Munkás Ujság 1. évfolyam, 3-52. sz. (Pápa, 1919)
1919-06-22 / 52. szám
2 2. oldal. MUNKÁS ÚJSÁG 1919 junius 3. Munkabérmegtérítés a vörös katonáknak. Mindenki emlékezhetik, hogy a letűnt burzsoárezsim a harctéren, a lövészárokban szenvedő, ázó, fázó, éhező, vérét az elnyomó kapitáiizmusért kiontó „hős" családtagjainak személyenkint 72 fillér napi segélyt adott. Hogy élt meg a hős családja 72 fillérből, midőn a legtöbb élelmicikk 10—50-szer drágább volt, mint a boldog béke idejében, azzal a tisztelt burzsoákormány nem törődött. Nem fájt a feje azért, hogy az újszülött csecsemők közül minden második a hiányos táplálkozás miatt a korai sirba dőlt. Nem csinált belőle lelkiismereti kérdést, hogy a fiatai anyákat a nélkülözés elsenyvesztette. Azon sem törte igen a fejét, hogyan kellene a koplaló katonák millióit az éhség kínjaitól megszabadítani. Pedig akkor még több élelmicikk állt az akkori rezsim rendelkezésére, hiszen birtokunkban volt a dúsan termő Bánát, a sok négyzetkilométeres búzatáblákkal ékeskedő Alföld. Igazságos, okos elosztás mellett a. proletárnak ha nem is juthatott elég, de mindenesetre több éielmicikket adhattak volna, mint amennyit akkor neki juttattak. Az elégedetlenkedők, a szük látókörüek, a gyenge emlékezetüek mégis panaszkodnak, zúgolódnak. A gondolkodni tudó, a multakra emlékezni tudó öntudatos proletár zúgolódás nélkül türi el a jelen szenvedéseit a jobb jövőért, mert tudnia kell, hogy a Tanácskormány egy az imperiálizmustól kirabolt, kifosztott, minden behozataltól elzárt országot vett át, tudnia kell, hogy semmiféle burzsoákormány nem adhatna a kevésből sokat, sőt ellenkezőleg, még ebből a kevésből is több jutna saját fajtájának és úgyszólván semmi a proletárnak. A gondolkodó proletár látja, hogy a Tanácskormány csak érte dolgozik, minden tettével arra törekszik, hogy az ő sorsán enyhítsen. Különös megható módon gondoskodik a kormányzótanács a vörös katonákról, úgy, hogy ezek tisztességesen elláthatják családjukat. Nem kell a vörös katona anyjának vagy feleségének a hadisegélyző irodába menni könyörögni, hogy utalják ki neki azt a 72, illetőleg 36 fillér megalázó koldusbért, hanem a Tanácskormány a katonát magát juttatja abba a helyzetbe, hogy tisztességesen eltartsa feleségét, gyermekeit és egyéb hozzátartozóit. Egy nőre, gyermekre, anyára sohasem megalázó, ha férje, illetve atyja, fia gondoskodik ellátásáról, de soknak szeméből könnyeket sajtol ki az a tudat, ha alamizsnamódra adják neki azt, ami őt jogosan megilleti. A proletáröntudatíal nem is fér össze, hogy alamizsnáért kunyoráljon. Nincs is most arra szükség, mert a Tanácskormány anélkül is megadja, ami neki dukál. A proletárkatona bizonyára nem a magas zsoldért, nem a nagy munkabérmegtérítésért harcol, kockáztatja egészségét és életét, hanem küzd ideáljaiért, a szebb, jobb, igazságosabb világrendért, a maga és családja boldogabb jövőjéért. De mégis felemelő rá nézve a tudat, hogy mig ő távol a családi tűzhelytől szenved, az alatt családja otthon, ha nem is él bőségben, de nem kénytelen a nélkülözés kinjait tűrni, hogy legalább a tanácskormány minden lehetőt elkövet, hogy neki mindent juttasson, amit a mai viszonyok között nyújthat. Hogy több élelmicikket, több ruhát nem adhat, nem ő az oka, hanem az imperiálisták által előráncigált négy és fél éves világháború. Ami azonban birtokában van, abból bőven juttat a proletárkatonának és az ő révén családjának. íme néhány példa: A 10 évnél hosszabb gyakorlattal biró szakmunkások a katonai zsoldon kivül heti 340 korona, a tiz évnél kevesebb gyakorlattal biró szakmunkások a katonai zsoldon kivül heti 300 korona bért kapnak, s. i. t. Ugy hogy bármelyik vörös katona, ha katonai magas zsoldját is tekintetbe vesszük, igen könnyen juttathat családjának havonkint kétezer koronát. Ekkora összegből a mai nagy drágaság mellett is meg lehet élni. Ne zúgolódjék tehát senki a fehérpénz mizéria miatt, mely már szünőben van, melyen a pápai takarékpénztárak is igyekeztek enyhíteni, midőn az utolsó három héten 2 millió értékű aprópénzt osztottak ki 25 koronásokban és csekkekben. Különben is elfogadják ma már a pápai piacon a fehérpénzt akadály nélkül. Ne a bajokra gondoljunk tehát, amelyeket nem a Tanácskormány hozott nyakunkra, hanem arra a szakadatlan munkára, melyet a proletáriátus sorsának enyhítésére és javára végez. jtfinden igazi öntudatos munkásnak és munkásnőnek kötelessége előfizetni a „Jfépszavá"-ra. Á mi hadseregünk. Szabad ember előtt gyűlölt volt az elmúlt tőkés világ idegen nyelvű császári hadserege. Idegen, kapitálisla hatalom szolgaseregébe kényszeritették a proletárt, idegen, kapitálista urakat, kapitálista hatalmi érdekeket szolgálni, imperiálista vágyakért és aspirációkért meghalni. Keveseknek, csak a kapitáiistáknak boldogulását szolgálta az a rend, melynek könyörtelen eszköze volt a felfegyverzett proletárok vasfegyelembe szorított hadserege. A proletárt, akinek anyját, testvérét, feleségét, gyermekét kiuzsorázta, testileg és lelkileg valósággal elfogyasztotta a tőkésuralom bendője, ugyanez a jóllakott s most már nyugodtan pihenni kivánó kapitálista bálvány odaállította a saját osztályhatalmának védelmére. Az osztályhadsereg drillje arra volt jó, hogy a géppé alacsonyodott proletárkatona a proletártömegek, a testvérei ellen használja fel fegyverét. Ma más a helyzet. Ma proletárérdekek védelmére áll őrt a vörös katona. A fegyelme, az engedelmessége nem idegen hatalmi kényszer eredménye, hanem a becsületes és tiszta munkásleike önkéntes adója a jövendőért. A vöröskatona belevéste az agyvelejébe, a szivébe, az öntudatába, hogy a saját sorsának az intézését vette a kezébe a fegyverrel s a test és lélek tökéletes odaadásával, vak engedelmességgel és acélfegyelemmel, tüzes akarattal veszi védelmébe a legszebb vörös virágot, a világszabadságot. Minden vöröskatona tudja, hogy vasfegyelmü, áldozatkész és öntudatos hadseregre van szüksége a proletárállamnak, mert csak ezzel tud rásújtani ellenségeink undok, sunyi, alattomos , bercnceire, ezzel tuu raiepui a csen hordák torkára, ezzel tudja elnyomni az ország belsejében lappangó nyilt és titkos ellenforradalmi törekvéseket, csak ezzel a hadsereggel tud súlyt adni parancsainak, csak erre a tettrekész hadseregre támaszkodva tudja megértetni a habozókkai, a riadozókkal, a tétovázó félemberekkel és a kháoszra leselkedőkkel, hogy nincs visszatérés, nincs hátrafordulás, nincs jobbratáncolás, hogy nem fognak visszajönni azok a bizonyos „régi jó idők", a kevesek régi jó ideje, a sokak, a milliók gonosz és gyötrelmes ideje. Mi lenne velünk, proletártestvér, ha a tanácskormány nem rendelkezne erővel, fegyverrel, mindenre kész, engedelmes szuronyerdővel? A fegyelmetlen forradalom anarchiába fulladna, mindenki azt tenné, amit gonosz ösztönei, féktelen vágyai diktálnának neki, proletár proletárt gyilkolna s a felfordulás zavaros hullámaiból felütné vigyorgó vén fejét a reakció. Hát akarja ezt valaki, aki becsületes, dolgos, emberséges ember? Jaj, mindörökre jaj a proletárok tízmillióinak, ha ez megtörténnék! Minden eddiginél gonoszabb, el sem képzelhető rabszolgaság évszázadai következnének az alig felszabadult dolgozó emberiségre. Minden fejlődés, minden forradalmi áldozat, minden küzdelem-^ veszendőbe menne, ha most itt Magyarországon nem védené a proletárok uralmát a vörös hadsereg. Minden egyes vöröskatona tisztában van azzal, hogy a proletáriátus szent ügyének védelmére forradalmi fegyelmen felépült, erős, lelkes, öntudatos hadseregre van szük-
