy tirannusi hatalmának vége közeledik; menekülnek eszeveszetten elsiilyedő hajóikról és rendesen egy vagy két társukat hagyják ott bűnbakul és áldozatul a fölzudult közharagnak ós a jogos közboszuvágynak. Bűnbakul általában azon tagjukat állítják oda, akinek egyéb feladata köztük nem volt, minthogy közszereteténél, állásánál és tekintélyénél fogva tervüknek öntudatlanul is -— de rendesen előre beugratva — szószólója legyen. Sok ilyen beugratott nagyság van egész társadalmunkban, akiknek közös sorsuk, hogy a klikknek öntudatlanul felhasznált eszközei legyenek s mikor bukik a társaság: nekik kell egyénileg, erkölcsileg, vagyonilag tönkre menniök. De nem szólok jelen esetben többet e kérdésről. Közismeretü dolog ez társadalmunkban, tanuja az a sok eltitkolt harag és boszu, mely ily egyének ellen irányul, akiknek a sorsa fölött, ha egyszer megkondul a vészS iszonyodva, megrettenve Csak visszatér a keblembe. 8 ha el is száll néha félre, Csak felrepül, fel az égre, Ott mondja el imádságba, Hogy mit érez .,. mi a vágya: — Kis faluban megvonulva, A világból mit se tudva, A hol nem bánt senki, semmi: Ott szeretne megpihenni. Onnan járna, onnan szállna Le a mélyre, magasságra, S csak azt mérné napról-napra: Milyen nagy az Ur halalma. Sagy Viucaie. 3s/T a r g i t. Irti: Ifj. Kohányl Róbert. (Folytatás.) IV. A Hétszentfaiva előtt elterülő sikon, hol ötven évvel ezelőtt kemény tusát vivott a szabadság az elnyomatással, három kétfogatú kocsi gyors vágtatással haladt előre, mig később letérve a rendes útról, a messze kimagasló kutgém felé tartottak. — Kevéssel a kitűzött czél előtt a három kocsi megállott, az ellenfelek néma kalap-megemeléssel üdvözölték egymást, s miután az orvosok előszedték műszereiket, nyugodtan várták a dolog folytatását. Valami különös félelem futott a nézők egész testén keresztül, mikor a szokásos f«lliivások után a két ellenfelet egymás ellen bocsátották. — Mind a két férfi hevesen támadott és védett egyaránt. A segédek halt-ot vezényeltek, de málékkor Koronái Béla ájultan rogyott össze, ota siető segédei karjai közé. Mint jöttek, abban a sorrendben távoztak el ismét. Mig Elek Sándor kocsija gyorsabb tempóban haladt előre, a beteget szállító kocsi döczogve követte az utcza egyenetlen kövezetén. V. A történtek után Elek Sándor még néhány napig maradt Hétszentfalván. Midőn aztán megtudta, hogy ellenfele állapota jobbra fordult, — lázas gyorsasággal pakolni kezdett. Már az egész falu tudomással birt a történtek felől, csak Margit előtt volt a dolog titok. A fiat.il leány szorongó szívvel várta, hol vőlegénye, hol meg Elek Sándor oda jöttét, de a mikor nem jött egyik se,- az őrület bizonyos nemével átkozta a végzetet, a mely vőlegényetői és egyidőben talán, szive választottjától fosztotta meg örökre. Mert szerette Sándort az ifjú kor egész hevével, de a józan ész szavára hallgatva, a gazdag fiúnak nyújtotta kezét. Egy védtelen pillanatban, mikor nem volt otthon senki, magára vette hosszú eső köpenyegét és elrohant hazulról. Hogy merre megyen — maga se tudta. A véletlen ugy hozta magával, hogy é{) azon ház előtt, hol Koronái Béla betegen feküdt, találkozni kellett Elek Sándorral. E nem várt találkozás mindkettőjökre igen kinos hatással volt. — Hol van vőlegényem ? — kérdezte határozott hangon. — Beteg — volt a válasz. — Tehát párbaj . . . ? — Igen — mondotta Sándor, mi közben lehajtá fejét. — Megölte ? — Nem, csak a szive felett kapott könnyű sebet. — Él! sikoltott a leány és a még kezében tartott kezet ajkához akarta emelni. A fiatal ember teljes erejével tartotta viszsza, mialatt egy gyengéd erőszakkal a kapu