Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900

1900-06-03

PÁPAI LAPOK. 1Í.I0O. június ;}. Csak a mi városunkat említjük. Intelligenciánk, városunk kulturális intézményei, városiassága, városi hatóságaink vezetősége, tisztikara, városunk rendezettsége, bizony minden nagyzás nélkül elmondhatjuk, bátran versenyezhet akárhány szab. kir. városéval. Mi okból történt tehát, hogy ezek — a magukat nem szabad királyiaknak nevezhető városok — kiszorítattak az országos értekezletből ? Szinte lehetlennek véljük, hogy a szab. kir. városoknak az lenne a céljuk, hogy a maguk részére külön törvények, a r. tanácsú városoktól eltérő intézkedések lépjenek életbe. Hisz mi, rendezett tanácsúak, is tényezői vagyunk az országos érdeknek — ott, ahol a szabad királyiakkal együtt — áldoznunk kell. Ugyanazon terhek, ugyanazon kötelességek nehezednek reánk, bajaink egyformák, orvosszereink is kell, hogy egyformák legyenek. Méltán elvárhattuk volna, hogy mi is meghívassunk oda, ahol a mi érdekünkről is van szó, s befolyhattunk volna a miénkkel közös ügyek tárgyalásába. Abban senki sem kételkedhetik, hogy akárhány rendezett tanácsú város szavának több súlya van pár, régi privilégiummal és régi elmaradottsággal dicsekvő szab. kir. városnál. A magunk részére kivételt nem kívánhatunk, de bizonyára egy nézeten van velünk sok más rendezett tanácsú város is s érezvén azt, aminek mi nyiltan kifejezést adtunk, érzi, hogy fölszólalásunk jogos! F. S. Magyarország -— Auszríáiiak. Azt a sajátságos viszonyt, amelyben hazánk Ausztriával áll, midőn gazdasági cikkeink java Ausztriába vándorol , érdekesen világítja meg Unitér Antal, a/, ugodi kerület országgyűlési képviselőjének, a B. II. ni. havi 2li-ki számában megjelent következő cikke : ölkeltek az asztal mellől és megkínálták a szokott helyével az asztalfőn, az öreg szomorúan szól: — Majd csak lejjebb kerülök, ott van nekem ina jó helyem. Egy ideig csönd volt, nem akart beszélni egyik sem, mignem az öreg Gergő roskadt alakja föl nem emelkedett: — Kdes atyaiiaim, eddig én tettem igazságot itt a faluban, senki rám komiszságot nem mondhatott, amim vaií a kezeimnél szereztem meg kivéve az jussom-adta vagyonomat, de most már én sem vagyok tiszta, az a megfeledkezett cseléd az enyiin, a böcstelenség is az onynn, hát én itt igazságot nem mondhatok. Tiétek a szó, enyim az engedelmesség; az a leány vétett, mondjátok ti az ebnétek szerint, mi legyen vele? Egypáran belcmovogtak. — Ke'ed tudja legjobban. Az öreg Gergő szomoriian rázta fejét. — En esak a doktort tudtam elhivatni, de a kezemet rá nem emeltein. - Kivel adta össze magát? kérdezi az egyik, ha megtudjuk ki vó't az a legény, nem lessz köztünk maradása. Káromkodni kezdtek, átkozták a höesteloti, hitvány legényt; aki megtiporta a fehér házikót, elrabolta a szép, fiatal virágot, a legszebbet, az Esztert. — A leány nem mondja meg! szólt az apa. — Hát üneki nem is szabad megmondani, szólt a kisbíró, mert a niegtévclyedettbcn is van Nem rég arról volt szó, hogy kereskedelemügyi miniszterünk, kit az Isten még sokáig tartson meg mostani minőségében hazánk javára, oly intézményt szándékozik életben léptetni, mely intézmény véget vetne annak az eddigi abszurdumnak, hogy mi magyarok, kik a külföld számára a legjobb hízott marhát szállítjuk tulajdonkép csak oly húst kapunk itthon, mely nem eléggé jó, hogy a külföldi Ínyencek követeléseinek megfeleljen vagy pedig, ha mi is valamikor első osztályú húst kívánunk enni, kénytelenek vagyunk Bécsből hozatni, ami annyit jelout, hogy a magyar hízott marha húsát, magyar ember Bécsből kénytelen beszerezni. Kimondhatatlanul örültem, midőn tudomásomra jutott, hogy miniszterünk figyelme még erre a dologra is kiterjedt, nem azért, mert talán annak örülnék, hogy most már nekem is jut finom húsból, annyira nem vagyok iugyenc, hauem azért, mert számtalanszor boszankodtam magara is, mikor rendes göbölyvevőm, ki magyar ember volt s Bécsbe és Münchenbe szállította a nálam vett hízott marhátf annak leggyöngébb minőségű példányait, a milyenek minden nagyobb hizlalóban előfordulnak, a mint ezt gazdatársaim bizonyára tudni fogják, ezekkel a szavakkal selejtezte ki, hogy: „Ezek elég jók lesznek az itthoni levágásra", tudniillik Magyarország számára, Ha kérdeztem, hogy hát miért való nekünk csak az úgynevezett selejtese, göbölyvevőm azt felelte, hogy nincsen nálunk vevő a prima-hizott marhára, mészárosaink nem kockáztathatják meg azt, hogy drága marhát vágjanak a belföld számára és az nyakukon maradjon, ha csak veszteséggel nem akarnak túladni rajta. De hát ez bizony eddig csak így volt nálunk és nem csak ebben a dologban, hanem még sok másban is; például mi termesztjük kazánban a jó magyar dohányt és szívjuk a komiszabuál-komiszabb szivart, mig bécsi szomszédjaink megkapják a mi dohányunkból készült kitűnő szivart, épp azon az áron, mint mi itthon a rosszat. Hány magyar ember hozatja épp ez oknál fogva Bécsből például trahukó szivarját, mert az ottani összehasonlíthatatlanul jobb a miénknél, pedig amaz is csak magyar dohányból kés-Miit. Hogy tény az, a mit itt mondok szivarjainkról, ezt bizonyítja legjobban, hogy fővárosunk dohány és szivartőzsde tulajdonosai mennyit panaszkodnak, hogy mekkora kárunkbau áll, hogy szivarjaink oly rosszak, mert a ki csak teheti nálunk, Bécsből hozatja szivarszükszégletét. Kern lehetne ezen is segíteni'! ! Meujünk csak tovább; a magyar ló az egész világon híressé vált jósága, szépsége s főleg kitartása által, kivált a magyar jukkerlónak nincsen párja széles e világon, de azért még soha annyi gebét egy rakáson nem láttam sehol, mint itt Budapesten és még sehol sem jártam meg úgy, mint itt, hogy egy kétlovas bérkocsis, kit tavaly télen a keleti pályaudvarnál azért fogadtam meg, hogy Budára a Krisztinavárosba vigyeu, beszálláskor, midőn hovautazásomat vele tudattam, arra kért, hogy inkább fogadjak meg egy más kocsit, mert az ő lovai aligha győzik azt a nagy utat s valóhau, kis híjjá volt, hogy a hires magyar lovak föl nem mondták szolgálatukat e félórai utazásom alkalmával és csakis a sürü ostorcsapás ébresztette fül bennük azt a becsületérzést, mely szerint magyar lónak nincsen párja a világon ; ellenben Bécsben, ha utáua járunk, legtöbb esetben megtudjuk, hogy a legjobb bérkocsiban vagy privátfogatban magyar lovak parádéznak, pedig a bécsi fiákeros sem drágább a miénknél, a zab még mindig többe kerül, mint náluuk, mégis menynyivel külömhek miudeu tekintetben a bécsi bérkocsisok a miénknél 1 Hány magyar ember megy Bée.-bc lovat venni, mert ott bizonyos időkben, például tavasszal, jobbau mondva nyáron, a versenyévad után, sokkal olcsóbban vehet jó magyar lovat, mint itt, a hol tenyésztjük a hires lovakat, csak olcsóbban kellene jó lóhoz jutnunk ! De nekünk csak akkor tetszik a magyar ló, mikor már a bécsi kövezet félig tönkre tette lábait. Hiszen mi legtöbb esetben így cselekszünk, többnyire csak akkor becsüljük meg a miénket, ha már külföldről jött és ennek tetszését és elismerését már megnyerte ; miért mértékadó nekünk még saját dolgaiukbau is a külföld, nem vagyuuk mi magguuk is eléggé müveitek ahhoz, hogy megtudnánk itélui holmink értékét, hasznavehetőségét'! Ha már nem tudunk a külföld befolyása és utánzása nélkül lenni, legalább becsüljük meg azt, ami nálunk is kitűnői Legalább csak abban utánoznánk a külföldet, a mi viszonyainknak megfelel, de sajuos, többnyire olyanban akarunk vetélytársaivá lenni, a mi nem nekiiuk való, a mi még korai náluuk. Midőn néhány évvel ezelőtt Torontálban éhínség volt, egy fővárosi klub vagyont érő vázát vásárolt Angliában ; nem lett volna-e célszerűbb e váza árát az éhinségesekuek juttatni ? De mert a gazdag Angliában szokás a klubhelyiségeket fényűzéssel berendezni, a szegéuy Magyarország is utáuozza azt. annyi becsület, bogy maga viseli a vétkit . . . Ks tanakodtak a tanács emberei, tanakodtak soká, az öreg Gergő szeméből a könny is kicsordult, sírt becsületes szivének egész fájdalmával, míg csak a szomszédok fel nem szólították a székről és oda nem kisérték az asztalfőre; eme mondással: — Ítéljen csak fölötte a fájdalmas szive szerint. Ezalatt a lelhők lassan eloszoltak, kisütött a nap és aranyos zománccal fonta be a fiatal természetet, erős, meleg párák szálltak a leidre és melegítették a pázsit üde zöldjét; a fekete szántóföld buja erőtől duzzadva mulatta testét, amely gazdagságával életet és boldogságot teremt . . . Megél itt minden élő, teremtse bár a fájdalom, a bűn, kenyeret kap az árva, gyenge, nvoniortilt. A tenyészet eme pompája elsimította a vének homlokáról a redőket. A kezek, melyek tétlen gyengeségben támaszkodtak az asztal deszkájára, egyszerre mintha erőt nyertek volna, kidagadtak az izmok, a bágyadt szemek csillogni kezdtek, az ajkuk derűs kedvre vált, felkeltek helyükről e szóval: megnézzük az „életet". Az öreg Gergő is erőre kapott, nyugodt, biztos léptekkel ballagott hazafele, benyitott a szobába, melynek tornyos nyoszolyáján sápadt arccal feküdt Eszter. Sötét haja kibontva, mert a falun, ha valami nagy baj ér valakit, akár a testit, akár a lelkit, fektetik az ágyba, mert künn úgysem lehet hasznára senkinek. Sápadt arcára rásütött a nap, meleg szeretettel csókolta azt a szép arcot, mely egyre, ázott a könnyektől, sötét szemével üresen nézett maga elé; ez a tekintet lemondó, szivtépően alázatos volt, amilyen csak a tanyai lányé lehet, akinek egész életét más igazgatja, más vezeti, gyötri, bánija. A szobában egypár szomorú öregasszony ült sötét kendőjükbe burkolózva. Gergőné beszélt a leányhoz száraz hangján, melyet esak néha szakított meg fuldokló sirása. — Szennyes vagy Eszter, hitvány vagy, fáj téged látnom. A leány törött gyönge bangón mondja. — Meghalok, úgyis aztán nem lát többé. Mintha a halál reménye erőt adott volna neki, keményen mondja: „Meghalok, addig vau." —- De nincs addig, te szegény ; Hliomvirágot nem tehetek a sírodra, ott leszen lakásod temető árkánál, ahol a rosszak vannak. Erre a szóra jött be az öreg Gergő Gábor; a lépte nyugodt, határozott, a szemeiben megesülognak a könnyek, félretolja a siránkozó asszonyokat : „Menjetek innét, még a körösztnél nem tartunk." Aztán odaszól a leánynak : „Keljél föl Eszter, vedd rád az ünneplődet." A lány félénken kelt föl az ágyból, olyan fájdalmas lassúsággal, mintha vesztőhelyre vinnék. Kinyitotta a fiókot, rezegtek a keményített fodros szoknyák, villogtak a klárisok meg a pruszlik cifraságai és egy félóra múlva