Pápai Lapok. 35. évfolyam, 1908

1908-08-23

XXXV. évfolyam. Pápa, 1908. augusztus 23. 34. szám. A PAPAI LAPOK Pápa város hatóságának ós több pápai s pápa-vidéki egyesületnek megválasztott közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Qoldberg Gyula papirkereskedése, Fő-tér 23-ik szám. Hirdetéseket egyezség szerint felvosz a kiadóhivatal.' Főmunkatárs: MOLNÁR KÁLMÁN A szerkesztésőrt felelős laptulajdonos: GOLDBERG GYULA. előfizetések és hirdetési dijak a lap kiadóhivatalához küldendők. A lap ára: egész évre 12 kor., félévre 6 k., negyedévre 3 k Nyilt-tér soronként 40 fillér. — Egyes szám ára 30 QU A nő és az ipar. A fejlődő ipar ujabb találmányai, a szellemi vivmányok nagyszerű alkotásai, a villamos erő az emberiség szolgálatában nagyobb kényelmet helyeznek kilátásba számunkra, mint a milyent elődeink itt találtak, de viszont az állami és társadalmi életből csirázó hibák egyre jobban kifejlődnek, kiélesednek, ujabb és ujabb nehézségeket okozva, amelyekkel meg kell küzdenünk. Az idők haladó szelleme, "vagy tán az emiitett hibákból származott körülmények a nőt is belevonják e küzdelmekbe, inert otthonát félti, mely eddig egész világa volt. Láljja, hogy a foly-l tonosan növekvő igények mellett a férfi munkaereje egyedül már nem elegendő a családfenntartásra, tehát segédtársául szegődik, kenyérkereső lesz ő is, munkálkodik, fárad, hogy a család alapítását lehetővé tegye. Azért a kormánynak és a társadalomnak mindent meg kellene tennie, hogy elhárítsák a felmerülő akadályokat a kezdeményezők útjából, mert sokat kell küzdeniök, hogy maguknak a kenyérkeresők sorában kis tért szorítsanak, miután annyi pályát zárnak el előlük, melyeken boldogulhatnának. E szűkkeblű eljárást azzal indokolják, hogy a nőt tudománya, kenyérkereső foglalkozása elvonja a családi élettől; ez nagyon téves nézet, mert a természettől rendelt ösztöne mindig oda vezeti vissza. Azonban a körülméuyek kényszeritik, hogy beleilleszkedjék a szociális és kulturális reform eszmékbe, tehát tért keres magának tehetségének érvényesítésére. A tudomány kincseit követeli magának, melyeket eddig jogtalanul zártak el előle, hogy kimutathassa szellemi képességét és azt tudományos pályákon .értékesíthesse. E nemes törekvés minden esetre dicsérendő, csak kár, hogy ambíciójuk' eltereli őket az ipartól, melyet — nemzetünk ősi hibájába esve — egészen mellőznek. Sajátságos, hogy még a huszadik század szigorú követelményei sem- képesek társadalmunkat arra kényszeríteni, hogy teljes odaadással foglalkozzék az iparral. Itt-ott néhol észrevehető egy kis fellendülés e téren, egy kis igyekezet, de kellő támogatás, kellő talaj hiányában oly szük mederbe szorul, hogy csak tengődve tarthatja fenn magát. Pedig tudjuk, hogy csak az ipar teheti az országot nagygyá és még sem foglalkozunk ugy vele,mintaztfontossága megkívánja. A legtöbben azzal állanak elő, hogy nálunk lehetetlenség az ipar felvirágoztatása. Szerencsétlen helyzetünket okozzák Ausztriává szemben, á közös vámterületet, a kormányt, mindenféle érvet találnak, csak a leglényegesebbet nem akarják felismerni: a közönyösséget, melylyel nemzetünk a dolog lényállását elfogadva,!minden küzdelem nélkül belenyugszik. A magyar sohasem szerette az ipart, lealacsonjMto foglalkozásnak tartotta; ezért nálunk az iparosok leginkább külföldiek voltak. Ügyes királyok azonban mégis fel -tudták—virágoztatni, mint Róbert Károly és Nagy Lajos. Az utóbbiak uralkodása alatt különösen a bőr-, üveges kocsiipar annyira fellendült, hogy az iparüző országok között első helyet foglalt el. A céhrendszer az iparosoknak tiszteletet és jómódot szerzett, annyira, hogy Zsigmond király- az országos rendek közé is beválasztotta őket. Csakhogy Magyarországnak szerencsétlen határszéli fekvése Európában folytonos háborút okozott, ami a természetes haladást minden téren akadályozta, miután az összes tehetségét, erőt TÄEC1. Ha fe íáuozol. RQi lesz akkor, ha maja te tározói?! . . . 19ele3 megv illat, szin és napsugár, — Nem lesz tavasz, virág, 3al, írtincl kivész S a fölSre örök éjszaka borul . . . S én a holt földön bolvgok cg-pcäül, ^Pakon, cél nélkül, r-ervaclf levelei- közt, fiQik megzörrenve lábaim alaff, (3 fe neveaoí zizegik felém. Lillám az égen a fo noveáef írja, Sikongó szélvész a fiilembe sírja, d vizár hörgi, vihar visszaciörgi, 'Önlkánol- torkán a te novea tor ki! Sziklás bdrcek közt alakoSal láfotit, 'Telfüuil- iit-oií, mint valami álom . . . 3nf, hívogat, — s élt megvel? utána! PÖit bánom én, hogv a halálba! . . • Ballá Miklós. A fehérlegyezős asszony. — A „P á p a i ÍJ a p o k" eredeti t á r c áj a. — Irta: Anatole Franca. Tsuang-Tsen igen nagy műveltségű férfiú volt, a ki annyira fejlesztette bölcseségét, hogy minden mulandó dolgoktól elfordult, és mivel jó kinai létérc az örökkévaló dolgokban sem hitt, éppen csak az a tudat maradt meg benne lelkének vigasztaln'stíul, hogy 6' mentes a többi emberek bolondságaitól és gyengéitől, nem vadászik fölösleges gazdagságok, jelentéktelen kitüntetések uta'n. Ebbeu a filozófiában kell, hogy legyen valami különös, mert Tsuang-Tscut halála után boldognak nevezték és irigylésre méltónak. . Nos, mig az ismeretlen hatalmak megengedték neki, hogy a napfényes égbolt alatt zöld mosolygó mezőkön vándoroljon, az volt a szokása Tsnang-Tsennek, hogy gondolatokba merülve, maga sem tudta, hogyan és miért, elkóborolt a vidéken. Egy reggelen, hogy éppen a Nam-Hoa hegy virágos lejtőjén kószált, egyszerre csak egy temetőben találta magát. Az orsza'g szokása szerint, apró, letaposott halinoositak alatt nyugodtak itt a megboldogultak. A mikor a számtalan, a láthatáron végig eluuzódó apró halmot látta, mély gondolkodásba esett a tudós az emberek sorsa fölött. -- Fiz itten — szólt magában — a válaszút, a melyhez az élet minden ösvénye vezet. A ki egyszer elfoglalta helyét a temetőben, sohasem tér vissza a napfényre . . . A föl támadásban — mint honfitársai — nem hitt Tsuang-Tsen. A halálban való egyenlőség különben, a szerint, a mint vidám vagy szomorú hangulatban vannak az emberek, örömöt vagy bánatot ébreszt bennük. Egy csomó piros és zöld bálvány mulattatja az elköltözöttet. Ellenben Tsuang-Tsen, tiki a filozófusok büszke szektájához tartozott, nem kivánt vigasztalást a színes üvegbábuktól. A mikor igy gondolkodva jártatta tekintetét a temető fölött, egy fiatal asszonyt vett észre, a ki gyászruhában volt. Értsd: hosszú, fehér, szövetruhában. Az egyik sirhalmou ült és fáradhatatlanul legyezte egy fehér legyezővel a még nedves kis dombot. Tsuang-Ttfen kíváncsi volt, hogy mit jeleut ez a furcsa foglalkozás. Közelebb ment a fiatal asszonyhoz és illedelmesen szólt: — Asszonyom, engedje kérdeznem, hogy ki az, a ki ez alatt a sírhalom alatt nyugszik, és vájjon miért legyezi ön oly buzgalommal a földet, a mely a boldogultat fedi? Eu filozófus vagyok és mindent meg szoktam okolni. Íme, most olyasvalami előtt állok, a minek uem tudom az okát. pitzer Arnold RlllÜrtlMDTilHlttt ár u h á z a "liinn DeáVufczct 23. ^JUI j Keppich/f. \\áz.