Pápai Lapok. 30. évfolyam, 1903

1903-12-25

Melléklet a /,Pápai Lapok" 1903. éri 52. számához. Csodás tavasz. Csodás tavasz füröszt meg illatába* Hajnal dereng u bűvös éjjelen, Kihajt a fold legdrágább, kiesi fája, Es csupa tüzvirágukat terem. A többi fákon dér, zúzmara csillog, Az ö tavasza ekkor mosolyog. Életre bivja ünnepesti csillag A pacsirtái — zengő angyalok. Egy napig ól csak e tavasz virága, Es ismét tél lesz, szél süvölt, havaz, Több örömet hoz mégis a világra, Mint az a más, közönséges tavasz. Sugara forróbb, édesebb a szívnek, Lelkünket tisztább fénynyel hatja át. Mert ö hirdeti szent eszményeinknek Tündöklő, diadalmas tavaszát! Az. ember vágya száz felé törekszik, De a fenyőhöz mindig visszatér. Lelátja: nincsen üdv, csupán a meddig A karácsonyfa fénylő ága ér . . . Ha dal köszönti lombja ragyogását Zengő imádság piciny ajkakon : 0 hirdeti az ember hivatását. Csak ö a cél és ö a jutalom ! Ki buesut mondott már az ifjúságnak A vén alatta újra fiatal. S virágait karácsony tavaszának Együtt szedi az unokáival. Alatta a mult édeiiébe szállunk, Es gyermekké lesz elfásult szivünk. Oh szent tavasz, hogy bámulunk, csodálunk! Te örök ifjúságot adsz nekünk! Csodás illat, füröszt inog mámorába : Hajnal dereng a bűvös éjjelen, Kihajt a föld legdrágább, kicsi fája Es csupa tüzvirágokat terem. Bimbóit a szent esthajnal fakasztja. Pacsirtái a zengő angyalok. Az ember e csodás, édes „tavaszba" A jó Istennel — összemosolyog . . . Sas Ede. KURUC VÉR. A „Pápai Lapok" számára Irta: Istvánfi Rée János. Az 1703. év nedves, ködös karácsony éjjelén sárral belepett rongyos alak verte meg görcsös botjával a nagyváradi barátzárda kapuját. Belül a fráter kapus ijedt hanga szólalt meg, a mint a kis rácsos ajtó-ablakon keresztül a háborgat óval parlament irozott. Végre beeresztette a jövevényt, a ki a gvárdiánnal akart beszélni. Eelvezette a boltives folyosóra s ott egy ablakmélyedésben hagyva, bejelentette az alkalmatlan látogatót. A gvárdián éppen imádkozott, bogy a kapus alázatos kopogtatás után rányitotta az ajtót. — Egy idegen, gyanús alak van odakünn a folyosón és erővel atyaságoddnl akar beszélni. — Honnan jő? — Nem tudom. Elutasítsam ? — Nem, bocsásdd be, de küldjed ide páter Ansebnet is. A kapus hamarosan előkéri tette a pátert. Utána, görnyedt háttal lépett be az idegen, kesében a görcsöl husángot és egy szörehagyott kucsmát fogva s megállt a félig nyitva hagyott ajtóban. Egy 10 évei kamasz szelid sápadt arca tekintett a két barátra, mig termete egy izmus férfié vala. — Ki vagy fia? — Engedd meg, atyám, hogy azt most még elhallgassam. Később úgyis megtudod. — Honnan jösz? — Apa-Nagyfaluból. — Mit akarsz? — Gyónni neked atyám, meg egy harapás kenyeret és száraz fekhelyet, a hol kipihenhetném magam. Hogy a gvárdián tétovázva tekintett páter Anzelmre, büszke hangon folytatta ? — Ne félj atyám, velem egyedül maradni. Ez a bot ne ijeszs/.en meg, — azzal darabokra törte a karvastagságú husángot, mintha csak valami vékony l'üzfa-vesszö lett volna. — Nincs nálam semmi. Még egy kés sincs. I — Kiforditotta rongyos zsebjeit. Xe félj a marconaságomtól. Jó vagyok én, ha embert öltem is. Qyónni akarok — azzal odatérdelt a cella kőkockáira. Páter Anzelm a gvárdián intésére habozva távozott, de nem áilhatta meg, hogy a folyosón az egyik oszlop mögé ne húzódjék, készen arra, hogy szükség esetén a szobába suhanjon. Az ősz gvárdián pedig odaült a durva ágy zselére s megállással várta a bűnbánó vallomást. — Hallgatlak, fiam. — Bűnös vagyok, atyáin! Kezdő a fiu. Tőled várom feloldásomat. Embert öltem s e bűnnel keblemben idáig futottam, mint az öldösött paripa a farkasok előtt. Senki se járt a nyomomban, mégis tiltottam. Égetett az a tudat, hogy ember-vér tapad reám. l'edig nem bántam meg bűnömet. Nem. Ha ismét az a lélekölő izgalom öntené el vérrel az agyamat, mint akkor, újra elkövetném talán. Nem bántam meg atyám ! Mondd, nyeri, tek-e azért bűn bocsánatot ? — Bfinbánás nélkül nincsen feloldozás! — De kell lenni, atyám! Az én bűnöm nem a törvény, nem a teremtő tanai ellen való lázadozás bűne. Vétkeztem, mert vétkeznem kellett. Bűnhődni fogok érte, de megbánni tettemet soha. Am tagadd meg olöre (eloldozásomat, de hallgasd meg a gyónást, a melylyel I könnyíteni akarok lelkemen. — Beszélj tehát. — Apám, bogy a tárogató sípnak első riadása behangzott hozzánk, kardot kötött és otthon hagyott bennünket. Öcsém, egy kis leánytestvérem és én elég gondot adtunk szegény anyánknak, kire most a gazdálkodás nehéz gondjai is reászakadtak. Öcsém SC én segítettünk neki ebben. Jól ment minden egész addig, inig atyám sógora, a ki német tiszt a császár seregégen, egy napon bc nem toppant hozzánk. Ez a nap a romlás napja volt reánk. Atyánk leveleit elfogta s num engedte meg, hogy mi tudósítsuk öt. Parancsolt, rendelkezett, mint a magáéban. Mindenkivel durván bánt, kivéve, anyámat, a kivel szemben, mint egy középkori lovag viselkedett, — még ez csak jól esett a szivemnek. Mit tudtam én akkor, bogy minő undok állat az ember . . . — Nem tudtam miért jött, nem is kutattam, KX) főnyi csapatával már egy hónapja rajtunk élősködött, mi.lön egy este sirva jött szobámba anyám s kicsi nővérkémet ágyamra fektetve, görcsös zokogással a nyakamba borult. Meglepett ón, a remegéstöl el-elfuló hangon kérdezem bánata okát. — Mi bajod, édes jó anyám? — Ne kérdezd fiam, zokogta, csak engedd meg, hogy az éjszakát itt töltsem. Félek. — Ifitől félsz, anyám ? — Nem tudom, csak megnyugtat, ha itt lehetek. — Jó! Felelem és egy nehéz medvebőrt véve, felöltözötten az ajtó elé feküdtem. Az éj nyugodtan telt cl. Oosém szomszédos szobájában is csend volt, s bár anyám szomorú arcai járt-kelt, nem nyugtalanított az elmúlt esti jelenet. Asszonyi gyengeségnek tartottam a dolgot s elfeledtem. Még akkor nem esett a lelkembe a tudás férge, még akkor nem sejtéin a legoesmányabb bűnt a maga undort keltő mezítelenségében. 10—12 nap mullott, talán az esti jelenet óta, mid.'iu egy borongós, holdvilágtalau alkonyaton, vadászatról térve haza, a tornácon könnyű ruhában anyám várt reám. — JÓ, bogy jösz, j.r gyorsan velem ! monda l lakosztálya felé vont. — Csendesen járj, susogta, ne tudja senki, hogy hon vagy. Szobájába érve, belsó leányát feküdni küblé a selédhásba, mig nekem csak annyit mondva : Ha hívlak, jöjj ! annak szomszédos kamrájába tuszkolt. Fáradt valék s ruhástól az ágyra dőlve mihamar elaludtam. Néhány pillanat múlhatott csak, midőn sikoltásra rezzentem fel és nevemet hullám kiáltani. A szobába rohantam, a hol nagybátyámat anyámmal dulakodva leltem. Egy vadállati ordítással térdre rántottam a családi szentélybe tolakodót s mint egy rongyot a sarokba löktem. Anyáin ájultan feküdi az ágya előtti medvebőrön s midőn élesztgetni akaráni, nagybátyám hátulról támadt reám s ocsmány szitkozódások között fojtogatni kezdett. Nagy nehezen legyűrtem, mellére térdeltein, mialatt anyám magához térve dideregve ágyába bujt s merev szemekkel tukmíett reánk. Ez a tekintet őrültté tett. — Bántott ea az ember, anyám? kordém. Nem szólt. — Mit tettél anyámmal ? Fordultam most a b'gyürt. támadóhoz. — Eressz el, akkor meghallhatod. Hörögte. Eleresztem s az ajtót bezárva a kulcsot zsebembe tettem. Ezalatt S gazember a sarokba húzódott s akkor már egy hossza tört szorongatott a kezében. — Mit akartál anyámmal? Felelj! Miért bántad ? — Hát sértenek azzal egy asszonyt — telelte — ba szeretik? Szeretni akartam, mert szép. meri ingerlő. Rettenetes világosság gyúlt az agyamban. — Tehát becstelenné akartad tenni, bitang? Hallgass, fattyú, mert, beléd fojtom a szót!