Pápai Lapok. 41. évfolyam, 1914

1914-05-31

iyeket a jóságos természet adott nekünk testi egészségünk lén tartására és fejlesz­tésére. Ebben rejlik oka a mai kor szü­löttjei testi gyöngeségének, testi és lelki elkorcsosulásának. Még uem késő mind­ama káros befolyást jóvá tenni, amit az utolsó évek alatt a kulturmenet egyol­dalúságának kell tulajdonitanunk. Ha nem csalnak a jelek, csak rövid ideig fog tartani és visszatérünk a rendes és helyes útra. Sok tekintetben már is hozzáfogtak a munkához a muH hibáit pótolni, mert egyre nagyobb az érdek­lődés a testi sportok különböző nemei iránt. Ebben az irányban való nagymérvű haladás csak legújabb keletű. Ott, ahol alig egy pár tucat tornászó volt, ma egy pár száz, sőt egy pár ezer van, az úszás, evezés, hegymászás stb., szóval az egész­séges sport minden neme tetemesen ter­jedt. A művelődés agyunkat erősen, sok esetben tulerősen foglalkoztatja, ellenben testizmaink túlsókat pihennek, tudjuk pedig, hogy az egyik szerv sikeres fej­lődése a másik szervnek hasonló jó fej­lődésétől függ. Csoda tehát ha testünk mozgószervének elhanyagolása folytán ingerlékenyek, gyöngék, sőt betegesek lettünk. Eokozódott izommunka által kellően gyarapítjuk testi erőinket és sza­baddá tesszük idegeink központjait, azon­ban figyelemmel kell lennünk arra, hogy könnyebb testmozgással kezdjük és igy menjünk át fokonkint erősebbre. A jó­tékony befolyás tehát, amely izmaink fokozott foglalkoztatásában rejlik, félreis­merhetetlen. Ámde ez még nem elég arra, hogy gj'orsan és tartósan jussunk jobb életútra. A művelődés által jelentékenyen megváltozott életmódunk egyúttal táp­lálkozásunk jobb ápolását és észszerü­ségét is megköveteli. Ha éber szemekkel körülpillantunk, ugy a társadalom minden rétegében, számos embert látunk, kiknek arcáról leolvasni lehet, a táplálkozás érdemében való helytelen életmódot. Vérszegény­ség, sápkór, gyomor- és bélbajok gya­kori és általánosan elteijedt kórtünetek. Hogyan lehetséges, hogy pl. a jobb­j módúak gyermekei, dacára az egészsé­ges, tiszta levegőnek, a tiszta lakásnak, a nyugalomnak stb. a fentemiitett kór­tünetek áldozataivá lesznek ? Ennek okát csakis a helytelen táplálkozásban kell keresnünk. Beefsteak, vörös bor, sonka, vajaskenyér nem gyógyítja a vérsze­igénységet, a sápkórt, még kevésbbé a | különféle gyomor- és bélbajokat, hisz különbeu a jobbmódiiak között az ilyen bajok aligha fordulnának elő, pedig még gyakoriabbak, mint az egyszerű néposz­tályban. Ha az emiitett jó ételek az egye­düli szerét képeznék vérünk jó állapot­ban való fentartásának, ez a középosz­tályra nézve, de leginkább az alsóbb nép­rétegekre igazi csapást jelentene. Szerencsére, nem igy áll a dolog. A természet nem kegyetlen. A fentem­litett tápszerek ugyan testünk hasznára válnak, de egyoldalúan alkalmazva nem vezetnek célhoz. Vannak esetek, hogy pl. ideges gyomotgyengeség, vérsze­génység, sápkor és hasonló bajok jobb­módu emberek között csak akkor szűn­tek meg, ha azok szokásos táplálkozá­sukat abban hagyták és egyszerű táp­lálkozással, pl. árpakávéval, zabkásával, elégedtek meg. Az egyszerű néposztály az ilyen egyszerű árpa- és zabfélékben feltétlen fölleli az elsőrendű erősbitő szereket. Nézzük csak a skót népet. Árpa­étel képezi lőélelmi szerét, amely mel­lett erősek testben és lélekben. Az árpa és kakaó tápértéke, azok befolyása a csont és vérképzésére, azok könnyű emészthetőségére, mely utóbbi körül­mény kitűnő tápszerré teszik még a csecsemőre nézve is az árpa és kakaó­féle tápszereket egyaránt értékes kinccsé avatják fiatalok és vének, egészségesek és betegek számára egyaránt, mert első­rangú erősitőszerek. Kisiparosok szervezkedése. A kisiparosok anyagi bajaival már eleget foglakoztak, de érdekükben, annál kevesebbet tettek. Pedig a kisiparosok osztálya az, mely manapság a társadalom mostoha gyermeke, mely­nek jaj szava csakis a nyomorúság határáig hat, de tovább a jólét küszöbéig nem bir jutni. Közéletünk hatalmas faktorai korszakalkotó arankával loglalkozuak anélkül, hogy működésük delejébe belevonnák a társadalmi élet páriáit, a kisiparosok elfeledt ügyét. Világos, hogy auélkül munkájuk meddő, akik pedig ezeu fenakadnak, nem kutatják deduktive az iuditó okát, és pedig azért, mert hiányzik hozzá a jó akarat. Kevesen vannak, kik a kisiparosok sanyarú helyzete javításán tépelődnének, de az a kevés egy egész hatalommal ér fel. mely valóban el­szántsággal küzd az ügy igaz voltáért. Ks ha küzdelmük nem is terem egyebet mint szúró tö­vist, vegj-ók megnyugvással azt, hogy vau még a kisiparosoknak egy hatalmas eszközük, mely a világteremtése óta uralkodik és ez nem más mint a szellemi élet. Ez az egyetlen vagyon még, mely fölött senki sem rendelkezhetik, mely sem­miféle nevezendő töryény által ki nem sajátít­ható, se meg nem szorítható. A kisiparosok lét­jogosultsága, önállósági jogköre veszélyeztetve vau, de szellemi birodalmuk megingatatlan, be­vehetetlen. Ez adja meg a rugót azon eszmék­hez, melyeket e cikkben óhajtunk vázolni s es az. ami arra indított bennünket, hogy bebizo­nyítsuk a tételt, hogy a kisiparosoknak feltótle­nül szükségük van arra a szellemi alapra, mely minden tekintetben nélkülözhetetlen Az a kis­iparos, ki a szellemi műveltség magaslatán áll, kezében tartja sorsának gyeplőit, mert oly té­nyezővel bir, mellyel leginkább képes nemcsak ideális, de valódi célokat is elérni. A szellemi önképzéshez nem szükséges feltétlenül a szervez­kedés. A szervezkedés csakis ott kivánatos, ahol azt a helyi viszonyok igénylik s hol meg van a bizalom egymásban. A szellemi önképzésnek köz­vetlenül kell megtörténnie, akképpen, hogy ez minden megrázkódtatás nélkül tudjon lábra kapui. A szellemi érintkezés hiányát pótolja az olyan tényező, mely hivatva törekvéseit valóban felkarolni. Nincs az az a müveit nemzet, hol ez­iránt ne tétettek volna felsőbb helyről oly áldá­sos intézmények, melyeknek éjien mi szenvedjük hiányát. Ezért nem kell tétlenül elébe nézni azon jövőnek, mikor fenti óhajaink teljesülésót má­soktól illetéktelenektől várjuk. A kisiparosokban mindig meg volt és lesz is az az erő, mellyel szellemi tökéjét megszerzi, csak arra felé kell iparkodniuk, hogy ne egyoldalú, hanem teljes si­kert érjenek el. ton báesi intöleg szólott hozzájuk: — Meglássátok csak, hogy a Márton bácsi­nak igaza volt... Visszajöttök ti még onnan, de meglátjátok nem ilyen állapotban . . . * Három esztendő mull azóta, hogy a fenti ese­mény Kisdombos faluban leját.-zódott. A községben azóta nagyot fordult a világ kereke. Azok, akik otthon maradtak, I oldog, megelégedett emberek lettek, kik nem kiváukoztal; Amerikába, kik nem tudtak es nem akarták elliagyui édes hazájukat. Éppen karácsony este volt. A béke és sze­Bzerctctnck ünnepe. Kemény szá't a szivekbe, a reménynek édes szikrája, mely felmelegítette a szi­veket. A mindennapi életet öröm váltotta fel. A jó Márton bácsi házában a család az asz­talnál ül kezükben énekeskönyv. Mennyei áhítattal tzáü fel ajkukról a karácsonyi ének : .,Midőn a pásztoruk Betlehembe, Nyájat őriznek éjjel a mezőbe..." El amint ugy száll az ének a hivők ajkáról, azalatt kopognak és belep egy béna, falábú ember. — Dicsértct-sék az I'r Jézus Krisztus neve! Mindörökké ainetit-feleléuek azok. A koldus amint szemeit körülhordta a szo­lián, ki'mybe lábadt. Egy darabig szótlanul nézte a boldog családi kürt, a megelégedést, miközbeu keb­lében fájdalmasan fel-feltörtek a mult lefolyt emlé­kei. Haj, be fájdalmas visszaemlékezés volt is ez ! ... A jo Márton bácsi és családja szánalmasan nézték a béna koldust, ki végre a keblében duló fájdalmas emlékektől megtörve, töredezett hangon megszólalt : — Márton báesi, édes jó Márton báesi! Hát már nem ösmer? Hat olyan nagyon megváltoztam volna én? Hja a faláb, a szenvedéstől és bánattól megtört ember! Márton bácsi tágrauyitott szemekkel bámult a koldusra, majd Hirtelen felderült az arca és meg­lepetve kiáltott : — Jézusom! Hiszen ez Madár Pétör! Odarohant a koldushoz, megölelte és megcsó­kolta és a nagy felindulástól csak egy s/.ót bírt ejteni: barátom! A koldus nem bírt szólni. Lerogyott a székre és eleiute halkan, majd hangosadban zokogott. A család meghatva nézte a jelenetet. De Mái ton bácsi is hamar magához jött <s vignszta­lólag szólt a béna emberhez: — Soh'se biisulj, Pétör, későn van már. Előbb kellett volna meggondolni a dolgot. Ugye, hogy megmondtam, maradjatok, ne menjetek. Es ti ki neveltetek engem. De, mond csak, un történt veled ? — Felrobbant a báuya és az egyik lábamat eltörte. Azután pedig elűztek a bányából, azt inod­ták: — Most már mehetsz, nyomorékra nincs szükségünk. Márton bácsinak elborult a homloka. Szomo­man kérdezte. — Hát a többiekkel mi törtéut? Elnck-e? Mi van velük? A koldus könnyezve, fájdalmas hangon fölélte: — Azok ott maradtak a bányába örökre . . . Görcsös zokogás váltotta fel a beszédét. A jő Márlou bácsi és a többiek is sírva fakadtak és sír­tak, sírtak sokáig. A béna ember végre megszólalt. — Megérdemeltük e csapást nagyon. Meg­bántottuk a Irizál nagyon, az édes hazánkat hűt­lenül itt hagytuk és drá^a talmikat. Kincseket ke­restünk és én a lábammal, a többiek pedig életük­kel fizették meg azt. igy jár az, aki sorsával uinos megelégedve. Azzal megszorította a jó Márton bácsi kezét és könnyezve rebegte : — De most már jól van minden, ott vagyok, ahová vágytam, édes hazámban, szép Magyaror­szágban. Sz. B.

Next

/
Thumbnails
Contents