Pápai Lapok. 37. évfolyam, 1910

1910-01-23

amilyenre a pénztárak taglétszámuk ará­nyában jogosítva vannak. A közgyűlésen megválasztott igaz­gatóság megválasztása után csakhamar megalakul, elnököt és alelnököt választ, aztán gondoskodik az orvosi egyezségek végleges megkötéséről, a szükségesnek mutatkozó tisztviselői állások végleges szervezetéről és a felsőbb jóváhagyással szervezett állásoknak szabályszerű be­töltéséről. Ezeknél azonban a szerzett jogok feltétloniü respektálandók lesznek cs a felsőbb hatóságoknak is gondot kell majd íorditaniok arra, hogy jogtalan mellőzesek elő ne forduljanak és ameny­nyiben mégis előfordulnának, azok fel­sőbb beavatkozással reparáltassanak. Ea majd ha mindezek megtörtén­tek, csak akkor lesz a pénztárak végle­ges átalakulása az egész vonalon befe­jezettnek, az autonómia pedig teljesen kiépitettnek tekinthető. De persze, mint mindenhez, ehez is idő kell. mert az egész ország kerü­leti pénztárainak átszervezése nem oly kis munka ám, mint amilyennek néme­lyek gondolják. Panama-láz. Egy idő óta a magyar társadalmat s közéle­tet furcsa betegség ingta el. Furcsának nevezzük, noha épen olyan joggal undoritóuak is mondhat­nók. Az emberek egymásközti érintkezésében bi­zonyos hidegség, tartózkodás figyelhető meg, melynek közvetlen okozója a bizalmatlanság, aj gyanú a félreértés. Mindenkiben gazembert látunk, vesztegetőt pauamistát. Ha valaki ismerőseink közül, valamely szállítást nyer el, valamely ked­vező üzlethez jut, ha tényleg megbízhatósága, vagy képességei előre látható eredményekkel járt, akkor mindjárt ott szállong kö.'ülölte a gyanú sötét árnyéka, mely mindent sötét szürke színbe von s mely azonnal meggyanúsítja még a leg­tisztességesebbeket is, azzal, hogy az elért ered­ményt nem tehetségének, nem képességének kö­szönheti, heuern azt valamiképen kijárta, kivesz­tegette, kipanamázta. Panamista! Ez ma minden közéleti tevé­kenységet kifejtő polgártársunk hízelgő jelzője. Senki sem gondol avval, minő megbecstelenítő, minő lealacsonyító megbélyegzést követnek el ezzel. Kein gondolnak avval, hogy a terjesztendő hír, ha még oly csekély tájiból is merit, mindig talál hiszékeny lelkekre, a kik azután továbbter­jesztve az aljas rágalmat, végtére olyan feneket kerítenek annak, hogy végeredményben még az is hitelt ad a gyanúsításnak, akik különben tel­jesen s jogosan meg van annak ellenkezőjéről győződve. S vájjon honnan az erkölcsök, a közéleti leromlás, ez elfajulása-'! Minek tulajdonítsuk, ezt a minden egyéb csak épen nem magyaros szokásnak térhódítását?! Miért pusztít ez a gya­núsító láz, ez a hátmögi politika közéletünkben ? ! Mi fertőzte meg annyira társadalmunkat, hogy minden lelkifurdalás nélkül szolgáltat ki tisztelet­reméltó egyéneket a megvetésnek, megbélyegzés­nek a közutálatnak. Nem törődik azzal, hogy soha senki elégtétételt ezért néki nem szolgálhat, mert mindig lóg akadni s nem is egy, aki da­cára a cáfolatoknak még mindig inkább a rága­lomnak, mint a védekezésnek ad hitelt. Hiába bizonykodik az illető hiába ig zolja aktákkal, tanukkal, okiratokkal, intakt, tisztessé­ges eljárá-át, a gyanútól kikezdett közvéleményt már nem tudja megmásítani s egész élete végéig viselni kell majd azt. a keresztet, mit a könnyelmű rágalom, a gyanúsítás • megbélyegző szándék reá sütött. S most éli fénykorát a patiamaláz. Ma min­denki, kinek tisztességes nyakkendője, önérzetes fellépése s esetleg képzettsége, tehetsége maga­sabb a célok s dolgok enihetésére, azt már meg­támadja a pauamaláz, hogy rövidesen kivégezze s átadja a közmegveté#nek. Vájjon rendjén van-e ez a dolog ? ! Kultur­áltamban, müvolt országban szabad ilyennek meg­történnie?! Szabad azokat, kik a társadalmi élet­ben, a közéletben szerpet játszanak, csupán azért, mert képessigeik orre predesztinálják, mert meg van minden uualitikációjuk arra nézve, hogy tényleg szerepet játszanak a társadalmi s ezzel egybefüggő közéletben. Erős tisztító áramlatra vau szükségünk, mely elsöpri ezt a felesleges, a közéletre mázsás suly­lyal nehezedő pauamalázat. Tűnjön el a magyar közéletből a könnyelmű gyanúsítás, a mindent megrágalmazni óhajtó durva törekvés, hogy egy szebb jövő, egy boldogabb korszak válthassa fel ezt az áldatlan minden elöhaladást, minden fej­lődést meggyilkoló beteges állapot, mely nemcsak a közéletben érzeteti pusztító, a soivasztó ha­tását, hanem egész társadalmi életünket megmé­telyezi. Ha ezt elérhetjük, ha csirájában meg tudjuk fojtani azokat a baktériumokat, melyek a paua­malázat éltetik, akkor talán mi is jobb időket re­mélhetünk 8 az országra is jobb napok virrad­hatnak, a mai szomorú, sivártalau minden kilá­tást nélkülöző, sötét jelennél. A vajgyár. (Válasz liáródi Géza tejszakértö ús legajahb papai pub­licista urnák tisztelettel — Helyben. —) Mielőtt a nevezett — publicistának felcsa­pott — ui mik érdemileg megadnánk a választ, hogy el ne felejtsük, ide írjuk Báródi Géza ur latin classikus citátumát, de mindjárt magyarul, hogy ö is megértse; és elmondunk két anekdo­tát: „Valahányszor az igazság fejét felemelte kezdtek a szamarak ordítozni szerte." Ha az ö cikkében — értjük alatta az elsőt — annyi tudás, — tehát, annyi igazság is — lett volna, mint amilyen ügyesen és szépen van for­dítva az eredetiből a fent idézett két sor, ugy most nem iruók ide az igért két anekdotát, me­lyek épen az ö citátumáról: a szamárról jutnak eszünkbe. I.i Dolgozik egy cserepes egy háztetőn. Arra megy egy építész s amint feluéz a csere­pesre, látja, hogy rosszul rakja a cserepeket egy­más mellé. Nem tudja megállani, hogy megjegy­didereg, aki reszket, mint az ablak előtt álló kis feny"'fa, amelyet a szél idu-oda rázogat. A gróf odamegy a báróKÍsasszonyhoz, megfogja jéirhideg kezét és a szamébe néz. Es a szelidte­kiuletü őzszemekbeu könnycsepp csillog. A gróf megrendülten nézi a könnyes szemeket. — Kisasszony, bocsásson meg szokatlan eljá­rásomért és ne idegenkedjék tőlem. Igaz, őszinte vonzalommal közeledem ön'iöz és csak egy célom lesz az életben, hogy önt Isjldoggá tegyem. Becsü­letszavamra ígérem . . . No ne féljeu tőiéin, meg­látja boldoggá teszem. És a sápadt arcú bárőkisasszony nem szólott ttemmit sem, csak nézte, nézte, mint kavarja a vi­harra fajult szél a szelid fehér hópelyheket. • * A táncterem tele volt jókedvvel, tele volt mámorral. A cigányzene ugy részegitett, mint a gyöngvö/ö pezsgő. Az egész táncterem pezBgett a jókedvtől. A fehérarcú bárőkisasszony arca is kipi­rult. Kék szemei ragyogtak. Es szerelmesen nézett táncosára. Arra a másikra, akiről annyit ábrándo­zott . . . Akire csak most mert gondolni, amióta mas­nik szánták. Es Endre, a fiatal ügyvéd is mámo­ros volt a kék szemek ábrándos sugaraitól. Az ő lelkében is vihart gyújtott a mámorító zene. És hogy most karjai közt érezte, akit el kell vesztenie, lángolni kezdett ereiben a vér. A gróf pedig ott állt egy sarokban és némán nézi ezt a kinos vergődést. Hogy szerethetik egy­mást ! . . • Milyen szerelmesen néznek egymás szemébe! Mii ven boldogok lehetnének! És a grófnak eszébe jutott az igéret: — ígérem, esküszöm, hogy boldoggá fogom önt te un ! Hogy ki van most pirulva az a sápadt arc! 11 ii ez az ö boldogsaea! . . . Tekintete véletlenül egy tükörbe tévedt. . . egy romot látott benne . . . önmagát. Szegény gyerim k ' A túlsó sarokban az öreg báró integet feléje. Jobb szemével a leánya felé kacsintgatott. Mintha küldené: Menjen mar a leányához ! A gróf mosolyogva intett igent. Csakugyan a bárókisasszonyhoz lépett. A szép gyönge kis leányka isinél remegni kez­dett, mint az a kis fenyőfa, mikor a vihar hideg leheletét érzi. A gróf pedig nem ia hozzá, hanem a tánco­sából fordult, aki a hattyúprémes legyezővel legyez­gette. — Uram egy perere ! És a gróf karonfogta és magával vitte. A bá­rőkisasszony pedig reszketett félelmében. Szemeiben ismét köunyek ragyogtak. Area még halaványabb lett . . . Szerette volna Endrének mondani, maradjon. De nem tudott szólni. Félig aléltan támaszkodott a pamlagra. A gróf pedig izgatott hangon szólt Eudréhez. — Uram ön nagyon sokat tánoolt ma a bá­rőkisasszonnyal. Endre hirtelen kirántotta kezét a gróf karjából. — De uram, mi jogosította önt fel . . . — Eu vőlegénye vagyok a leánynak. — Igaz! Ön elég vak nur.; volt e fiatal leány kezét . . . — Hohó uracakám! Ön olyan ügyben avat­kozik, amihez . . . — Amihez nekem jogom vau ! — Ab ez meglep! Ha azabad tudnom, hon­nan vette ön ezt a jogot ? — Szeretem! Érti, szeretem. És esküszöm, bogy mielőtt ön . . . — Csak lassan, csak lassan. Ez még nem jog. A kérdés az, hogy ő szercti-e öut? Es ha igen. — Pedig én őt hoMoggá akarom tenni. — És azt hiszi, hogy tudná? Külöubeu is előbb velem kell számolnia! — Majd számolni foguuk! Adósa bizonyára nem maradok ! — Biztosíthatom, hogy én sem! — Majd elválik! Most azonban, hogy báró­kisasszonyt hosszú tárgyalásunk ne nyugtalanítsa, kérem térjünk vissza. — De kérem . . . — No, no, csak nyújtsa a karját. Mikor odaléptek a remegő leánykához, Endre hirtelen kirántotta a karját a gróféból, aki nem tudott egy mosolyt v isszafojtMii. — Báróné, monda a gróf, emlékszik mit fo­gadtam önnek, midőn édes atyja, az én jő Stefi ba­rátom . . . A leányka feje lehanyatlott, mint egy tört virágszál. — Megfogadtam önnek, bogy boldoggá teszem. Ugy-e? Nos hát itt a pillanat, hogy igéretemet be­váltsam Kisasszony, boldoggá tudná öut tenni at a fiatal ember? Zavartan rándultak meg a leány selyempillái. — Nem értem. — Csak annyit mondjon, igen és azé lesz. Inkább sóhaj volt a válasz: — Igca! — Csak ezt akartam tudni! Karját az Endre karjába fűzte és a báró elé lépett vele. — Megígértem, hogy leanyod.it boldoggá te­szem. — Nyugodt vagyok, hogy szavadat beváltod. — Nyugodt ia lehetsz. íme beváltom. Meg-

Next

/
Thumbnails
Contents