Pápai Lapok. 42. évfolyam, 1915

1915-03-28

XLII. évfolyam. Pápa, 1915. március 28. 13. szám PAPAI LAPOK Pápa város hatóságának ós több pápai s pápa-vid' ki egyesületnek megválasztott közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Goldberg Gyula papírkereskedés?, Kfi-tér Üíi-ik azáin. Telexen. 13.2 tzam Felelős szerkeszt,', ós laj tulajdonos: GOLDBERG GYULA. Előfizetések én birdetéai dijak a lap kiadóhivatalához küldendők. A lap ára: egész évre IS kor., íélévre 6 k., negyedévre 3. NyiH-tér soronként 40 fillér. — Egye* szám ára :I0 tili. A hus. A háború természetes és logikus következményeit minden ember szó nélkül türi. Áldozatokat mindenki szívesen hoz, ha közügyre hozza. De jogosan fölháborodik mindenki, ha a hozott áldozatok értéke mellékcsatornákon magánzsebekbe folydogál. Már pedig az élelmiszerek mód feletti gyors megdrágulásáról nem lehet azt állítani, hogy mindenkor a háború kikerülhetetlen következménye. Van természetes drágaság és van mesterségesen csinált. Az utóbbi ellen joggal fölháborodik a közönség és kötelességszerüleg kell eljárnia a hatóságoknak. Az élelmiszerek árhullámzása egyáltalán nem természetes nemcsak Budapesten, hanem az egész országban. A búzától a kukoricáig, a liszttől a főzelékekig és a marhától a disznóhusig oly horribilis áremelkedés mutatkozik a közélelmezés egész vonalán, ami gazdag •agrár-államunkban érthetetlen. S most néhány nap alatt oly drágaság állott be a húsban, mely a háború mai stádiumában abszolúte nem indokolt, ennélfogva nem is jogosult. Mindenféle hus méregdrága, — csak az emberhús olcsó. A közönség tehát felháborodva keresi, hogy ki a bűnös az élet mesterséges megdrágításában. Es keresi az utakat, amelyekben orvoslást lehetne találni. Az az ut, amit a buza a termelőtől a malmon, a kereskedőn, péken s a közvetítőkön keresztül megtesz, míg kenyér formájában a vevő kezébe kerül, nem hosszú, de sok ezüstpénzzel van kikövezve, AZ az ut pedig, amelyen a falusi szarvasmarhából és disznóból a közvetítőn, mészároson és hentesen keresztül fővárosi beefsteak ós sertéskaraj lesz, még rövidebb, de ez már drága aranynyal van kirakva. A haszon itt már túlhaladja a legöregebb uzsorások rekordját. Az eleven állathus ára a háború kezdete óta 80-100 százalékkal emelkedett, de az áremelkedés a legutóbbi egy hét alatt hatvan százalékot tett ki. Már maguk a mészárosok is megijedtek ettől az uzsorától s azt mondják, hogy leteszik a bárdot, mert a mai árakkal már igazán a közönség húsába vágnak. A közönség is följajdult Budapesttől Bécsig s több helyen hangoztatják a hus-bojkott helyes iels'/nvát mert ilyen gonosz lelkű áremelkedésre csuk a fogyasztóközönség sztrájkja lehet a válasz. De a baj gyökeres orvoslásának kötelessége a helyi hatóságok és a kormány között oszlik meg. Ma még sem a háború időtartama, sem az állati eledelek mennyisége nem teszi indokolttá a húsárak mértéktelen emelését. Itt tehát oly mesterséges akcióval állunk szemben, amit a hivatalos hatalom gyors lecsapásával lehet csak kivédni ós megtorolni. A baj gyökere ott van, hogy a termelőtől a fogyasztóig sok közvetítő kézen megy keresztül nálunk minden áru s tegyük hozzá, hogy sok közvetítőnek olyan piszkos, ragadós keze van, hogy a legtöbb hasznot magához akarja ragadni. A falun panaszkodik sok gazda, hogy szükségében olcsón kellett eladnia mindenét, a városi ember pedig panaszkodik, hogy drágán vesz mindent, l'ersze, mert közbül áll a közvetítő kereskedelem, az ügynök s az alkalmi kereskedő, aki fölhajtja az árakat. Ennek a közvetítő kereskedelemnek normális békés időben megvan a maga jogosultsága is, hivatása is; de most, a háború szűkös napjaiban, nem lehet hasznot nyújtani a rideg spekulációnak, különösen nem akkor, mikor ilyen szemérmetlenül él vissza a kényszerhelyzettel. A közvetítő kereskedelemnek ma nem lohet helyet a4öj a mi | bel ső, házi forgalmunkban, legfeljebb az 'áilatbeliozatalnál tölthet be hivatást, mert, mindenfelől hangzik az óhajtás, hogy szükségleteink fedezését behozatallal s esetleg a behozatali vámok elengedésével is lehetne és kellene biztosítanunk. A közönség husbojkottja mindenesetre ajánlatos légyver, amellyel rövid időre megbüntethetjük a tnlélelmes kapzsiságot; de gyökeresen nem orvosolja TJL Szivembe láttam ... Tele van a lelkem emlékekkel . . . Minden régi időkre emlékeztet . . . Ilyenkor látom : mivé lettem, mi vau mögöttem, mi van előttem, Szeretnék nem lenni, szeretnék pihenni, semmiről nem tudni, mindent elfeledni, megsemmisülni . . . Távolokba uézek . . . Nézem a felhők futását, villanását távol villámoknak, messzi mezőség csilla násiit, vizeket, amik messze rengenek s távoli hegyeknek kékes fényét... Nézek ... Álmokra ... Régi ködökbe veszve ... Messze . . . messze . . . Kelekre, ahol nyarankint hevertem, uocákra, hol valakit vártam. Régi szóra, régi esőkra, rég kiégett könnyre . . . Szeretek nézni mindent, amit a multak emléke font át. Szeretem nézni a tájat, hol gyermekéveimet éltein; szerelem gyermekkoromból 'a méneket . . . Szeretek mindent, ami már távol, amin hűvös raesefátyol leng, amely sohasem lebben föl egészen, hanem mindent félig titokba rejt. S mint valami ó-zenéló'óra dallama, ugy zsonganak a titkok a szivemben. Halkan . . . Távolok álmait zenélik .. . Az élet igen sok szenvedést kíván . . , Újból fáradt, beteg vagyok. Régi sebek mind kiújultak ... S nagyon fájnak ! . . . Végtelenül szeretnék valakit látni! Sokáig beszélni vele, sokáig hallgatni őt; nem vigasztalói, csak együtt siratni egy életet, ami még nem volt az enyém s már is mögöttem van és amit nem lehet elfelejteni . . . Szeretném őt látu'! Öt, akiért éltem-haltam, akit mindentől óvtam. Aki mellett oly szép, oly kedves volt ez a esunya élet! Akit napestig becéztem. Aki mellett ji'tszottam a keservvel . . . Akit nem tudok feledni ; aki miatt nincs éjjelem, nincs nappalom. Akinek az emléke lievit... Bánatos magányomban üditöleg hatnak lelkemre az emlékek, de oh mint őrlődik a lelkem'.'! Vájjon ráismerne-e arcomra a szomorú vonások alatt, amik rávésődtek ?! Ks meglátom-e és mikor?!... / Oh, bár hallhatnám hangját, bár élvezhetuéin jóságos szép szemei lágy mosolyát! Mennyire tudnám magasztalni, dicsőíteni! Hiszen egyedül ö tölti be egész szivemet! Csak az becses és szent nekem, ami az ő drága, bájos és igézetes lényében engem elbűvölt és örökös rabjává ejtett. Ar. a különös varázs, amit éu benne istenitek és nz extázis izzó hevületével imádok. Ové minden gondolatom ! Szerelmes szivein miuden váu'ya. minden gondolata szüntelenül nála és vele vau . . . Most is hozzá simulok s ölelem, csókolom hosszan, forrón, szerelmesen. Vájjon megérzi-e t . . . Oh, mily kétségbeesett, milyen szomorú vagyok! Pedig mily rózsás reménnyel néztem a jövőbe'.'! Oly biztosan festettem elém jövőm boldogságát, hogy kegyetlen, szivet-leikettépő csapás rám nézve a nem teljesülése. Eletem végéig boldogtalanná vagyok téve, mert ugy szeretem, ugy imádom, oly forrón, oly mélyen, áhítattal, hogy ezt az érzést szivemből kitépni soha nem tudom. Csak még egyszer szeretném la'tui! . . . Néha keresem; megindulok lassan... Bejárom a rétet, a ligetet. Nézem a kopár tájat, a ködben usző tájat. S halkan hullanak rám az esőcseppek. S oly jól esik olvanaor sírni! Megállok az utszélnél. Némán. A lombtalan, öreg hársak alatt. S újból megerednek a könnyeim ... Majd kissé fölvidulok s azután megint sírok; siratom őt könnytelenül, hosszan . . . Edes epedéssel van tele a szivem . . . Boldog, mámorító emlékezésekkel . . . * * Este, este szeretek mindent, amire a lámpa fénye süt. Benyitok halkan kis szobámba; meggyújtom a derengő lámpát. Ks elnézem az árva, a sárga láugokat, amelyek égnek bezárva és maguk«