Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900
1900-01-14
ápolást és áldozatot, a hol, mint a nyugat mfívelt és haladotabl) iparállamaihan, a termelés oly fokra emelkedett, hogy a termelő népesség ellátása az exportra, tehát más állambeli fogyasztók által való eltartásra van szorítva. De nagy visszásság volna, ha saját tűzhelyünk ellátásának rovására messze távolban keresnők boldogulásunkat és homlokegyenest ellenzik a gazdasági elmélettel s a való viszonyokkal, ha nálunk minden legkisebb u. n. gyár létképességnél, céljai megítélésénél a fokmérő az export volna. Ez a ferdeség hozza magával, hogy a belkereskedelemre a kellő gond nincs fordítva. Hiszen sajuos, belkereskedelmükben az idegen áru dominál. Éppen azért a legfontosabb iparpolitikai kötelesség ez országban, hogy a kereskedelemből szoríttassék ki a külföldi származása áru es télessenek helyébe a magyar ipar temekéi. E nagy, mondhatjuk nemzeti feladat sikeres végrehajtása, ez volna a valódi iparpártolási mozgalom célja. És ha ez a gyakorlati küzdelem eredménnyel járna, akkor nem kellene vezércikkekkel s határozati javaslatokkal, minisztori rendeletekkel ipavpártolást művelni, magunkat ezzel a hazafias öntudat jól végzett munkája csalóképzeteinek átengedve. Iparpártolási mozgalmainkat tehát vissza kell terelni helyes medrükbe, az ősforráshoz: versenyképes magyar ipar fejlesztéséhez. Ez elv szükségkéj)! folyománya, hogy a belkcreskedés utján saját piacunk meghódítása a kötelesség és csak ezentúl vagy kisegítéskép a kivitel, melyhez elég erőnk nincs, sem emberekben, sem anyagi eszközökben, sem más berendezéseinkben. Az egyedüli egészséges alap csakis ez. Minden más múló és tünékeny, mint általán a társadalom rövid lélekzetü lelkesedése az anyagi alkotás téren. Ettől várni viszonyaink átalakulását nem első, s nem utolsó csalódása a magyar vérmes közéletnek, bár az ily szomorú csalódások mélyen belevágnak fejlődésre utalt szervezetünkbe, mert a félreismert bajokra téves diagnózist és hibás gyógykezelést alkalmazunk, a mitől természetesen a legéletképesebb test sem gyógynlbat,meg sőt elcsenevészedik. A huszadik század küszöbén nem térbetünk vissza a mult század közepének rajongó idealizmusára. u „Egyesült erővel! (A sport-egyesületről.) „Egyesült erővelEzt a jelszót irta zászlajára az a mozgalom, mely alig két hónapja, hogy megindult s a jövő vasárnap céljához ér. Az az aránylag rövid idő, a mely alatt a városunkban levő kisebb sport-egyleteknek egybeolvadását előkészítették, az a lelkesedés, mellyel ez egyletek mindegyike az egybeolvadás eszméjét fogadta, bizonyítékai, hogy a sport minden egyes ágát felölelő klubbra városunkban valóban szükség van. Szükség van reá, a sport-klubbnak nevében jelzett czélján kívül, társadalmi szempontból is. Nincs senkié városban, a ki ne örülne— a már meglevő és virágzó klubbokon kívül is — egy oly egyesület létesülésének, mely a sport művelésében együvé forrasztani igyekszik azt a társadalmat, melyben úgy is túlon-tül sok ok és alkalom hiányzik a visszavonásra. Már maga az a tény, hogy a sport-klubb bárom eddig is fennállott és virágzott egyesület tagjait szándékozik magába fogadni, világossá teszi, hogy itt nem — egyéb városok mintájára — oly klubb létesítéséről van szó, mely egy születés, rang és vagyon szerint, féltő gonddal megválogatott társaságnak szórakozására szolgál — hanem igenis, oly egyesületről, hol mindenki — a ki az erkölcsi mértéket megüti — szives befogadásra lel, hol mindenki megtalálhatja a maga társaságát és mindenki jól érezheti magát. Az előjelek után ítélve, nincs is kétségünk felőle, hogy mind magánosok, mind a hatóságok meg fognak tenni mindent, hogy a klubb megalakulását elősegítsék. Gyanakodás, aggályoskodás nélkül fog eleget tenni mindenki annak a fölhívásnak, mely őt az egyesület tagjai közé hívja. A vívó-egylet, a kerékpár-egylet s a korcsolyázóegylet egyhangúlag hozott határozatai hitté erősítheti minden, az ügy iránt érdeklődőben azt a meggyőződést, hogy a sport-klubb valóban demokrata-klubb lesz, mely míg egyrészt arra törekszik, hogy a sport legkülönbözőbb ágainak (ízesével a testet fejlessze, addig a léleknek is megadja a magáét megfelelő társaságban — hol a klubb tagság tesz mindenkit egyenrangúvá — szórakozással. lelős. Mikor a Imzafias föllángolástól várják azt hogy esetleg, drágábban és rosszabbul éljen. A küzdelem, a fogyasztóért való küzdelem csatatere nem az, amit fólbuzdálás bajnokai jelölnek meg, hanem ott dől el a csata sorsa, a hol leiföldi, ós külföldi ipar állanak egymással szemben. És nevetséges azt állítani ebben az országban, hogy a közönség hazafias, iparpártoló mivolfán múlnék a magyar ipar sorsa. Nem mondjuk, hogy vanuak hazai cikkek, melyek a megszokottság révén küzdenek előítélettel, de végoka ennek mégis csak iparunk versenyképességében található. Az iparpártolási mozgalmaknál tehát ezt az alapot elhagyni nem szabad s nincs helye illúzióknak, tévtanok terjesztésének, s nem szabad tápot adni auuak, hogy a közönség hazai iparpártoló hajlamának fülélesztésére és intenzívebbé tételére van szükség ós főleg nem szabad arra a sikamlós lejtőre lépni, hogy mindezektől függ a magyar ipar sorsa. Ami szerfölött szomorú volna és sokkal jobb véleményünk van iparunkról, bármily kezdetleges is, semhogy erre az ingatag mezőre kellene állítani. Az iparpártolás e fajtáját ki kell küszöbölni az iparfejlesztési tényezők sorából, nem pedig hogy még inkább nagyra neveljük. Elég volt már az üres jelszavakból. Meg kell maradnunk a reális keretek között, a oersenyképesséy ügyénél. Es ha itt sok a teendő, ezt nem a fogyasztó oldaláról kell üstökénél megragadni, hanem a termelés föltételeinek biztosításánál, a mi természetesen egészen más lapra tartozik. Azt az irányt, melyben ipari kérdéseink a Jngyasz/ás szempontjából mozognak, helyesnek nem tarthatjuk. Viszonyaink e ferdesége az, hogy a kioiteli törekvésekre sokkal nagyobb súly fektettetik, mint a belföldi piac megszerzésére és megtartására. Szaksajtó, hírlapok, rózsás örömoen úsznak, ha néhány métermázsa árut sikerül Kamcsatkában elhelyezni. De hogy népünk mit, mily áron és honnan vásárol, erről csak hébe-korba jajgatunk, mikor az áruforgalmi statisztika számoszlopaiból látjuk, micsoda rengeteg összegek vándoroltak ki a külföldi ipar termékeiért. Az export kérdéseit nem kicsinyeljük. De szemben a dívó nézetekkel hangsúlyoznunk kell, hogy az export kérdése ott igényel előtérbe tolást, férfias nyíltsággal mondta szemébe hibáit, melyek megfosztják az ünnepelt leányt, uó'ies zománcától, lelkületének nemességétől. De Giza hiába várta Fényért. Vallovitsné kér. ő levelére azt válaszolta a doktor, hogy előző megbeszélésük szerint használjon (3 nagysága a nyárou át h'degvizkúrát. A kezdődő neuralgikus baj részben úgyis elmúlt már és orvosi gyógykezelésre nincs szükség. Vallovitsné keményen dorgálja Gizát. — Bizonyára a te ostoba dzsentri-gőgöd bántja azt a derék fiatal embert. Pedig elhidd Fenyér sokkal külömb, mint a te udvari lehűtőid legkiválóbbja. Giza összeszorított ajakkal siet a konyhába. Mert Fenyér legutóbbi látogatása óta, Vallovits Giza, a megye hires jukker-leánya reggeltől est'g a háztartásban forgolódott. Takarított, sütött, főzött. A lovaglásról, cigarettázásról, regényekről és zsúrokról hallani sem akart. Vallovitsné panaszos hangon mondogatja Czobornénak. — Tisztán elment az esze annak a leáuynak. Zsuzsa szakácsnő meg azt véleményezi. — A nagyságos kisasszonynak is megjött ám az esze. Tudja a lelkem, hogy a jó pecsenye meg egy jó rétes mégis nagyobb becsben vau a férj uram előtt, miut a lókinzás meg a füstpöfékelés. Karácsony első napján Vallovitsné heves főfájást érzett. Nem akarja Gizát fölizgatni Fenyér doktor nevének említésével, azért névjegyen kér tanácsot az orvostól. Esteledni kezd a kis város utcáin. Finom hópelyhek szállinköznak a ködös félhomályban, suhanó alakok tűnnek el a Fő-utcán haladó Fenyér doktor mellett. — Mindenki hazaigyekszik, szerettei körébe, jegyzi meg Fenyér halk sóhajtásai. Hisz karácsony estéje van, a — — — szeretet ünnepe. * Fenyér Vallovilsék palotájához ér. Giza meglepetéstől kipirult arccal, sugárzó szemekkel fogadja a jövevényt. Az orvos nyugalmat ajánl Vallovitsnéuak. Irónjahalk percegéssel szántja a receptnek szánt papirt. A leány köuyörgő tekintettel mondja. — Nemde vendégünk lessz a doktor úr ? Úgy-e nálunk marad vacsorán ? Az anya bámuló szemmel néz leányára. Hogyan, Giza könyörögni is tud '! \ T allovitsné szívélyes hangon ismétli a meghívást. Fenyér majd az édes mosolygásu leányra, majd az anyára néz. — De hisz nagyságos asszonyomnak föltétlen nyugalomra van szüksége. — Mióta megvizsgált a doktor úr, máris jobbau érzem magam. Majd vacsora után lepihenek. Egyszerre eszébe jut, hogy Coboruét is meg kellene hivni vacsorához. Annak sincs családja, bizonyára jól esik neki, ha baráti körben töltheti a karácson estét. Távozó félben mondja Vallovitsué. — Bocsánat édes doktor. Sürgős irnivalóm van. Addig is mulassanak jól. Fenyér szokott helyére, a kis karosszékbe ül. Giza egyszerű házi-ruhában ül az asztal mellett s valami selyemhimzésen babrál. — Ah. miért van bekötve a keze ? Talán megégette a cigarettával ? Az orvos odalép a leányhoz s szakavatott kézzel bontja ki a köteléket. Meglepetve néz a munkától barázdált kis tenyérre s a meglehetős nagy égési sebre. — Hol égette meg a kezét ? A leány halkan súgja. — A konyhában. Fenyér közelebb hajol a leányhoz. Szemei meleg részvéttel és szeretettel tapadnak a leány szemeibe. — Hát neiű a cigarettával égette meg ? — Nem cigarettázom. — E> nem is lovagol ? — Nem. Az orvos két keze közé fogja a sebesült'kezet. Hirtelen forró csókot lehel a vergődő kezecskére. Gizában még egyszer föllobban a jukker-Ieány. — Bocsássa el a kezemet. Parancsolom. Mit kérdezget, miért kínoz? Fenyér elbocsátja a leány kezét. — Nem fogom többé kérdezni, csak még ezt az egyet. Mióta nem cigarettáz ? A leány alakja fölegyenesedik. — Mióta nem cigarettáz, Giza ? A meleg hangon kiejtett bizalmas megszóllítás a leány fejébe kergeti a vért. Szinte önfeledten mondja. — Mióta meggyőződtem arról, hogy hiában küzdök a szivemben fölbatalmasodolt érzés ellen. Mióta tudom, hogy van egy férfiú, kinek minden ké-ését, minden parancsát, boldogság volna teljesítenem. A kinek kezeit még akkor is elhalmoznám csókokkal, ha ő korbácsütéssel traktálna — — — csók ok helyett. Fenyér szemeiben földöntúli boldogság sugárzik. Nemes egyszerűséggel válaszolja. — Tudom, milyen küzdelembe került büszke lelkének, a míg e vallomásig eljuthatott. En is éreztem azt a küzdelmet, mely a maga szivében dúlt. — — — Megakartam várni a küzdelem végeredményét, azért nem jöttem el. Pedig minden nap a meuyország üdvét tagadtam meg magamtól a — — — távolmaradásommal, A boldogságtól elfojtott hangon folytatja. — Most már én is érzem, hogy a szeretet ünnepe van ma. Édes, drága, Mindenem. — — — A leány gyöngéden ^ öleli át a szeretett férfiút és odasimul keblére. Úgy lépnek a visszatérő Vallovitsué elé. Giza lágy hangon szól. — Áldj meg bennünket, anyácskáin.
