Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900

1900-02-18

egymást gyűlölnünk nem volna szabad; az . igaz meggyőződés melegségéért, melyet nem divatból, nem önérdekből hirdetünk, egymás iránt hidegséget ne erezzünk. De legkevésbbé válaszszon el bennünket a foglalkozás! Hogy pennával keressük-e a mindennapra valót, kalapáccsal-e, avagy rőffel; az Íróasztalnál, a műhelyben, vagy a pudli mellett? az mellékes, a fő mindig csak az: becsületesen keressük-e? Nem a puha kéz, a tiszta ruha a fő, hanem a puha, a tiszta szív, amely a saját önző érdekein felülemelkedve, érzi, hogy nem magáért, hanem embertársai boldogítójáért, a közjó előmozdításáért egzisztál a földön! Maga a foglalkozás senkinek sem szerez tiszteletet, legföljebb ideig-óráig tartót ; az a kérdés, hogyan tölti be valaki azt a helyet, hova állítva van : a foglalkozás tisztességes voltát mindig az illető egyén adja meg!... Ne gátolja hát a társadalom összeolvadását a foglalkozás különfélesége; dőljön le közöttünk az a képzelt válaszfal is, hiszen naponként érezzük, hogy egymás nélkül meg nem élhetünk. Becsüljük meg a munkát, becsüljük meg a munkást, míg az magái, megbecsüli! Am ezt papiroson irott törvények nem eszközölhetik : a társadalom érző lelkének, a sziveknek kell megmozdulniuk! Faragó János. Kivándorlók, Kőszolgabiránk pár héttel ezelőtt bocsátott ki egy panaszos körlevelet, amelyben jelzi az Amerikába kivándorlás mind nagyobb mérvben való elharapódzásást, s hogy ez mindig több, több erőt szed el nemzeti szervezetünkből, melynek minden munkás kézre szüksége van. Szomorú jelenség, hogy éppen a Dunántúl népe, a magyarság legjózanabb rétege esett hatalmába annak a hazug ábrándviláguak, amely az „érc" hajszájára indul, eltemeti a múltját, elfeledi a régi eszményeket, a haza földjét, hogy az ismeretlen világ hullámába vesse magát és annak mélyéből kaparja ki az aranyat, a fényt a „sárga csodát", mely hatalmat, tekintélyt és gyönyört szerez. Évszázadok óta tépi, rabolja vén Európánk testét az a hazug ábránd, amely tói a tengerre csábít olyan javakkal és gyönyörökkel, melyet az a világ nein adhat ... A nyers, műveletlen emberi lélek igen könnyen hajlik az ilyen tündér mcEéhez hasonló ábrándokra, amely regél Aranyországról túl a hegyeken, völgyeken, ahol az emberek nem éheznek, nem szenvednek soha, melynek földjén kavics helyett arany gurul a lábuk elé. Kimennek nélkülözéstől elnyomottan, agyonfárad tan, élvvágytól égő elmével; ott látják a hömpölygő gyülevész tömegét, azt a kozmopolita emberáradatot, amelynek tengerében elvész, elenyész az n paraszt elme és az Arany országból csak iszap-örvény vál valóra, amelyből nincs szabadulás. Az a veszedelme ennek a „kirándulásnak" éppen, hogy nehezen lehet visszatérni és az otthon maradottak bohó reménnyel éleszthetik az ábrándmesék csodáit, mert nem érkezik még rá a cáfolat. Ott maradnak a gépemberek országában, hol nincs szív, érzés, szánalom, hol az emberi erőknek szabatos forgásban kell működni, mint az órakerekelcnek. Egy siklás, egy tévedés és ki van lökve a megélhetés gyártelepéből. Mikor kábulva ődöng a gyárvilág zajában, egyszerre ismerős hang cseng fülébe, uiogjclcn a honfitárs, a mindig előzékeny cicerone, aki támogatja, segíti és be viszi a maga társaságába, a nemzetközi gonosztevők biinbarlangjaiba, hol minden nyelven beszélnek, minden eélt szolgálnak, minden gazságot elkövetnek, oda kerül abba a barátságos társaságba, ott hagyja az utolsó fillérjét, ha hiszékeny és ostoba, vagy pedig belép a bűnszövetkezetbe és követi az erkölcsi züllés pályáján, azokat az egzisztenciákat, kiknek lelkéből kiölte a nyomor óh a bűn a becsület minden szikráját. Ha végre sikert arat, minek árán jutott hozzá V Szakított élete minden szent eszményével, nyers önzés fagyos páncéljával födte el a lelkét, melyben érzés, szánalom és szeretet lobogott még akkor, mikor otthon szítta magába az aranyország romantikus, mérges meséjét. Mennyi csalódás, mennyi megalázás szerezte meg ezt a sikert! Ennyi válság, ennyi lelket tépő küzködés árán még a sivatag forró homokjából is ki lehetett volna kaparni a kenyeret; ennyi munka árán még a vén Európa is megtöltötte volna zsebeit, azokkal a dollárokkal, amelyért szakított künn az egész múltjával, átalakította temperamentumát olyan formává, hogy küzdése esztendeinek ködét egyszer sem világította meg a boldogság derűje. Végtelen tragikus az uj világ bevándorlottjának lelki élete; egy oly környezetbe léptek, melyhez testi éa lelki szervezetük egyetlen egy idege sem vonja őket, csupán a nyereség, a gazdagodás bizonytalan reménye; belépnek egy társadalomba, mely az idegen közönyös, bizalmatlan ridegségével veszi őket számon, megveszi erejüket ós fizeti őket, aztán eldobja, ha nem használhatja többé. Az arany sárga fénye, ha fel is csillan néha, mennyi nedves köny hull a szemekből, az idegen, rideg környezet mennyi bánatot fakaszt, mennyi keserves idő kell ahhoz, míg az európai kultúra humanizmusában fejlődött ember yankeevé alakul. Míg az az érző emberi szív annyira megkérgcsül, hogy nem ismer más ideált, mint a merkantilizmus ezer sivár vásárját, a gyárkémények füstjét ! Az aranymezők romantikája, a múlt századok hazug zenéje, már a falánk kóborlovagok elfogyasztották az ingyen szerezhető kincset. A modern Amerika tételes törvényeket hoz, paragrafusokban szabályozza a bányászat ügyét. Az óriási kapitalizmus, a Vaudcrbiltek centralizálták a drága földet és kisajátították dominiummá azokat a kincstől duzzadó mezőket, melyről Dunántúl tanyáinak naiv népe ábrándozik. Nyom nélkül eltűnnek a ködben, a gyárvilága eltemeti őket és nem hallani róluk többó soha, nem mondhatják el életük szomorú tragédiáját, nem inthetik az otthonmaradottakat. A. kivándorlás a gyenge emberiség szimptoínája, amelyben nincs elég energia, kitartás, a reális, becsületes munkára, hanem a terméketlen ábrándozás hazug karjában szövögeti a jövőjét, nem az izma erejével akarja koresni az egzisztenciát, liánom a véletlen, a csalóka, kacér véletlentől várja a vágyai kielégítését. dereglye, 1 untra egymással keveredett, horvát hajó, szerviány hajó jött s jöttek a sekélyes vizeu a könnyüjárásu marosi buresellák. Már alighanem csak egy van ezekből, mely hetivásárokra szokott jönni, s egy nap alatt ér ide Makó alól. liá is van festve a falára a neve: Kútár. Iliz az nem futár pedig, mert lassan jár, de nem is szerették a nagy sietséget a régi időben az emberek. Lomhán csináltak mindent, de mindig csináltak valamit. Ma minden sebesen megy, egy hétre való dolgot elvégeznek negyvennyolc óra alatt, s a többi napra aztán semmi sem marad. Ahogy a vasút niegette a .szekeres fuvart, a gőzös eszi apránkint a kishnjóst. Pedig micsoda forgalmakat csináltak ezek. Aki így látja a vizén feküdni ezeket a nagy lusta hajótesteket, amiket lovakkal vonszoltatnak előre-hátra, el sem hinné, hogy még csak nem is oly nagyon régen Kiuniéval állottak összeköttetésben. A szegedi nagy sóház nemcsak nz egész alföldre adta a sót, de még Horvátországra is. Kocsin pedig csak olyan városok jöttek érte, amelyeknek vize nem volt. A többinek hajón vittek a kősót, s így jártak el a szegedi hajók Horvátországba. Onnan pedig hozták az olyan árut, amit idegen világokból szálítottak tengeri gályák a fiumei partra. Kölmeutek a horvát vizeken ameddig csak lehetett, ami nem is különös, mert egyméteres vizben már nagyon vigan jár a hajó. Azért ilyen szélesek és idomtalanok. Azt lehetne gondolni, hogy ostobaságból van ez így, pedig dehogy : észből, hogy széles teste ne sokat merüljön a teherrel. Igy járt aztán mindenféle: vitte a kősót, hozta a citromot, kávét és a spanyolnádat, mely utóbbiból igen sokat fogyasztottak ínég akkoriban az iskolák és a kocsisok. Gyerek koromban nem is volt valamirevaló kocsis, akinek nem Ii nmei volt az ostornyele. — Biz ugy, mondta egy öreg hajós a minap — odáig jártunk, hogy a tengörrel keresködtiink. Műnk lolniöntünk a Dráván, ameddig csak löhetölt, a horvátok mög odahozták kocsin iv portékát a tengörparlrul. Valami birös jó útjuk volt azoknak akkor, úgy hivták, hogy karolina. A Karolina-öt ez, amely Porto-Ilénél éri a tengert. Ma is megvan, de már a tiszai hajóknak nincs abból semmi hasznuk. Már a Drávára szegcdi hajó nagyritkán megy, esetleg néhány kisebb luntra, amely a zátonyokon kavicscsal rakodik. Nincs mit vinni, de nincs is mit hozni. Mindent a vasút hoz már, a kordinán legföljebb csak marhákat hajtanak egyik faluból a másikba. Úrrá lett a vasbika, ez a furcsa állat, amely szenet eszik, s vizet iszik rá. Ezzel mérkőzni lehetetlen, mert sebes marha, olcsó marba. Ami hozni való van, mind ő hozza és kis pénzen hozza és kis pénzen viszi. Azelőtt akár pénzegységnek lehetett vdna venni a narancsot, olyan bizonyos volt, hogy egy narancs: egy hatos. Az almát meg árultuk három hatosért egy vékával, de úgy se igen vették. Ma meg aki észszel élő ember, termett almából nem is hagy télire (legföljebb karácsonyfáravalót a gyerekeknek). Mert az almát megveszik öt-hat krajcárért darabonként, a narancs darabja pedig téli időben is négy krajcár. A vasbika ilyen, szinte alig hihető felfordulásokat csinál, mert sokkal jobb lába van neki, mint a Stévó lovainak. Ugyan azért van most is vizi hajózás, de nem az, ami a régi. A kishajós mestersége tűnőben van és haldoklik, bár néhol élesztgetik, de már nem bir a nagy hajóssal. Ámbátor, ha birna is, a dolog vége mégis csak az, hogy idő multán a nagy csuka megeszi a kis csukát. Van úgy igy vontatás közben, hogy Stévó lovainak akarva, nem akarva, pihenésük akad. Nincs például a parton olyan hely, ahol húzhatnának. Például a part mocsaras, vagy agyagos, vagy meredek. Máshol ismét szirtes. Más esetben van néhol oly ereje a viznek, hogy az árral semmi módon sem birnak. Ismét más eset, hogy oly messze van a part attól a mély viztől, ahol a hajót a kormányos eresztheti, hogy a távolságot nem futja a vontató kötél. Ilyen különféle helyzetek vanak az ilyen kínlódásokban. Ez nem kellemes és haragszanak a hajóslegények, mert most nehéz munka kezdődik. Szükséges ilyenkor, hogy a csolnakba ugráljanak az emberek. A esoluakkal aztán elő kell