Pápai Lapok. 41. évfolyam, 1914

1914-05-31

iyeket a jóságos természet adott nekünk testi egészségünk lén tartására és fejlesztésére. Ebben rejlik oka a mai kor szülöttjei testi gyöngeségének, testi és lelki elkorcsosulásának. Még uem késő mindama káros befolyást jóvá tenni, amit az utolsó évek alatt a kulturmenet egyoldalúságának kell tulajdonitanunk. Ha nem csalnak a jelek, csak rövid ideig fog tartani és visszatérünk a rendes és helyes útra. Sok tekintetben már is hozzáfogtak a munkához a muH hibáit pótolni, mert egyre nagyobb az érdeklődés a testi sportok különböző nemei iránt. Ebben az irányban való nagymérvű haladás csak legújabb keletű. Ott, ahol alig egy pár tucat tornászó volt, ma egy pár száz, sőt egy pár ezer van, az úszás, evezés, hegymászás stb., szóval az egészséges sport minden neme tetemesen terjedt. A művelődés agyunkat erősen, sok esetben tulerősen foglalkoztatja, ellenben testizmaink túlsókat pihennek, tudjuk pedig, hogy az egyik szerv sikeres fejlődése a másik szervnek hasonló jó fejlődésétől függ. Csoda tehát ha testünk mozgószervének elhanyagolása folytán ingerlékenyek, gyöngék, sőt betegesek lettünk. Eokozódott izommunka által kellően gyarapítjuk testi erőinket és szabaddá tesszük idegeink központjait, azonban figyelemmel kell lennünk arra, hogy könnyebb testmozgással kezdjük és igy menjünk át fokonkint erősebbre. A jótékony befolyás tehát, amely izmaink fokozott foglalkoztatásában rejlik, félreismerhetetlen. Ámde ez még nem elég arra, hogy gj'orsan és tartósan jussunk jobb életútra. A művelődés által jelentékenyen megváltozott életmódunk egyúttal táplálkozásunk jobb ápolását és észszerüségét is megköveteli. Ha éber szemekkel körülpillantunk, ugy a társadalom minden rétegében, számos embert látunk, kiknek arcáról leolvasni lehet, a táplálkozás érdemében való helytelen életmódot. Vérszegénység, sápkór, gyomor- és bélbajok gyakori és általánosan elteijedt kórtünetek. Hogyan lehetséges, hogy pl. a jobbj módúak gyermekei, dacára az egészséges, tiszta levegőnek, a tiszta lakásnak, a nyugalomnak stb. a fentemiitett kórtünetek áldozataivá lesznek ? Ennek okát csakis a helytelen táplálkozásban kell keresnünk. Beefsteak, vörös bor, sonka, vajaskenyér nem gyógyítja a vérszeigénységet, a sápkórt, még kevésbbé a | különféle gyomor- és bélbajokat, hisz különbeu a jobbmódiiak között az ilyen bajok aligha fordulnának elő, pedig még gyakoriabbak, mint az egyszerű néposztályban. Ha az emiitett jó ételek az egyedüli szerét képeznék vérünk jó állapotban való fentartásának, ez a középosztályra nézve, de leginkább az alsóbb néprétegekre igazi csapást jelentene. Szerencsére, nem igy áll a dolog. A természet nem kegyetlen. A fentemlitett tápszerek ugyan testünk hasznára válnak, de egyoldalúan alkalmazva nem vezetnek célhoz. Vannak esetek, hogy pl. ideges gyomotgyengeség, vérszegénység, sápkor és hasonló bajok jobbmódu emberek között csak akkor szűntek meg, ha azok szokásos táplálkozásukat abban hagyták és egyszerű táplálkozással, pl. árpakávéval, zabkásával, elégedtek meg. Az egyszerű néposztály az ilyen egyszerű árpa- és zabfélékben feltétlen fölleli az elsőrendű erősbitő szereket. Nézzük csak a skót népet. Árpaétel képezi lőélelmi szerét, amely mellett erősek testben és lélekben. Az árpa és kakaó tápértéke, azok befolyása a csont és vérképzésére, azok könnyű emészthetőségére, mely utóbbi körülmény kitűnő tápszerré teszik még a csecsemőre nézve is az árpa és kakaóféle tápszereket egyaránt értékes kinccsé avatják fiatalok és vének, egészségesek és betegek számára egyaránt, mert elsőrangú erősitőszerek. Kisiparosok szervezkedése. A kisiparosok anyagi bajaival már eleget foglakoztak, de érdekükben, annál kevesebbet tettek. Pedig a kisiparosok osztálya az, mely manapság a társadalom mostoha gyermeke, melynek jaj szava csakis a nyomorúság határáig hat, de tovább a jólét küszöbéig nem bir jutni. Közéletünk hatalmas faktorai korszakalkotó arankával loglalkozuak anélkül, hogy működésük delejébe belevonnák a társadalmi élet páriáit, a kisiparosok elfeledt ügyét. Világos, hogy auélkül munkájuk meddő, akik pedig ezeu fenakadnak, nem kutatják deduktive az iuditó okát, és pedig azért, mert hiányzik hozzá a jó akarat. Kevesen vannak, kik a kisiparosok sanyarú helyzete javításán tépelődnének, de az a kevés egy egész hatalommal ér fel. mely valóban elszántsággal küzd az ügy igaz voltáért. Ks ha küzdelmük nem is terem egyebet mint szúró tövist, vegj-ók megnyugvással azt, hogy vau még a kisiparosoknak egy hatalmas eszközük, mely a világteremtése óta uralkodik és ez nem más mint a szellemi élet. Ez az egyetlen vagyon még, mely fölött senki sem rendelkezhetik, mely semmiféle nevezendő töryény által ki nem sajátítható, se meg nem szorítható. A kisiparosok létjogosultsága, önállósági jogköre veszélyeztetve vau, de szellemi birodalmuk megingatatlan, bevehetetlen. Ez adja meg a rugót azon eszmékhez, melyeket e cikkben óhajtunk vázolni s es az. ami arra indított bennünket, hogy bebizonyítsuk a tételt, hogy a kisiparosoknak feltótlenül szükségük van arra a szellemi alapra, mely minden tekintetben nélkülözhetetlen Az a kisiparos, ki a szellemi műveltség magaslatán áll, kezében tartja sorsának gyeplőit, mert oly tényezővel bir, mellyel leginkább képes nemcsak ideális, de valódi célokat is elérni. A szellemi önképzéshez nem szükséges feltétlenül a szervezkedés. A szervezkedés csakis ott kivánatos, ahol azt a helyi viszonyok igénylik s hol meg van a bizalom egymásban. A szellemi önképzésnek közvetlenül kell megtörténnie, akképpen, hogy ez minden megrázkódtatás nélkül tudjon lábra kapui. A szellemi érintkezés hiányát pótolja az olyan tényező, mely hivatva törekvéseit valóban felkarolni. Nincs az az a müveit nemzet, hol eziránt ne tétettek volna felsőbb helyről oly áldásos intézmények, melyeknek éjien mi szenvedjük hiányát. Ezért nem kell tétlenül elébe nézni azon jövőnek, mikor fenti óhajaink teljesülésót másoktól illetéktelenektől várjuk. A kisiparosokban mindig meg volt és lesz is az az erő, mellyel szellemi tökéjét megszerzi, csak arra felé kell iparkodniuk, hogy ne egyoldalú, hanem teljes sikert érjenek el. ton báesi intöleg szólott hozzájuk: — Meglássátok csak, hogy a Márton bácsinak igaza volt... Visszajöttök ti még onnan, de meglátjátok nem ilyen állapotban . . . * Három esztendő mull azóta, hogy a fenti esemény Kisdombos faluban leját.-zódott. A községben azóta nagyot fordult a világ kereke. Azok, akik otthon maradtak, I oldog, megelégedett emberek lettek, kik nem kiváukoztal; Amerikába, kik nem tudtak es nem akarták elliagyui édes hazájukat. Éppen karácsony este volt. A béke és szeBzerctctnck ünnepe. Kemény szá't a szivekbe, a reménynek édes szikrája, mely felmelegítette a sziveket. A mindennapi életet öröm váltotta fel. A jó Márton bácsi házában a család az asztalnál ül kezükben énekeskönyv. Mennyei áhítattal tzáü fel ajkukról a karácsonyi ének : .,Midőn a pásztoruk Betlehembe, Nyájat őriznek éjjel a mezőbe..." El amint ugy száll az ének a hivők ajkáról, azalatt kopognak és belep egy béna, falábú ember. — Dicsértct-sék az I'r Jézus Krisztus neve! Mindörökké ainetit-feleléuek azok. A koldus amint szemeit körülhordta a szolián, ki'mybe lábadt. Egy darabig szótlanul nézte a boldog családi kürt, a megelégedést, miközbeu keblében fájdalmasan fel-feltörtek a mult lefolyt emlékei. Haj, be fájdalmas visszaemlékezés volt is ez ! ... A jo Márton bácsi és családja szánalmasan nézték a béna koldust, ki végre a keblében duló fájdalmas emlékektől megtörve, töredezett hangon megszólalt : — Márton báesi, édes jó Márton báesi! Hát már nem ösmer? Hat olyan nagyon megváltoztam volna én? Hja a faláb, a szenvedéstől és bánattól megtört ember! Márton bácsi tágrauyitott szemekkel bámult a koldusra, majd Hirtelen felderült az arca és meglepetve kiáltott : — Jézusom! Hiszen ez Madár Pétör! Odarohant a koldushoz, megölelte és megcsókolta és a nagy felindulástól csak egy s/.ót bírt ejteni: barátom! A koldus nem bírt szólni. Lerogyott a székre és eleiute halkan, majd hangosadban zokogott. A család meghatva nézte a jelenetet. De Mái ton bácsi is hamar magához jött <s vignsztalólag szólt a béna emberhez: — Soh'se biisulj, Pétör, későn van már. Előbb kellett volna meggondolni a dolgot. Ugye, hogy megmondtam, maradjatok, ne menjetek. Es ti ki neveltetek engem. De, mond csak, un történt veled ? — Felrobbant a báuya és az egyik lábamat eltörte. Azután pedig elűztek a bányából, azt inodták: — Most már mehetsz, nyomorékra nincs szükségünk. Márton bácsinak elborult a homloka. Szomoman kérdezte. — Hát a többiekkel mi törtéut? Elnck-e? Mi van velük? A koldus könnyezve, fájdalmas hangon fölélte: — Azok ott maradtak a bányába örökre . . . Görcsös zokogás váltotta fel a beszédét. A jő Márlou bácsi és a többiek is sírva fakadtak és sírtak, sírtak sokáig. A béna ember végre megszólalt. — Megérdemeltük e csapást nagyon. Megbántottuk a Irizál nagyon, az édes hazánkat hűtlenül itt hagytuk és drá^a talmikat. Kincseket kerestünk és én a lábammal, a többiek pedig életükkel fizették meg azt. igy jár az, aki sorsával uinos megelégedve. Azzal megszorította a jó Márton bácsi kezét és könnyezve rebegte : — De most már jól van minden, ott vagyok, ahová vágytam, édes hazámban, szép Magyarországban. Sz. B.