Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900

1900-01-14

2. PÁPAI LAPOK.. 1900. január 14. ságnak ez irányban teljesített működése, a mennyiben egyrészt az adózó közönségnek igen nagy részét olyan tíílmngas adóösszeggel sújtotta, amelyet ha jogerőssé válhatnék, azok­ról többé soha senki sem bírja levenni. Pedig az adófelszólamlási bizottságnak egyik tagja sem ismeri a pápaiak viszonyait, Vagy talán tudja a felszólamlási bizottság, hogy a pápai ügyvédek száma az utolsó adótár­gyalás óta tetemesen megszaporodott és ha igen hogyan tudta mégis egyesek adóját fölemelni, tudja-e a felszólamlási bizottság, hogy a malom- és liszt ipar városunkban az utolsó években a régi jó forgalomnak minimumára sülyedt le? ha nem tudja, ho­gyan bírt ezen téren az igazságnak megfe­1 előleg itélni, pedig tudhatta volna, ha az adókivető bizottságnak ezen tételekre vonat­kozóindokolásait elolvassa és figyelmen kívül nem hagyja, a mint ezt tette, akkor a midőn egyik liszt kereskedő adóját 10U föl ­emelte; van-e tudomása e veszprémi fölszó­lamlási bizottságnak azon körülményről, hogy Pápán a fiiszeresek c's egyébb keres­kedők forgalma a vidéken újabb időben majdnem minden községben alakult szövet­kezeti üzletek által több mint felére de harmadára csökkent? kell, hogy legyen erről tudomása, mert ennek az említett jegyzőkönyv megfelelő helyei elég tüzetesen kifejezést adnak és mindennek dacára jónak látta a felszólamlási bizottság egyes kereskedők azon adóját, a melyet még a jó időkben fizettek, még fölemelni! Hogy egyes ügynököket a felszólam­lási bizottság a kincstári képviselő óhaja folytán — mindenáron önálló kereskedőkké kvaliíikáltatni óhajtja csak mellékesen akar­juk megemlíteni. így jutottunk mi pápaiak a kincstári tor omelkedett-e olyan magasra, hogy ilyen hangon mer velem beszélni '! — — — A lassú keringdnek vége volt. A cigányok tüzes csárdásra gyújtottak. Giza büszke főhajtással mondja: — Kérem, vezessen anyámhoz. A leány még hajnalkor sem hunyja le sze­meit. Lázas izgatottsággal idézi vissza emlékébe az estély eseményeit, a Kenyérrel folytatott párbeszé­det. Keskeny kezecskéit görcsösen szorítja dobogó szive fölé. — Ivem, nem szeretem ó't. — Azt hiszi az az elbizakodotlt tintanyaló, hogy imponál nekem a gorombaságaival. Azért is lovagolok és — — — busz cigaretta helyett, harmincat fogok elszíni minden­nap. — — — (Szeretném látni, hogy nem beszél velem tisztességes hangon. Velem. — Ho hó, doktorkám, Vallovits Gizával nem lehet tréfálni. Reszkető ajakkal töprenkedik tovább. — Eh de mit is komédiázok magam előtt. Igaz, hogy szeretem, nagyon szeretem. De küzdeni fogok ez ostoba érzés ellen. Küz­deni a — — — végletekig. S ha a doktor még egyszer gúnyolódik és gorombáskodik velem, egy­szerűen arczul ütöm Őt a — — — lovagló kor­bácsommal. .,. Három hónap mult el az estély óta. Sóokon sorra járták a jourok, fölolvasó estélyek, de Val­lovits Giza nem jelent meg egyiken sem, Fényért az estély óta nem látta, csak itt-ott hallott felőle egy-egy kósza pletykahírt. November közepén Vallovitsné neuralgikus fájdalmakról panaszkodott. A jóakarók egész serege ajánlotta Fenyér doktort, a ki Pesten huzamosabb ideig volt asszistense egy kiváló uevü idegorvos­nak. Giza­1 sokáig ellenezte a dolgot t. i., hogy Fényért hívják. De végre is mikor látta, hogy anyja mennyire idegenkedik a pesti és bécsi orvostanárok­tól, beleegyezett. képviselő- és fölszólamlási bizottságnak irá­nyunkban tanúsított egybehangzó jó indu­latuk (!) folytán abba az irigylésre méltó helyzetbe, hogy A^eszprémben a pápaiak adója évi 1500 forinttól vagyis a mellék­járulékokkal évi 3000 forinttal emeltetett. De van a dolognak még egy más — erkölcsi szempontból még majdnem fonto­sabb — háttere, mint az egyesek által vi­selendő közterheknek jogtalan magas föl­emelése és ez a pápai adókivető-bizottság dezavnálása a veszprémi fölszólamlási bizott­ság által. Míg ennek előtte az egy tárgya­lási cikluson összegyűlt felebbezéseikben a felszólamlási bizottság legfölebb 3—4 eset­ben adott helyet a kincstári képviselő ké­relmének, ezt most több mint száz esetben tette í Ennek nem lett volna szabad megtör­ténni, mert a ki vető-bizottság tagjai, a kik mint már jeleztük, a viszonyokat — mint pápaiak — jobban ismerik nálunk, mint a veszprémiek, ilyen sok esetben nem téved­hetnek, — amint tényleg nem is tévedtek. Kétszeresen sajnos ennélfogva a föl­szólamlási bizottságnak e hallatlan mű­ködése. Az egyes károsultak bizonyára jog­orvoslattal fognak élni e támadások ellen, de mi ezt nem tekinthetjük puszta magán­ügynek, hanem város egyetemes érdekeinek sérelmét látjuk e dologbán, s éppen azért a jövőben tudni fogjuk, hogy valahányszor Veszprémben pápai ügyeknek elintézéséről van szó, szükséges, hogy jelen Jegyünk, ha nem akarjuk, hogy Ítéljenek fölöttünk — de nobis sine nobis. t­Kétségbeeselt elszántsággal mormolja szobács­kájában. En megtettem a magamét. Eleget küz­döttem a szívem ellen. Jöjjön a minek jönnie kell. Állok elébe. ­Fenyér doktor mindig ott találta a leányt anyja mellett. Kölcsönösen csudálkoztak, hogy meny­nyire megváltoztak legutóbbi együttlétük óta. Áz, orvos közönyös udvariassággal beszélt Gizával, mi-1 I alatt a leány hideg nyugalommal cigarettázott. [ Egyetlen szóval sem említették a múltat, az apró szóharcokat, az estélyen fölmerült polémiát. Mint teljeseit új ismerősök ültek egymással szemben s nyugodt hangon beszélgettek általános érdekű dolgokról. Vallovitsné bizalominal és meleg hálával ragaszkodott a iiatal orvoshoz, ki rövid kezelés után, meglepő sikerrel gyógyította őt. Szinte türelmetlenül várta az orvos mindennapi vizitjét. S Gizáuak Fenyér iránti hideg magaviseletét ostoba dzsentri gőgnek kárhoztatta. Egy derült decemberi napon Fenyér egyedül találta Gizát. — Anyám üdvözletét küldi. Nem állhatott ellen a szép idő csábításának, kikocsikázott a majorba. Fenyér néma meghajlással nyúl kalapja után, Giza komoly arccal kérdi. — Reményiem nem lessz annyira udvariatlan a doktor úr, hogy egyedül hagy? — Nem akarnám, hogy unntkozzék a társa­ságomban. Giza meleg hangon kérleli. — S ha nagyon kérem, hogy itt marad­jon ? Fenyér a hintaszékkel szemben egy kis karosszékbe ül. A leány lassan szívja illatos cigarettáját s udvariasan nyújtja FeDyérnek a cigaretta dobozt. -— Tessék. Iparpártolás. (Z. /QHaaz a töméntelen újságcikk és másféle nyomtatvány, s rengeteg gyűlések rendszerint eget­verő lelkesedéssel elfogadott határozati javaslata, az az egymást fölváltó kormányoknak szinte meg­számlálhatlan rendelete, melyek mind a hazai ipar pártolását hirdetik, kívánják és parancsolják, ma­gyar ipart tudott volna teremteni, a magyar ipari termelés — meghaladta volna a világ valamennyi államáét. De ba ez még sem következett be, ha még mindig szükségét érezzük a vezércikkeknek, buz­dításnak és parancsnak, ez bizonyára főként onnan ered, hogy szerfölött naivak ós lelkeselők vagyunk és egy merőben anyagi szempontok által elbírá­landó ügyet úgynevezett hazafias áradattal igyek­szünk dűlőre vinni. Osszetévessztjük az eszmét a kivitel nehéz gyakorlati munkájával. Előbbi az, a mi minden hazafiuak, kormánynak, közgazdasági féfiunak ideálja: a belföldi fogyasztás megnyerése a belföldi termelés számára, a mely ideál egészben sohasem válhat valóra. De lehet is és kell is, hogy a lelkesedés tárgya legyen. Azonban a második rész: az eszmének úgyszólván aprópénzre való fölváltása, rideg gyakorlati dolog. E tekintetben elég okulással szolgálhat a negyvenes évek ipar­pártoló mozgalma, melynek élén egy Kossuth állott, melynek a társadalmi föllendülés is kedvezett és — mégis múló dolognak bizonyult. A tömeg fogyasztása a társadalmi és gazda­sági erők hatása alatt áll. Ebben eltolódások más mint e törvények befolyása alatt — nem for­dulhatnak elő. Elég utalnunk néhány gyakorlati példára, mint például a csehek politikai agitáciő­jára e magyar liszt ellen, hogy lássuk, miszerint itt politikai szenvedelmek célt nem érnek. Itt bojkott vagy ennek megfordítottja eredményre nem vezet. Az egész kérdés magva az ipar versenyképességben van. Versenyképes áruval, a miként az ipar fejlődésének története napjainkban igazolja, fo­gyasztót szerezni, nevelni lehet. De hát minek idézgessük ezeket a ma már útszéli igazságokat, melyek minden iskolai kézikönyvben olvashatók? Igaz, hogy gyakran elhomálosulnakn. legegyszerűbb igazságok is. Ilyen az az eset is, mikor a közön­séget vádoljuk olyasmikért, a miért nem lehet fe­— Köszönöm nem dohányzók. — — — Az orvos kissé gúnyos árnyalattal hangjá­ban, kérdi. — Látott már Giza nagysád koromba mártott rózsabimbót ? Giza csudálkozva néz a doktorra. Halkan, édesen kacag. — Hogyan jutott eszébe ez a bizarr kérdés? •— Mindjárt megmondom. Tehát nem látott? — Nem. — S mit goudolna magában, ha látná, hogy valaki egy teljes pompájában viruló rózsabimbót koromba mártana? — Nevetnék és — — — bosszankodnék. Nevetnék, a miért annak a valakinek ilyeu különös természetellenes ötlete támadt és — — — boszau­koduék, hogy a viruló rózsabimbót ilyen ostoba kegyetlenséggel fosztották meg esztétikai értékétől. Az orvos helyeslőleg int fejével. — Giza nagysád saját maga mondott Ítéletet önmaga fölött. Arózsabimbó, a maga kis njaka, sa ko­rom, mely megfosztja azt esztétikai értékétől, cigaret­tájának kormos színe és füstje. Lássa, ezért találom nevetségesnek és bosszan­tónak a cigarettázó hölgyeket es főleg azt, kinek ajka a legpompásabbau viruló rózsabimbónál is kedvesehb előttem, de csak cigaretta nélkül. Ezúttal szinte komor hangon beszélt az orvos s hideg főhajtással búcsúzott a leánytól. * A következő két hét csigalépésekkel haladt előre. Giza előtt örökkévalóság gyanánt tünt fel a két bét, mióta nem látta Fényért. Minden nap várta őt, cigaretta helyett kis csipkehorgolást forgatva ujjacskái között. Égő szemek­kel, dobogó szívvel várt arra a férfiúra, a ki nem tömjénezett a gazdag, hires szépségű Vallovits Giza hiúságának. A ki nem hódolt a kényeztetett leány szeszélyes kedvteléseinek, hanem rideg őszinteséggel.

Next

/
Thumbnails
Contents