Pápai Lapok. 29. évfolyam, 1902

1902-11-02

1 TÁV AI LAPOK. börtön cellának közvetített már szohaurat, sok asszonynak szerzett már özvegyi fátyolt és sok-sok kiskorút utalt már az árvaszék gy á m i nyilvántartásába. De mit törődik ezzel ez a nagyzási hóbortban leledző mai ember ? Szalad tovább a tarka lepke után mig elesik, elbukik és elvérzik. A hirlapok ismét egy szenzációt közölnek, a közönség felsziszszen, a bűnesetek száma ismét egy érdekessel szaporodott. Maholnap már — félő — akként variálódik a költő. Nézd a világot! Annyi milliója és közöttük valódi becsületes oly kevés. Hisz manapság a közélet oly szédítő magaslatán álló alakok buknak alá és merülnek el, hogy megáll a józanul gondolkodó embernek az esze. Hisz őszszel, lombhullás idején alig potyog több galy, mint ahány nagy és kis alak költözik el évente az erkölcsi élők sorából. Hisz maholnap, ha embertársunkkal kezet szorítunk, rögtön a mosdó tálhoz fogunk szaladni mi is, ő is, hogy fertőtlenítsük a kezünket, mert nem hiszünk majd egvmás keze tisztaságáhan. Kétségtelen, hogy korunk nagy beteg. Legveszettehh .baja az, hogy nem ismerjük önmagunkat éa sem tudunk esdmolni. (hiásoknak tartjuk magunkat, holott törpék vagyunk. Gazdálkodunk és nem vezetünk könyvet. Nagy haj már egymagában mindenik, még nagyobb igy párosával. Da meggyógyítható. Nem is kell hoz/á se doktor, se patika, se hus-leves. ("sak egy kell hozzá — lelki erő, hogy jobb eszünkkel erkölcsi rot///CSOldst végeztessünk önmagunk felett S/álljunk magunkba. Szemléljük a világ folyását Lelki szemeinkkel is. Rovancsoljunk a saját kis világunkban. Ne röstelkedjünk magunk előtt. Szakítsunk a nagyzási hóbort szülte igényekkel, melyek sem testünknek, sem lelkünknek nem esntk jól, hanem csak a külszinnek hódolnak és egyéni hiúságunk legyezgetésére szolgálnak. Ne dobjuk oda lelki nyugalmunkat a tetszelgés hyénáinak. Vessünk számot önmagunkkal és viszonyainkkal. És ha a teremtő, alkotó kezéből kicsi emberekként kerültünk ki, ne akarjunk mesterséges uton minden áron az égbe nyúlni. Ismertem egyszer egy öreg zsidót, aki ha valamelyik ünnepen kisétált, tán még a babiloni számkivetésben készült köntösének egyik csücskét mindig a kezében tartotta. Kérdésemre ezt felelte : — Öcsém, véges lény az einher; ezt sohsern szabad felednünk. Nehogy ez Istennek tetsző szent nap ünnepi hangulatában csak pillanatra is megfeledkezhessen) erről, hát fogom ünnepi öltözékem régét. Akkor kacagtam az öreg naiv észjárása felett; ma, midőn a hívságos nagyzoló életmód oly temérdek embert leszorít a becsület útjáról és oly sok áldozatot kivan, eszembe jut a naiv öreg és komolyan gondolkodom szavai felett: Hej, haj! de sok embernek lenne jó, a köntöse végét a kezébe nyomni, hogy el ne felejtse végej és törékeny lény voltát. Ksaséaj Bólé. Az iparosok érdekében. illiijin'if.kij liéhi beszéde a nagyváradi iparos-gyűlésen.i Magyarország iparosai a mult héten több napig tartó kongresszuson tanácskoztak Nagyváradon afelől, hogy miképeii volna az iparosok mostoha helyzetén segíthető, s míképen volna a magyar ipar fejlettebbé és Verseny képesebbé tehető. A kongresszuson sok magvas beszéd és életrevaló indítvány hangzott el a hivatott szakemberek ajkairól, amelyek közt méltó elismerésben és köztetszésben részesült a pápai ipartestület derék elnökének, llujnóczkg Bélának beszéde, amelyet érdemesnek tartunk lapunkban alább egész terjedelmében közölni, megjegyezve azt, hogy a beszéd kapcsán előterjesztett indítványt a kongresszus zajos helyeslések között, egyhangúlag magáévá tette. Az érdekes beszéd a következő: Igen tisztelt nagygyűlés! Az ipartörvény módosítását a kisiparosság már hosszú évek sora óta kéri, sürgeti, könyörög, petíciónál érte, de mind hiába. Az ipar- és kereskedelmi miniszter ur minden nagygyűlésünkre elküblötte az ő képviselőjét, aki mindenkor megígérte nekünk, hogv a legjobb akarattal van eltelve irántunk és elfogja mondani a kegyelmes urnák, bogy megérdemli a magyar kisiparos, hogy az ő kérésüket nemcsak meghallgassák éa figyelembe vagyék, de azt teljesítsék is, sőt maga a keresk. miniszter ur is 1896-baé, a kiállitás területén tartott gyűlésünkön személyesen megjelent ég ott tett Ígéretet, bogy az iparosság kérését teljesíteni fogja B azt figyelembe veszi. Ks mi történt azóta i. t. nagygyűlés? Semmi más, mint az, bogy azóta a miniszter urak változtak; az ipartörvény pedig maradt a régi. Ha ennek, hogy ez igy van, részben maga az iparosság is az oka, mert a helyett, hogy mindig kérjen, könyörögjön, kérvényezzen, erélyesen kell fellépni. Követelje, hogv az ő megélhetését ia biztosítsa, illetőleg lehetővé' tegye a magyar kormány annál is inkább, mert a magyar kisiparosság, aki itt akar élni és halni, aki nemcsak pénz éa véráldozattal, de tudásával, szorgalmával szintén hozzájárul a magyar haza fel virágzásához és boldogulásához, tehát ez az iparosság megkövetelheti azt, hogy az ő érdekeit is megvédjék. Ks ehhez nem szükséges semmi más, mint az ipartörvény módosítása. Az igaz i. t. nagygyűlés, bogy itt van annyi javaslat, — s ez matatja legjobban, bogy az ipartörvény rossz — bogy meglehetne vele reparálni három törvényt is. Kn részemről megelégedném a következő néhány szakaszszal is, ba azt be tudnám vétetni a módosítván vba : 1. Az ipartestületek legyenek az elsőfokú iparhatóságok. Majdnem valamennyi főlláhadt betegnek volt valakije, aki Örömmel üdvözölte az életbe visszatért családtagot és gyöngéden támogatva vezette Otthona félé. Csak éppen ennek az asszonynak nem volt senkije. Igy imbolygott előre, mint egv kiszáradt kérdőjel: „Hát még tovább kell cipelnem a keresztet ?" Koldulási engedélyt adtak kezébe, mert a betegség amellett, hogy külsején ijesztő nyomokat hagyott, munkaképtelenné tette. Egyebekben ez a nő azelőtt se tudott dolgozni. Nagy ideig nem is volt erre szüksége; később pedig tehetetlenül hunyászkodott meg a rája tört nyomor előtt. — Na, öreg, vigyázzon — szólt a kapus, a mellette kitipegő vak koldushoz, ne hogy ismét a kocsik alá kerüljön. Bizony, bizony az öreg Nendorf bankár is többet tehetett volna érte, mint hogy kifizette az ápolási dijat, mikor az ő hintója okozta a szerencsétlenséget. De hát ilyenek ezek a gazdag emberek ! A nő visszafordult a név hallatára. 0, mert jól ismerte azt a nevet. Sok év előtt, amikor még szép, nagyon szép volt. Ösztönszerűleg megfogta a vak koldus karját. — Ügy, ügy, jó asszony, támogassa az öreget. Ennek sincs senkije, mint magának. Készséggé] engedelmeskedett. Vezette utoáról-utoára az aggastyánt, mintha csak rendeltetésének tenne eleget. — Köszönöm, köszönöm, gyermekein De jé ia ön. Hogyan került erre a helyre'.' Keze finomságáról ítélve, arra következtetek, hogy ön nem lehet sorsosa ezeknek, akiktől most búcsút vett. — Nem; felelt a nő érctelen hangon; ez a kéz nem ér tol azokéval, akik dolgoznak. Igaza van, jó öreg : nem vagyok sorsosuk, olyan kéz ez, amelybe ezreket raknak, ainig tulajdonosuk szép, de amely még kenyerét se tudja megkeresni, ha rászorul Az öreg egész lényében összerázkódott. Soká nem szólt egy hangot se ; de az aszszony csak vezette. Kiértek a Duna partjára. Ott az <Jső rakparton most sokadalom van. Megkezdte tevékenységét az öreg. Mert ő nem koldul. Megszolgálja a filléreket, amik kalapjába bullának. ismét megszólalt: — Lásd, én dolgozom. Itt a hangszerem. Kégi hü barátom, a hegedűm. Huszonöt, harmino év előtt ez volt a kenyérkeresőm az opera zenekarában. Egy rettenetes izgalom folytán elvesztettem szemem világát és elvesztettem állásomat. O, nagy izgalom volt az ! Nem volt senkim, csak az egyetlen leányom. Imádtam azt a gyermeket. Hát egy este, mikor az operálod haza mentem, üresen találtam a fészkemet. A madár fiókám kirepült ! . . . Szép volt. Sok kísértés környezte. Nem bírt el len tál lm. O, ez rettenetes este volt! Másfél évig lebegtem élet és halál között. Mikor felépültem, megváltoztattam a nevemet is, hogy rám ne akadhasson többé az a becstelen ; inert az lett ! Kezembe vettem egyetlen kipróbált barátomat, a hegedűmet, és ügy szerzem össze a filléreket, a melyek valaha biztosítani fogják öregségét annak a könnyelmű teremtésnek. — Kz lesz a hagyatékom — folytatta az öreg — hálátlan leányom számára. Mert még; (igy hiszem, jó módban él, de eljön az idő, amikor rászorul arra a húszezer koronára, amit az öreg vak ember, a koldusbotra juttatott édes apa kuporgatott össze számára. Már a végrendeletein is készen van: .Egész vagyonomat,kerek 2U.0UOkoronát, leányomra, Bánd Máriára hagyományozom". I lAieeSaen fúródott be az asszony öt ujja a koldulási engedélybe, amelyet kezében szorongatott s amely Bánd Mária nevére szólt. Elfojtotta a már-már kitört sikolyt. Reszkető hangon vett búcsút a világtalantól. Halkan rebegte: — Isten veled. Ment, ment előre. Lenn az összekötő hidon tul egy percre megállt Bánd Mária, aki már sok szégyennel, sok nyomorral meg birt küzdeni, do ez a találkozás összetörte lelki erejét. Megezólalt az öreg koldus hegedűje. Szivrepesztően airtak a húrok Szaporán hulltak a fillérek a vén koldus kalapjába. Szaporodott a Bánd Mária vagyona. Pedig Báud Mária már nem vallja ennek hasznát. Do hisz* esek egy ismeretlen holttestét veti majd fel a Duna hulláma, ott valahol a távolban.