Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.

1899-06-04 / 23. szám

harang, nincs Menekvés számukra, fcedig ez hamarabb bekövetkezik, mint hinnők. Egész társadalmunk undorral beszél az alakokról; nyomása ellen panaszra kél magán ember ugy Jnint hivatalnok; vakmerőségük határtalansága még a legbékésebbet is fellázítja. Mi minél előbb kívánjuk az uj időt, mert reméljük, hogy holt társadalmi életünkbe elevenséget hoz a klikk uralom megdőlése; innét várjuk, íiogy a keljeti fatalizmussal vetekedő közömbösséget, melyen oly nagyra nőtt e bűnös liga, ereje felváltja majd az tgazi nemes verseny, az életerő küzdelme. Hisz csakis ily társadalmon épülhet föl egy nemzet boldogsága. Tehát ne csak óhajtsuk, hanem tetteinkkel is rajta legyünk e boldogkorszak mielőbbi megvalósulásán. r. I. Hol a jöYO ! Most, hogy összeomlott a fagy birodalma és verőfényével felkaczafeott a tavasz, ennek az édes magyar népnek a milliója tekint reszketve fel az ég azúrjára — és tőle várják az életet. -— A természet szeszélyes járása jelenti számunkra a boldogulás kenyér forrását, — egy édes napsugár boldogítja, egy fergeteg, egy jég-hullás tönkre teheti az existentiát. Ez a fatalismus a természet hatalmában való túlságos bizakodás akadályozza a mi fajunk fejlődését. A természet hatalmának vagyunk szolgái, a földtől várjuk az üdvösséget a gazdagságot; most is csak a rég elavult nemzetgazdasági bölcséletet vallfelé vezette a leányt. — Ahogy ott áíttffck a kapu alatt, az egész testében remegő íeány összefüggés nélküli szavakat hadart íissze. — Majd hirtelen Sándor felé mereszti nagy fekete szemeit. — Ugy-e hozzá vezet ? — Kihez ? — Vőlegényemhez. Elek Sándor nem tudta, hogy mit feleljen, de önkénytelenül ugy érezte, hogy e kérést megtagadni képtelen. Szólni akart, de már ekkor Margit őrült gyorsasággal vonszolta maga után fel a meredek lépcsőn A beteg szobája küszöbén az orvos állott. — Bemehetek ? — kérdeztea leány. •— Tessék, — válaszolt az orvos és udvariasan félre állva, szabad utat engedett az ajtó felé. A viszontlátás vőlegény és menyasszonya között nem minden felindulás nélkül ment végbe. A fiatal leány lélek szakadva rohant oda beteg vőlegénye karjai közé és mig annak halvány arczát csókolgatta, szivét valami kimondhatatlanul keserű érzés marczingolni kezdte. Tekii tete önkénytelenül is az ajtó felé fordult, de már Elek Sándor nem volt Ottan. juk magunkénak, a mit a „Physiokraták" hirdettek a föld egyeduralmáról, -pedig az már az elmúlt korok zenéje, az uj világ az ember hatalmán épült az erős edzett emberén, ki emancipálja magát a természet bilincsei alól és abban leli hivatását, hogy harczoljon ellene. Az emberi munka a természet produktumainak feldolgozása a forgalom számára, az „ipar" ideálja a jelenkornak, a mely felhasználja czéljaira az erőket, mely biztosan halad és elvégezi minden nap terhét és a kenyeret megadja feltétlen biztossággal. — Az a foldmives, a ki hajnaltól napestig roskad az eke mellett, remeg, s könyörög attól a hatalomtól sikert, a kit meg nem érhet emberi elme, mennyivel nyomorultabb, mint az iparos, -a ki tudja, hogy a keze munkája alkotásra vezet, ha fergeteg bontja is meg a rónákat, ha jég veri szét a búzakalász! Iparosaink vannak már, de nincs iparos társadalmunk, a mely megleli a hivatásában azt az ideált, a mely megszerezné neki ezt a boldogságot, a mit csak a munka nyújthat — az iparos ha az már a jólétnek bizonyos fokára jutott, szűkkörünek találja a maga környezetét és előbbi társadalmát elhagyva oda törekszik az ephemer pénz vagy hivatalos hatalmak társaságába, elhagyja az ő társadalmát mely megadta neki az anyagi hasznot és azok körébe tolakodik, a kik telve dölyffel csak kihasználni akarják azt a parvenut, ki a frakkban is ugy néz ki, mintha bőrkötény lenne rajta. Hát méltó szerep ez egy embernek, a kit a munka tett naggyá, méltó e hozzá, hogy meghajoljon, hízelegjen egy olyan körnek, melyet qualificatió nélkül dicsőit a conventio hazugsága. Az a munkától érdes barna kéz sokkal több nemességet adhat egy névnek. ha nem- is czifra predicatumtól ékes, mintha századok traditiói aranyoztak be egy egyént, a ki ennek daczára egy obscurus semmi. Egy iparos társadalomra, (nem bánom ha szövetkezeti formába van öltöztetve) szüksége van ennek a züllött socialis életnek, de ennek a szövetkezetnek, szervezetét ne az állam, még kevésbbé egy „hivatalos klikk csoport" szabja meg; maga az iparosság egyesüljön egy hatalmas érdekcsoporttá, a kik isolálva magukat a többi társadalmi kasztoktól oldják meg azokat a problémákat, a melyek a haldokló század agóniáját oly keserűvé teszik. A socialismus egy utópia, a mely nem vezethet sikerre ; ne törődjön az iparos ember az államhatalmi problémákkal, a vagyonfelosztás ügybajával, az ő erőssége a mirnká| ban van, aczélizmai lebilincselik a I természet forrongó erejét, Övé a gép, melynek motorja csodás erővel alkot. Elég nagy és hatalmas a magyar iparosság, hogy függetlenítse magát mindenkitől és mindentől. Ezek jutotcak eszembe, midőn kün a mezőn járva, a verőfényben állva láttam egy megtört szomorú gondterhes paraszt embert, a ki remegve nézte az eget. Feliezián. Színház, Szombaton, (május 27-én)) „Az unatkozó király" újdonság került szinre. Nemcsak a király unatkozott, hanem az a csekély számú hálás publikum, a ki olyan örömest tapsol, mikor lehet, de ezen pásztor idillen, mely ép oly kevéssé spanyol költészet, mint múzsa a bécsi operetfc-Jimonád, csak ásítani volt kénytelen Pár csinos énekszám, melyeket nem Chapi, hanem Barna Izsó ur komponált, egy kaczagtató kupiét „Őrült-e vagy szent" ez est históriája; a magva, külömben a mesének az, hogy a nagy urak ha unatkoznak, bolondságokat követnek el, de azok a bolondságok okosan és bölcsen, házassággal végződnek. Mányai, Lévai és Miklósi hiába buzgólkodtak a siker érdekében. Vasárnap, (május 28-án) d. u. „A falu rossza" került szilire. Igazi sikert csak Lévay Margit birt elérni. Este „Talmi herczegnő" Konti szép zenéjii operetteje, a főszerepekben Mányai Arankával, ki hogy remekül énekelt, igazi riport frázissá vált, már valóban valahányszor halljuk, örülünk neki. Bájos volt Lévai Margit Ivon szerepében. Az urak között csak Miklósi és Csöregh volt elvezhető. Hétfőn, (május 29.) Balázsi Sándor és Miklósi Gyula jutalomjátékául „Cavaut Minard és társa" cz. franczia vígjáték került szinre elég szép számú közönség előtt. Mind a darab maga, mind az előadás a szó szoros értelmében véve nagy csalódásba ejtette a publikumot. Mi e két kedvelt színészünktől egy minden tekintetben kiváló estét reméltünk, szellemes darabot vártunk s holmi sikamlós, sokszor éretlen viccelődések értelmetlen lánczolata az egész mű. Már előre nevetési ingerrel s a humor illusiájával jöttünk a színházba s ime kaezagás helyett bosszankodás, unalom, hangos mérgelődés fogta el a közönséget. De hogy is ne ? Mikor nem csak a színdarab infamis rossz minden tekintetben, hanem még színészeink is közreműködnek a sikertelenség fokozásban s a közönség haragját mintegy kihívják. Bizony-bizony, ha e jutalmazandó szinészeink'nem lettek volna kedveltjeink, játék alatt kellemetlenség érhette volna a darabot. Kimondva az igazat: a pápai szinpártoló publikum nem érdemelte meg, különösen e társulattól, hogy oly skandalozus módon ne tudják egyesek szerepeiket. Oly hangos súgást pedig, mint ez előadáson volt szerencsétlenségünk hallani, többé ebben a színházban nem türünk meg. Ez valóságos fumigalása közönségünknek. Ha nem tudják a darabot, ne adják elő. Az összes szereplők közül a női szereplőket kell szinpathiával megemlítenünk. Tóth Ilonka bájossága, Lévay Margit szeretetremétó csevegése és Tőrök Malvin kedvessége sok bosszantó részét és mozzanatát elfeledtették e darabnak.