Pápai Ujság – I. évfolyam – 1899.

1899-04-09 / 15. szám

multával, vagy a tavasz ébredésével szokott jönni a színtársulat. Ez időpontokat nem tartjuk kevésbé alkalmasnak, mert télen sok a mulatság, nyáron meg az intelligentia nagy része nincs itthon. Valahol másutt kell e szerint a közömbösség okát keresnünk. Azt hiszem, ezért az ünnepeket lehet mentségül felhozni, mert a pápai közönség műérzékét kétségbe vonni nem lehet. Makay István. Fecskedalok, Mintegy harmadfélezer esztendeje élő szokás a görögöknél, hogy paraszt fiuk, mikor a fecske megérkezik, előkeritenek egyet s kora reggel bekopogtatnak minden ház ablakán, dalban jelentik az örömhírt, az első fecske megjelenését s negédes követeléssel várják jutalmukat: egy kis aszalt gyümölcsöt, túrót, bort stb. Nálunk magyaroknál a Bethlehem járás, Három királyok stb. ilyen kéregetéssel kapcsolatos, de alapjában vallásos indítéka lévén, nem hasonlítható össze a pogány eredetű görög népszokással. Theognis, Kr. e. hatodik századbeli dór költő (Athenaios bölcsésznél) lindosi Kleobulosnak, a hét görög bölcs egyikének tulajdonítja e szokás meghonosítását. Kleobulos Rhodos szigetén, Lindos városban uralkodott. Lindoson egyszer inség volt s az uralkodó adta népének azt a tanácsot, hogy küldjék a gyerekeket kéregetni. Lindosról a szokás elterjedt az egész szigetre s a görög nép napjainkig megtartotta őseinek hagyományos szokását jeléül, hogy a találékony eszű bölcs eltalálta véreinek hangulatát. Kezemnél vannak az ó- és uj görög szövegű népdalok; az ó görög népdal „rhodosi fecskedal* néven ismeretes; keletkezési idejét pontosan nem lehet meghatározni; mint jeleztem, hivatkoztak rá már Kr. sz. előtti 6-ik században; a Kr. u. 3-ik századKörében élve véle tölthetém. S együtt Növénk fel ifjú lánynak én, legénynek ő. Deli levente lett, magas, sugár, erős, Vitéz a harczban, és előttem oly szelid, Akár csak egy galamb. Mikor kezemhez ért, Remegni láttam ujjait, pedig ha szám Magába zárta még a szót, a vallomást, Szivemnek édes óhaját elárulá Előtte már a két szemem. Szerelmemet Talán ezekbül olvasá, mikor szivét Kitárta, s én gyönyörben úszva hallhattam A suttogó, de drága szót. Azóta év Jött év után, s mi boldogok valánk, hivén Hogy az leszünk jövőben is ! András. Szegény leány! Szivem szorong a gondolatra már, hogy bú Szülője lesz a szó, mely ajkamon faK°d. He lén. Atyám, e hang megijeszt .... András. Ámde meggyógyít. Ezer a példa hogy erőt ha lány szivén Szerelmi vágy vesz, és ha ifja, kit szeret: Derék, hiv, és nemes, szerelme kétszeres Leszen; 8 a hogy szerelme nőtt, a bánat is Aként lesz érte kétszeres, ha sorsa az, ban idézi néhány sorát Athenaios bölcsész, a teljes szövegét a 12-ik században élt thes- ! salonikai érsek, Eusthatios közli; kiadta pe- i dig Bergk Tivadar 1865-ben Lipcsében meg- j jelent művének „Poétae lyrici Graeci* — ( Görög lyrai költők — 1311—12 lapjain. Nyelve népies, néhány dór tájszólással; sorai jobbára emelkedő rhythmusuak; berendezésénél észrevehető a drámai tagolás: hol egy fiu beszél, hol megint a másik, hol valamennyien karban. Ez a rhodosi fecskedal magyarul igy hangzik: Egyik fiu: „Fecske jött meg, a fecske! Idehozza tavasznak Derült egü napját. Begye szürke, sötét folt Feketeilik a hátán." Másik fiu: „De kihozd az aszaltat Gazdag kamarádból! Pohárka borocskát, Kosárka turócskát, A fecske pogácsát, Zöld eledelkét Vissza nem taszít." Egyik kar: „Tova kell-e állatiunk vagy kaphatunk ? No fogsz-e adni? Vagy ha nem, megaláztatást Nem tűrhetünk; szemöldökfát, ajtót [viszünk; Kihuzzuk a ház asszonyát, ha nem [mozog ; Nem oly teher, hogy el ne vinnők[könnyedén" Másik kar: „Ha ezt vagy azt adsz, Legalább nagyot adj! No nyisd ki, nyisd ajtód a kis feeskék [előtt Mi nem vagyunk mogorva vének, csak [fiúk." Egy a különös; ezeket a mondókákat a segélykérő Apollon havában (szeptember közepétől október közepéig) szokták Rhodoson dalolgatni, mert hiszen a télire valót gyii jtötték ugy kéregetéssel a szegények fecske ősszel jelezte nekik a szép időt' mikor a mérsékelt égövből délre húzódott. A magyar fordításban tehát egy kis anachronismus van, mikor tavaszról beszélünk, mert a görög szöveg csak szép időt, szép évszakot emleget. Az uj görög népdaloknak öt változatát közli Passow Arnold 1860-ban megjelent munkája „Popularia Carmina Graeciae recentioris" 225—8 lapjain, melyek Görögország különböző vidékeiről valók; a legteljesebb köztük a thessáliai fecskedal. A fecske Thessáliába már tavasszal, márcziusban jön, délről, a tengeren keresztül. A drámai tagolás ezen is meglátszik, de a rhytmus természetesen már hangsúlyos, sorvégi rimmel, a görög népdalokat jellemző párhuzamos gondolatokkal. A keresztyén hatás már megnyilatkozik a hónapok elnevezésében; a tavasszal meginduló mezei munka, mulatság említése is uj elem a pogánykori népszokáson. Az eredetihez alkalmazkodó fordítás igy hangzik: 1. Itt van, itt a fecskemadár; Jó világ, mi nyomába jár; Megszállott, most csicsereg, Andalogva így cseveg: 2. „Oh te kedves Márczius! Zord a Februárius; Bár csipős vagy, égető, Érzem, itt a szép idő. Fú zimankó; csúfolódjék, Csak az erdő lombosodjék. 3. * Tengeren jöttem biz én, Szárazföld nincsen vizén; Hullámon át tapostam ; Vetésemet behoztam, De megváltam fügéimtől, Tele magtár-, tele csűrtől, Itt vagyok; most fűre leltem, Pázsit, bokor van körültem; Pázsitfű, bokorlomb zölden. 4. „Édes háziasszonyom, Éléstárad hol vagyon ? Hozz néhány fogotytojást; Egy kis böjtöset találsz; Adj vagy egy kicsiny csibét, Hozzá egy perecz — s vigyék. Hogy elveszítse őt. Hanem ha ifja más, Olyan, ki rá nem érdemes, szivét a bú Kerülni fogja, s enyhítő szerül siet Bebalzsamozni majd sebét a feledés. Helén. Ki ránk nem érdemes, feledni könynyü azt. De elfeledni jót, hívet, nemest, mikép Lehet ? András. S vajon te jót, hívet, nemest szeretsz ? Ugyan ki esküszik meg arra, hogy ilyen Legény az ifjú főbíró ? Helén. Atyám! András. Helén! Ha fáj is a szived, de meg kell mondanom. Tekints a múltra, mint egy álomképre esak, S aludjon el a láng, mi benned Vernerért Gyuladt, aludjon el a vi'^y, mi érte még Hevit. Felejtsd el őt I Ki bátor és erős Valál, te könynyen elfelejtheted! Helén. Soha ! András. El kell felejtened ! — Nem érdemes reád! Helén. Anyám ! te néma vagy ? ... Vagy elhiszed te is A mit felőle mond a püspök ur ? Beszélj ! Te ismered, te jól tudod, hogy ő milyen Nemes, derék; hisz' anynyiszor nevezted őt Te gyermekednek az előtt! Az égre, szólj! Ne hagyj nevére szórni oly gyanút, melyet I Magad se vélsz valódinak. Beszélj, anyám! De ah ! hozzád hiába fordulok, hiszen Te vagy, ki őt szerelmeért ma üldözöd, Mert büszke czélodat követni nem tudom! András. Tiszteld, s ne káromold szülődet gyermekem ! Anyád erőtlen arra, hogy kimondja azt A bünt, mit ifjad elkövetni mert; de én Erősb vagyok. Az ifjú Verner áruló ! . . . Helén. Nagy ég ! — De nem, nem! Nem lehet való e hir! Akárki más, csak ő nem az! András. Szegény! kiért Te ugy hevülsz, szerelmes ifjad áruló, Fölkent királya dlen esküdött, s hónát Eladni kész. — Jer, ülj le gyermekem, hiszen Alig hogy állni tudsz. E hir szivén talált. Helén. Igaz! szíven talált... Anyám bocsáss innen! — Megőrülök, ha róla nem koholt e vád!