Pápai Lapok. 40. évfolyam, 1913
1913-03-23
— • 1913. március 23. Cimkórság. Egy ókori latin történetin) mondotta, hogy nem a méltóságok adnak tekintélyt viselőiknek, hanem annak kiváló viselői adhatnak csak tekintélyt a méltóságnak. F.z a figyelmeztetés mutatja, hogy a cimkórság nem uj betegség, esakbogy ma és főképen minálunk sokkal nagyobb mértékben dühöng, mint bárhol és valaha. Nem találunk népet, ahol annyiféle oim, megkülönböztetés, rangárnyalat volna mint éppen nálunk. Pedig sajátságos tünet, hogy mennél műveltebb egy nép. mennél hatalmasabb méretűek a gazdasági viszonyai, annál egyszerűbb, annál igénytelenebb a címek tekintete. Elvégre külsőségekről lévén szó a praktikus életben ugy sem igen vehetik hasznát, már pedig ott általános az a nézet: annyit ér mindened, amennyi hasznát tudod venni. És ha már valamelyik család ad éppen arisztokratikus mivoltára, az egyáltalában nem befolyásolja őt abban, hogy ott ne szerepeljen az ő neve kereskedelmi vállalatoknál vagy más üzletekben. A ki ismerős az angol piacon az sohasem fog esodálkozni azon ha a kereskedő cégek közt lordokkal találkozik. A demokratikusabb jellegű Franciaországban meg egyáltalában nem akarják ismerni a cini fogalmát. Egyetlen cim létezik csak: uram. vagy ha éppen ugy tetszik: asszonyom. Es ha a köztársaság elnökével beszél akárkicsoda, egész biztos, hogy a köztársasági elnök is csak Uram lesz. és ha történetesen a másik fél egy utcaseprő, akkor- sem lógja a köztársasági elnök elmulasztani, hogy a másik lelnek ki járó Uram cimet megadja. F.z a lényege annak, amiért a franciát mindenki a világ legudvariasabb népének tartja. Azt kellene tehát megtanulni, hogy nem akkor vagyunk udvariasak, amikor valakit mennél magasabban titulázunk, amint azt pl. nálunk szokás, hogy mindenki: nagyságos ur. habár az elfogadott nagyképűsködő oimrangunk szerint nagyságos cim csak a képviselőknél kezdődik. Amikor a polgárt valaki nagyságosnak titulázza, akkor tulajdouképeu udvariatlanságot követ el, mert mintegy azt árulja el, hogy nem tartotta érdemesnek, miszerint a megtitulázott személye iránt érdeklőd-] jék. Amerikában meg éppenséggel nevetnek azon, hogy ember es ember között cini különbség lehet. Üdvös volna, ha ez a gondolkozás nálunk is minél szélesebb rétegben terjedne el. Nemcsak, azért, mert ez a külsőség is szószólója a jog-egyenlőségnek, hanem mert társadalmunk eme gyöngéjére nem egy szélhámos alapit üzletet. Epp a napokban veszett rajta egy orvos doktor akinek megígérték, megfelelő előleg lejében, hogy valamelyik kisebb amerikai államtól valamilyen követi titulust jár ki egy konzulátusi tisztviselő. A címből persze nem lett semmi, de az előlegek elúsztak. Nálunk ha valamelyik kereskedő jobb üzletre tett szert, az anyagi sikerek után nyomban címekért vágyik. Hiszen olyan bő skálája van a címeknek: a királyi tanácsos, udvari tanácsos, valóságos belső titkos tanácsos és még a jó Isten tudja hányféle egyéb kitüntető keresztek, érdemrendek, nem is szólva a bárói vagy grófi címekről. Ebben a skálában minden társadalmi osztályhoz tartozó ember megtalálhatja a maga vágyainak alanyát. A kereskedő vagy iparos is kiválaszt magának egyet, fizeti a ki járókat, a kik a legtöbb esetiben nem igen érnek el célt, inert rendszerint hivatásos csalók, akik ilyen félrevezetésekkel akarnak jövedelemrészért tenni. Es habár az újságok napról-napra bőven írják meg egy-egy rajtavesztettnek az esetét, másnap mégis már ujabb és ujabb áldozatokról lehet beszámolni. Pedig ha meggondoljuk, hogy az ilyeniéle szálhánioságok legnagyobb része a megkárosultnak érthető szégyenkezése folytán titokban marad, fogalmat alkothatunk arról, hogy milyen nagyszámban (olyik az ilyen cimüzérkedés. A csalónak kevés a rizikója, mert föltételezi, hogy a megkárosult nem fogja a saját cimkórságát pellengére állítani. Es ez a tény jellemzi, a cim ós rang mai problémáját. A jó klaszikus író, a ki filozófiaikig megállapította, hogy üres titulustól nem lesz méltóságosabb, kiválóbb az egyén, sokkal messzebb tartott, mint mai társadalmunk, jólehet hosszú évszázadok választanak el tőle. A cimkórság járványos betegségét, csak magasabb fejlettebb kultúra, a belátó értelniiiség fertőtlenítő gondolkozása változtathatja meg. A míg cimkórság van, addig kicsinyesség van, amíg kicsinyességek dominálnak, addig nem valósulhatnak meg nagy gondolatok, és am ig nagy gondolatok nem valósulhatnak meg. addig ne is reméljünk semmiféle fellendülést, semmiféle vonalon, .v helytelen gondolkozás mindenféle keretekben kimutatja magát, a külsőségekben épp. ugy mint a lényegekben, és a cimkórság sem egyéb, mint ennek az egészségtelen gondolkodásnak egyik fokmérője. Csak felvilágosodás szabadithat meg tőle. Tudományos apróságok. Húsvéti irott tojások. Gyermekkori emlékek ébreduek fel a szivemben. Lgy tetszik nekem, mintha kicsiny falum temploma hivó harangja megkondulna a bádogos toronyban. En pedig sietnék, hogy el ne késsem, mert a legénykék már bizonyára mind ott vannak a Deák-dombon, a torony ajtajában és nézik a harangot huzó nagyobb legénykéket. Gyűlnek, gyülekeznek a néuómasszonyék, bátyárnuramék, a pántlikás, simára fésült hajú leánykák. Mindeniknek a kezében imádságos könyv, fehér zsebkendő a könyv mellett s virág a kezükben. Olyan szép a husvét-vasárnap! A nagy utcát már tagnap végigseperték. Ki-ki a háza elölt, mert negy ünnep van. Urunk feltámadása. A mészáros is borjut, ökröt, juhot vágott. Ma mindenki húst eszik, talán bort ia iszik, akinek a módjában vau. A templomban szépen prédikál a tisztelendő ur, sok tömjén-füst ugy hogy az elsüt csakhamar egy második, majd harmadik üveg követte. Nyelve is megoldódott a borgőz hatása alatt s lassan, anélkül, hogy éu nógattam volua — pedig erősen kíváncsi voltam — In szólni kezdett. — Megcsalt! Megcsalt ... a nyomorult — mormogta elkeseredetten kezét, ökölbe szorítva fogai közt. Arca egészen eltorzult a rejtett fájdalomtól s dühtől — még sohasem láttam haragjában ilyen komikusnak a szelíd fajikat. — Ki csalt meg? Mi történt veled, nekem elmondhatod, talán segíthetek rajtad — fordultam részvéttel oda hozzá. Lemondóan legyintett. IIO.-R/.U szünet állt be, majd hirtelen kihajtva poharát megszólalt: — Pesten nem boldogultam, vidékre kellett mennem; ott ismerkedtem meg vele Bányaigaigatónak volt a lánya s éu ott bányamérnök. ,, Sudár termete, éjfekete szemei kn ilágitottak arcának babfehér bőréből, elegáns volt, szép volt s vagy százezer korona bozoináuya; elképzelheted, hogy rá nem inertem nézni, pedig imádtam ől az •1*8 perctől fogva. Magam sem tudom, hogy történt . . . hogy történhetett . . . A bányahivatalnokoktői rendezett bálon, persze ki lehetett más a bálkirálynő: még ha kevéabbé szép, fess s kedves lett volua is. Körülrajongták öt fiatal-idős emberek, kis és nagy hivatalnokok egyaránt, csak éu nem közelitettein hozzá egész éjjel, bar be voltam neki mutatva. Talán ez vonta rám figyelmét, hideg embernek gondolt s ez őt izgatta. Pedig ha tudta volna, hogy csupa gyávaságból nem mentem oda hozzá, mert féltem, ha eléje kerülök, trrdreborulok előtte •- s az egész világ gunytárgyává leszek, hogy én a s-mpla, igénytelen kis bánya mérnök felckégül akarom venni a szép, a esőd.is Teklát, a mindenható bányaigazgató „százezerkoroiiás. nagy műveltségű 1 * leányát. Kinevettek, kigúnyoltak volna érte H éu ettől féltem, úgyis oly sok részem volt benne keserű gyermekkoromban. S a szép Tekla észrevett, sót nemosak hogy észrevett, hanem arrameuet oda is szólt hozzám: — Hát Simái ur nem táueol ? — Ne-e-em! — nyögtem ki a meglepetéstől nehezen nem is goudolva mily nagy udvariatlanságot s baklövést követtem ezzel cl. — Ugy ? Nem ? akkor jó éjt! — sezzel gúnyos ajkbigycsztecsel végigmérve tovább sétált. Csak akkor jutott eszembe, mit tettem, hogy öt, ki úgyszólván saját maga Irináit* fel a táncot, visszautasítottam. A verejték ült ki a homlokomra, elkeseredetten hazamentem s lefeküdtem. Másnap találkoztunk illetőleg találkoznunk kellett volna, éu azonban midőn megláttam — bár biztosan tudtam, hogy ő is meglátott engem — gyáván kikerültem . . . Ez ugy látszott még jobban felkeltette érdeklődését irántam; ez volt a szerencsém, a boldogtalanságom. Egy szép napon megfogott, nem lehetett meneküluöm. — Mondja csak Simái ur, mit vétettem magának, mért kerül engem ? — Ugyan csak nem tesz fel nagyságos kisaszszunyom ilyesmit rólam? — feleltem zavartan hebegve. — Tekla a nevem — szólt oda egyszerűen. — Tekla! — tört ki belőlem az eddig visszafojtott indulat, hogy nevét vele szembeu, az 8 engedelmével kimondhatom. Bámulva nézett rám erre a forró, perzselő szerelemmel kiejtett hangra — névre, rám bámult s ezüstös csengésű hangján elnevette magát. Egy csapásra megértette bálcsti zavarodottságomat, visszautasítását, kerültetését, hidegségnek a divatos hlaziztságnak gondolt szerelmemet, mely őt izgatta s melynek megtörését tűzte ki céljául, ez egy szóból megértett mindent, mindent I — elnevette magát. De én nem bírtam rá ezért haragudni, erre a csengő hangra, mely belekapott szivembe, erre a bájos alakra, melyet karomba ölelni szerettem volna csak ismét némán s forrón ejtettem ki nevét:
