Pápai Lapok. 29. évfolyam, 1902

1902-12-21

Melléklet a „l'ápai Lapok" l'Hh». évi 51. s/ainaho/ KARÁCSONY. Karácsonyi ének. I ..Papai Lapok" számára irta Cafléé) Sándor. Megjöttél hát, Karácsony napja! Oh, régtől Ingva vártalak. Hogy eljössz és kibontod njra (Isillagstigaras fátyladat. Hogy megzendül a régi cink A zordon lék pusztaságon . . . Oh, üdvözöllek újra téged, Bűbájos, tiszta, szent Karácson) ! Kiles magányban andalogva Lelkem nagy útra költözött. . . Ott járok inesszf Betlehemben Aa árva néptömeg között Csillag gyulád ki napkeletre, Száll . . . száll az éji némaságon, S először én köszöntlek téged, Bűbájos, tiszta, szent Karácsony! Az angyaluk csapatját látom Átlengeni fejem felett, s a pásztornép, lmgy útnak indul. Én is titkon velük megyek. Ks álluk ott a jászol mellett Ks áhítatban <M imádom, Ks éneklek Te rolád aztán. Bűbájos, tiszta, -zeni Karácsony! • III szendereg lagvan pihegve -Az élet és feltámadás", Fejénél a magasztos beke S az édes szeretet tanyáz . . . Eszembe jut bűnömnek súlya, Gyorsan közelgő elmúlásom, Ks áldalak halál rebegve, Bűbájos, tiszta, szent Karácson) ! a Csituljon el ma a szivekben A kínzó, sajgó fájdalom, Beteg gyógyuljon, árva zengjen Fényről, örömről e napon, s kinek szívéi bűn terhe nyomja, Bocsáss meg neki. Nagy Királyom, liogv -zent öröm szavától zengjen Kz édes. tiszta, -zent Karácsony! A tregovai biró. A „Pápai Lapok" számára irta Istváafl Bcé láataa. Aludt az egész falu. A holdvilágos éjszakába csak az őrjáratok lovainak dobogása hangzott bele. A papiakból meg a dragonyos tisztek hangos mulatozásának zaja veszett a csendességbe. A magyar-utca árnyékos oldalán a falhoz lapulva kaputől-kapuig osont egy alak. Kutya nem ugatta meg, léptek nem kii vették s mégis megrettenve húzta magát a hiu alá, ha egy-egy dragonyos ló nyerítése hallatszott ki a/ utcára. Majd megnyugodva lopódzott tovább. Ismerte a járást. Óvatosan tekintett a holdtói megvilágított túlsó sorra és megállt. Szemközt a sárgára meszelt házban még égett a világ. A tregovai biró nem aludt. l>e liogv is aludt volna, mikor a faluban egy ezred dragonyos volt elszállásolva, H neki reggelre 12 szekér kenyeret kell átadnia. A fejével felel érte. Ott áltak az udvaron azép sorjában letakarva ponyvával, zsákkal. Két napig sütötték nz asszonyok. Dagasztott, kemencét fűtött az egész falu Most aztán el is aludtak a fáradtságtól szépen. A sötét alak küeste. mig a hold egy felhőfoszlány mögé bujt és a beállott homályban egy szökéssel a biró udvarán termett. Egy darabigaz ablakon lesett be, a/.tán megbátorodva nyitotta a bóbiskoló bíróra az ajtót és a szobába lépett. — Adj Isten, biró urain ! Azzal a jövevény széttárta mellén a hosszú köpenyt s fejéről hátravetette a. nagv csuklvát. A pislogó méot halvány sugara megcsillant a honvéd-őrnagyi atilla arany paszomántján. Böszkén egyenesedett ki a bámuló bíró előtt, mialatt hirtelen leeresztett kardja nagyot csörrent a szoba földjén. Nagyságos uram, az Istenért, hogy jutott ön ide.' Nem tudja, hogy egy ezred dragonvos van a faluban '.' Tudom. — Akkor azt is tudja, hogy el van veszve. — Lehet. S mindez nem akadályozott meg abban, hogy önt (elkéressem és megkérjem, liogv az éhező seregnek valami enni valót, hacsak egv két s/ekér kenyeret is, adjon. — Nincs, nagyságos aram 1 Amit két uap alatt a falu népe sü'ni tudott, az odakint van a szekereken. Holnap reggel a dragonyos óbesternek kell azt átszolgáltatuom. A fejemmel, ezzel a becsületben megőszült fejjel, felelek érte. A büszke huszártiszt szomorúan hajtotta meg a fejét. — Hát akkor éhezünk tovább, de harcolunk. Ha lehet elvessszük a dragonyosoktól a 12 szekér kenyeret. Egy-két ember majd ott hagyja a fogát, de a többi jól lakik. Isten áldja un <_r biró! Kezét nvujtá a roskatag ősznek. Aztán begombolta köpenyét, hogy eltakarja véle az atilla fényes puszoinántját, meg a vitézségi érem csillogását. — Nem ugy, nagyságos uram. Van még agy mód. Vigyék el a 12 szekér kenyeret, hogy én ne is tudjak róla. En semminek se látója, se hallója, se tudója nem leszek — És ön '.' — En majd leszek valahogy. Tahin megkötőt nak, talán agyonlőnek. Hasamért mindegyiket elviselem. Nem félek u haláltól. A sírba való vagyok én már. Hetven évig világított a Teremtő napja nekem, hát megpihenhetek. Hány itju élet pusztul el a csatatéren ! oda nem melletek maghalai, hát itthon halok meg a szabadságért. Áldja meg a magyarok Istene értté! S a büszke huszárőrnagy megölelte a vén paraszt bírót. Aztán pár szót súgva neki, gyorsan eltávozott a kertek felé . . . Mire pitymallani kezdett, üres volt a biró udvara. Olyan álmos zsongás vett erőt a falun Ébredeztek. A tregovai biró ugyanazon helyen ült most is, de nem bóbiskolt már. A kenyérsütésben boltra fáradt 5reg párját felkeltette és odahívta az első szobába. Leültette a tulipántos ládára és beszélni kezdett hozzá. — Ide halgass lelkem! Azt a rövid időt, amit én még élek, veled akarom tölteni. Veled, a kivel ötven év óta éltünk szeretetben, békességben. Mert én, ugy lehet, nemsokára odnfekszem a kis temető fűzfái alá, ha ugyan lesz valaki, aki odatemessen engemet. Én már megvagyok halva. Mire a nap feljó, Tragovának nem lesz biröja. I'gv hallgasd meg hát az én beszédemet, mint utolsó akaratomat. — A kenyér, amit ma reggel a drngonvosoknak kellene átadni, ninos meg. Az éjjel még itt voltak a szekerek az udvaron. Most már jó liehen vannak. Legalább nem éheznek a honvédek, akik közt a mi fiunk is ott vnn. Ne sirj lelkem. Majd megsegíti őt is a teremtő, aki nekünk it adott mindig eleget. Moudom. A kenyér, amit két napig sütöttetek, hogy öreg csontjaid el törődtek bele, nincs meg. Az óbester majd dühös lesz. Talán agyonlövet, talán felakasztat. Nem tudom. No, ne sirj hát. Így van ez jól. Nem tudom, mire virrad meg a nap. Azért hát itt van a pöcsét, meg a biróláda. Itt van. Tedd cl* jól. JA sánta (lergőt válaszszátok meg bírónak. Elég öreg, hogy bötss legyen hozzá. A Gvuri eiga'nv vak leányát meg ne hagyjátok éhen. Adjatok neki enni, meg egy kis rongyot hogy meg ne fagyjon a/ istenadta. Megérdemli. Az apja ngyeam tagi thai rajta. Az most valahol a honvéd uraknak hegedül. Hat hadd hegedüljön. Ugy aaolgálja a hasát,amint lehet. Törüld meg a szemedet, lelkem. Ne lássák a németek, hogy a tregovai bíróné siratja az urát. Majd ha már magadban leszel, sírhatsz eleget az ablaknál a muskátlik mögött. Ne sirj. 1'gysem segítesz már rajtam. - Hajnalodik. En most megvek az óbesterben. Talán nem lesz semmi bántódásom. Talán meghagyja még azt a pár napot élnem ami hátra van nekem. Az én ősz fejem mit is használna neki ! No de mindegy. Valahogy csak les/ Majd aztán, ha megtaláltok valahol egy fan, vagv nz árokba lökve, hát hozzatok haza, oszt temessetek el. De nem kell pap. Az a németekkel cimborál. He megfizet majd neki az Isten A sánta Gergő imádkoznék egyet a koporsóm fölött. Ugyia olyan szépen tud iniádko/ui, akár egy püspök. Hát j<5 lesz ez igy '.' — Jó lesz. — No hát. Isten áldjon, lelkem. Azzal megcsókolta síró párját, még a két könves szemére ÍSSgy-Sgy öregsa, cuppogós csókot nyomott, fejébe húzta a báránybőr süveget s egv vesszőt véve a kezébe, elballagott . . . A dragonyos tiszt urak hangos jókedvükben voltak. A pap borai ugyancsak dolgoztak. Hajnal felé már tetőpontján volt a dáridó. Az óbester, meg a borvirágon orrú plébános halkan botsél gettek, a Batalabbja kártyázott. Csengett a pénz a diófa-asztabui. Egv deresbajszu kapitány ép.n akkor csapta le a kártyát, ami a játék véget jelezte, mikor félénk kopogtatás után, sapkáját kesében forgatva, az öreg biró nyitott rájuk. Az ezredes tört magvar nyelven kiáltott az öregre. — Készen van a kenyér '.' — Igenis, jelentem átosssn, vitéz óbester urnák — — — — Kossutb-kutya, rebellhiind 1 — kiáltotta rekedt hangján a derssbajUSSU. — Muhe, meine Herren ' Hol vannak a kenyerek, biró T — Nincsenek meg vitéz óbester urain ! — Was'.' Nincsenek meg'.' Előbb azt mondta, hogy készen van. — Nem, vitéz óbester uram. Csakhogy a kapitány ur ott a sarokban, nem hagyta bevégezni a szómat. — Hát van kenyér, te magyar kutya'.' Van vagy nincs ? — Igenis volna, vitéz óbester uram, ba — — Hol van? — Hát ugy volt, kérem szeretettel, hogy a szekerek ott voltak az udvaromon, aztán tetszik tudni, hogy pitymallani kezdett, mondok kim/ek az ablakomon a muskátlik között, amit a feleségem ültetett, mikor a Jóska tiam született, aki most n honvédeknél van, hát látom, hogy üres az udvar. Elvitték a kenyeret ezekereetül együtt. — Ki vitte el'.'