Pápai Lapok. 35. évfolyam, 1908

1908-03-29

.i Jfoipai-. Lapok 1908. március 29. A törvényesített, az örökbefogadott kiskorúak és a férjhez ment nők ille­tősége vagyis mint azt az általunk fel­állított megkülönböztetés során ebievez­tük az áthárult illetőség eseteiben az eredetiség és a voltaképeni szerzés té­nye teljesen hiányzik, mert az áthárulási esetekben az eredeti jog, az eredeti il­letőség beleolvad voltaképen azok jogába, illetőségébe, akik az illetők egyéni ál­lapot változásának aktiv tényezői voltak. Hiszen ezek eredeti vagy szárma­zásuknál fogva őket megillető illetősé­güket elvesztik és olyan illetőséghez jutnak, amelyhez való jutásban sem az originilas, sem az akvizíció momentumai fel nem lelhetők, hanem a reájuk hárult illetőség azokat, az egyéni állapotukban beállott változás következtében csak meg­illeti. De jogilag teljesen ki is van zárva ezen esetekben az aktiv illetőség szer­zés lehetősége. Mert hiszen kiskorúakról lévén szó, ezek önjogulag, mint már ki­fejtettük, illetőséget nem is szerezhetnek. Mindezekből az következik, hogy mindazon esetekben, amelyeket a mi distinkciónk az áthárult illetőség logahna alá sorol, az illetőség valósággal nem egyéb mint a jog utódlásnak egyik esete. Tanulmányunk első részében az eredeti és áthárult illetőség eseteit tár­gyaltuk, most térjünk át a szerzett ille­tőség és az illetőség szerzés esetére, Mit nevezünk szerzett illetőségnek? Szerzett illetőségnek nevezhetjük azt az illetőséget, melyhez valamely törvényben előirt, cselekvésünk folytán, saját akaratunkból kifolyólag jutunk. Mit nevezünk illetőség szerzésnek? Illetőség szerzésnek uevezzük azt a. kinek-kinek saját elhatározásából folyó végrehajtását annak az akaratnak, mely az eredeti illetőség feladásával annak egy ujabb illetőséggel leendő felcserélését (,'zélozza. Az illetőség/szerzésének íősubstra­tutna tehát az a szándék, mely az ille­tőség megszerzésére vezető ténykedés­nek a rugója v.olf. Alapfeltétele az illetőség szerzésnek, telj esi tése min d ázóu kö telezettségein! ek, melyek az illetőleg megszerzéséhez a törvényben megjelölvők és tüzeteseu köi'ül irvák: Célja az illetőség szerzésnek, a tel­jesített kötelezettségek fejében háborit­lan birtokába, jogos élvezetébe lépni mindazon jogoknak, melyeket az a köz­ség vagy város, ífielynek terhére az il­letőséget szerezni kivánó fél, fentebb érintett kötelezettségek teljesítésével, ko­rábbi illetőségének lehántása után ujabb illetőségét tényleg megszerezte, mind­azoknak biztosit, akik illetőségi joguk­nak vele szembén, eredeti jogon vol­tak birtokában vagy áthárul ás folytán jutottak ahhoz. Az illetősógszerzés lényénél tehát, mint az eddig elmondottakból kitetszik, két mozzanat lép előtérbe u. m. az egyéni akarat, mely az illetőség meg­szerzésére irányul és a törvény azon rendelkezései, melyeknek teljesítése az illetőség megszerzésére vezet. Ekét mozzanat találkozása és együtt­működése képezi tulaj donképen az ille­tőségszerzés tényét. De lássuk most már gyakorlatilag miben nyilvánul megvoltaképen a szán­dék, az egyéni akarat, mely az illető­ség megszerzésére irányult. Ezen egyéni akarat, az illetőség szerzésre irányuló szándók, a gyakor­latban két irányban nyilvánulhat. Először abban nyilatkozhatik meg, hogy a valamely községben vagy vá­rosban illetőséget szerezni kivánó fél. abba a községbe, melyben illetőséget szerezni kiváu — letelepül. Másodszor megnyilatkózhalik ab­ban, hogy az illető magát valamely község kötelékébe felvétetni kívánja — vagyis hogy a község kötelékébe leendő felvételért — folyamodik. Az illetőség szerzési szándéknak; vagy egyéni akaratnak, e két mód bár­melyike szerinti megnyilatkozásához pe­dig, hogy az a törvény azon rendelke­zésével, melyeknek teljesítése az illető­ség megszerzésére vezet, találkozhassak és azzal az illetőség megszerzésére együtt működhessék, közvetítő cselekvésre van szüksége, mely közvetítő cselekvés az illető községnek vagy városnak hoz­zájárulása, a települési vagy a köz­ségi kötelékbe leendő felvételi szándék keresztülviteléhez. Ez a közvetítő cselekvés pediglen két momentumból áll. Az egyik momentum alanyi, a má­sik tárgyi momentum. Az alanyi momentum, a települési vagy a községi kötelékbe való felvételi, szándékát nyilvánító fél erkölcsi kvali­fikációja, a tárgyi momentum pedig a a száudék keresztülviteléhez megkíván­tató községi hozzájárulásnak ezeii mo­rális minősítettségtől való függése. Az 1886. évi XXII. t. \. 9. §-a taxatíve felsorolja azon eseteket, melyek­ben a települési vagy a községi köte­lékbe leendő felvételi szándék keresz­tülvitelének elébe állhat a a község. Ez esetek: a) Ha a települő ellen bebizonyitta­lik, hogy bűntett vagy nyereségvágyból elkövetett vétség miatt van jogerős ha­tározattal vád alá helyezve, vagy biiu­teLt avagy ugyanilyen vétség miatt ho­zott ítélet hatálya alatt áll ; b) ha a község terhelése nélkül magát fen tartani nem képes; c) ha legutóbbi állandó tartózko­dása helyétől kielégítő erkölcsi bizo­nyítványt fel nem mutathat. Amely pillanatban a közvetítő cse­lekvés végrehajtatott, vagyis a község, elsÖBOi'ban lelőné önt, aztán férjét, aztán önmagát. ] És én — csak magyarázatot kérek, mert szerelmet nem koldulok. — Béla . . . mért jött ide, szólt az asszony csaknem síró hangon, inért akarja eró'vel feldúlni boldogságomat. — Boldogságát, — kacagott fel gúnyosan a férii — és az enyém az BC inni, ugye az semmi? — En nem tehettem máskép, szólt az az °sz­ezony kis szünet után, szüleim akarták, hogy férj­hez menjek. Meddig akarsz még arra várni, mond­ták, hisz ugy sem vesz el, az esak gyerekszerelem volt. Aztán azt mesélték, liogy maga megnősült. Tudtam, éreztem, hogy nem igaz, és mégis ugy féltem, hogy egyszer maga ia megírja, és azt nem éltem volna tul. — És maga mégis férjhez meut . . . — Férjhez mentem daobó!, folytatta halkan az asszony, jó barátnőim azt mondták a hátam megett, hogy soha sem fogok férjhez mehetni, mert várok magára, maga pedig nem veBz cl, mert olyuu hirea festő kaphat külömb lányt, mint én vagyok. Látja, nem tehettem máskép. — De legalább egy­szer irt volna, tette hozzá kis szünet után. — Minek irtam volna, elégségesnek tartot­tam a maga esküjét, és azt hittem, hogy magának is elég az én esküm, — meg az a csók, amit bú­csúnk alkalmával váltottunk . . . az első és utolsó csók. — Emlékszik, Margit? . . . szólt ellágyulva a férfi, hosszabb sziiuct után. — Emlékszem , . . igen . . . szólt alig hall­hatóan az aBSzony, és arcán két forró könnycsepp gördült le. — Margit . . . muga nem boldog, szólt bal­kan a férfi, a nő kezét kezébe véve. I Az asszony maga elé nézett mereven, nem! felelt . . . — Margit, maga nem boldog, ismételte a férfi, maga szenved . . . maga még szeret engem. Az asszony tagadólag rázta a fejét, — nem, nem, csak őt, csak az uramat.j — Én tudom, hogy maga sem hiszi, amit mond, én tudom, hogy csak magába nkartija szug­gerálni a szerelmet, s ha érez is férje iránt némi szeretetet, az nem szerelem, esak megszokás, — mint ahogyau megszokunk egy más egyént, akit mindennap látunk, ha az teljesen idegen is, és hi­ányzik, ha egy nap nem látjuk. En tudom, hogy mielőtt idejöttem, maga az urára gondolt, milyen jó volna, ha itt volna most maga mellett ... és benn, mélyen a lelkében örül, hogy nincs itt, hogy nem kell hallani a szavát, nem érzi a csókját, mert az csak leher magának, de mindezt nem meri ön maga előtt bevallani. — Béla.. . . ne dúlja fel a boldogságomat, könyörgöm magának, — távozzék, hagyjon ma­gamra ... ne kínozzon ... A nap már teljesen lenyugodott, a távolban lampionoa vitorlák tűntek fel, egy egy kiránduló j csapat dalától hangos lett a táj. Az asszony a hűvös esti szellőtől megrázkó­dott, a férfi engedelmet sem kérve kivette a nő kezéből shawlját (sálját) és rátette annak vállaira. A nő vállainak érintésétől megrészegülve, magához ölelte és elkezdte csókolni._ — Margit . . . szeretlek, w.ólt elfúló hangon, légy az enyém . . . tudom, te is nzeretsz . . . sze­retsz ... ne tagadd . . . Az asszony lassan kibontakozott karjaiból é8 mintegy álomból ébredve Bzólt: — Béla, mit tett velem, ha valaki meglátott volna bennünket . . . — Hát olyan önző, még most is esak ma­gára gondol — szólt szemrehányó hangon a férő — Az tirani ... ha megtudná! — Margit, — váljon el az urától, legyen az enyém, mi még boldogok lehelünk. — Nem tehetem, nem lehet, Béla. Ne kíván­jon lehetetlenséget. Nem tehetem tönkre az uram életét . . . — Hát az én boldogságomat szabad tönkre tennie, nem érez egy csepp szánalmat sem irántam ? Hát jobban szereti az urát, mint engem. — Jobban, igen sokkal jobban . . . szólt hal­kan az .'ísB/.ony előtörő könnyein nem birva tovább uralkodni, arcát zsebkendőjébe temetve, csendesen zokogott. — Nem hiszem, Margit! maga engem szeret még . . . kiáltott fel szenvedélyeden a férfi és is­mét csókolni kezdte a nőt. — Légy az enyém . . . szeress . . . — Nem . . . nem lehet. . . már . . . késő. A férfi felriadt e szón, eleresztette az asz­Bzouyt és csaknem kiáltva moudá: — Margit, — mit mond . . . igaz volna?

Next

/
Thumbnails
Contents