Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900

1900-12-23

Az álom, ábránd még szivében De mintha nem a régi vón', Úgy érzi, már nem az, mi régeu. Körülhálózza csábítón, -— Befonja rút polipkarjával A város ; vérét szívja ki ; A való küzd az ideállal S már mint legyőzve álmai. Hiába küzd erősebb ellen, Az ábránd vész e küzdelemben, S bár érzi : lelke vész vele, Á sors ellen nincs fegyvere. És folynak évek, tüuuek évek, Az ábránd, álom hova lett ? Ugy érzi, nem ís kell szivének, Néíkülök is boldog lehet. Eltűnt- a szőke angyal képe, S ha olykor jut is még eszébe : Egy édes érzés hatja által A szíve lágyan megremeg . . . Miként ha őszi napsugárral Euyelgnek bárány-fellegek, S hogy végzett, kedvezett az élet S mint annyi, gazdag emberré lett. ő mást vett el, a szőke lány Is más neje lett azután. A sugaras, a szép napokból Szívében emlék sem maradt ; De vissza, visszavágy még sokszor A múltból egy kis sugarat. Nem boldog, érzi, eh de mit, A boldogság nem gazdagít. De titkos óra, önfeledt, Szemébe hajt bús könnyeket. És visszasírja azt a múltat, A rég eltüntet, rég elmúltat. S mint lepke hímes, szép virágon, El-elmereng a régi álmon, Mikor a képe szőke lánynak Még küzdelemre buzdított — Ó ifjú ábránd, ifjú álmok Miért, hogy el kell szállnotok ? . . . Róna Béla. A szürke fiu. Irta: liáródi Géza. Hiszen tudja mindenki, hogy mit jelent magyar nyelven ez a szó: szürke, ha emberre alkalmazzák. Amolyan ütött-kopott félét, akiből nem sok látszik ki, akinek a ruhája bizonyára rongyos s aligha ki nem kandikál a cipőjéből a lábujja. Hát ilyen volt az a fiu, akiről most írni akarok. Ott járt-kelt az emberek között s ügyet sem vetett reá senki. Ki is venne észre a boldog, jól öltözött és jóllakott emberek közül egy rongyos, gubancoshaju fiút, ha itt jár közöttük. S ha néha estenden a fényes, óriási tükörablaku kirakatok előtt összekerült ezekkel az emberekkel, legfeljebb arra ügyeltek, nehogy hozzájuk dörzsölődjék s mindenki megtapogatta a pénzestárcáját, gondolván a zsebmetszőre. És ezen szürke fiu meghúzódván egy kirakat szögletében, űgy, hogy alig lehetett észrevenni, arra gondolt, hogy im' ezek az emberek boldogok, arcukról sugárzik a jólét s kacagnak, örülnek, mert az élet oly szép s olyan jó itt élni ebbeu a fényes világban. Hisz' azoknak nem volt sáppadt arcuk a nyomortól, beesett a szemük az éhségtől s ha hazamentek, ott várt rájuk a •családi öröm, a jó meleg szoba, a tiszta ágy. S neki mindebből része nem volt s maga sem tudta, hogy napról-napra hogyan él, mert koldulni nem akart s munkát, nehéz munkát nem bírt volna meg gyenge, fejletlen, törékeny teste. De hát élt, talán voltak könyörületes emberek, akik megszánták, enni adtak neki. Talán voltak, akik megosztották vele fekhelyüket, az egyetlen szalmazsákot, mellyel bírtak s talán Ő rebegett is itt-ott néha köszönetet, de nem emlékezett már reá. őt valami vágy hajszolta reggeltől estig, valami ismeretlen utáni vágy, melynek nevet nem tudott még adni, melyről álmodott éjjel, de melyet reggelre elfeledett. Egyszer aztán meglátott valami nagy tömeg embert egy fényesen kivilágított kirakat előtt. Oda ment 6' is bámulni. S látta, hogy amilyen nagy volt ez a kirakat széllébeu-hoszszábau, ott volt kiállítva; egy kép, hires festő képe. Aurorát, a hajnalt ábrázolta, gyönyörű, bájos női alakban, amint a nap első sugaraiból kikelve s kis szárnyas angyalaitól körülvéve, mosolyogva, áldást árasztva tekint le az alatta elterülő szép vidékre, melyet még valami alig látszó, de csillogó párázat takart el. S a fiu, ahogy ezt a képet meglátta, egyszerre elsáppadt. Gyönyört érzett és szúró fájdalmat szívében. Egyszerre keletkezett mind a kettő. S ím' ez az a vágy, mely eddig mindig űzte, hajszolta, egyszerre életre kelt a lelkében. Óh, ha ő is úgy tudna festeni s ha azt, amit ő festett, úgy bámulnák az emberek fényes kirakatban s beszéluéuek róla, az ő Képéről. S ott állott sokáig az emberek között, akik tolongtak körülötte s valami gonosz démon egyre sarkalta, hogy nyúljon be a legközelebb állónak a zsebébe s lopja ki a pénzestárcájá, s vegyen magának ónt, papirost s rajzolja utána azt a képet. S nem tudta mit cselekszik, de egyszerre érezte, bogy a kezében van egy kis bőrtárca nehéz aprópénzzel s szorítja erősen a markába. Lopott. Nem vette észre senki, de ő mégis lopott, tolvaj, aki a más zsebéből titkon kilopta a pénzt, hogy vágyát kielégítse. Nem ÍVi éhség kéuyszerítette, mert ahhoz hozzá volt szokva, hanem az az el nem múló vágy, az a szikra, mely lelkében lángolni kezdett. S futott . . . futott e helyről. . . . S másnap a rendőri hirek között olvasni lehetett, hogy a külváros egy gunybójában az éhség tői megdermedve, a hidegtől megfagyva találtak egy rongyos, elzüllött külsejű, vézna fiút, aki kezébe szorított egy ónt s egy kis pénztárcát, melyeket semmi erővel ounau kivenui nem lehetett s előtte a földön, a puszta földön kifeszítve egy darab fehér vászon, melyen ónnal kirajzolva a hires „Áurora"kép látszott a legtökéletesebb rajzban. Ennyi volt az egész. S az, akinek kilopták a pénztárcáját talán még nem is tudott róla, hogy a pénze elveszett s örült tovább az életnek. Melyet annyi... Melyet annyi száz levélben Aícghiam már vala néked, Majd ha egykor fclrajoznak Elölted a bús emlékek: Végtelen, nagy szerelmemnek Hullámverő óceánja . . . Jíull-e csak egy könyed érle ? Csordul-e egy gyöngye rája?'? Majd, ha majdan nem leszek már Ki egykor a tied voltam: Majd, ha már a koporsóba Leszegeznek hideg-hollan: Majd, ha ez a tépő bánat A szivembe már nem ég itt: Keresed-e néha napján sízi a voltat ? . . . azt a régil ? ? Gondolatid gerleszárnya Megpihen-e ? olt a simái: Hol, virágos Ucrl fakadna; Ha rá csak egy könyet simái. . . Almaidban — csak egy sóhaj FArö'ppen-c hozzám, érteni ?! Hogyha már a sírban nyugszom .. Hogyha már a sirba tértem. — Soos Lajos. Furor amoris. Irta: Alapi Gyula. "Nagyon megörültem a múltkor, mikor magamban magam felöl gondolkodtam. Mikor tudniillik ugy találtam, hogy fiatalabb éveimben voltak tulajdonságaim. A tulajdonságok áltáljában kétfélék : jók és rosszak; és az éu fiatalkori tulajdonságaim mind rosszak voltak. Három korszakot födöztem föl ifjúságomban, Az első, mikor tacskó voltam, bizony akkor sokat kellemetlenkedtem és mindig voltak lovagias ügyeim ; a lovagias ügyekből talán meg is élek, ha becsületreparáló irodát nyitok párbajozni akaró magamfajta, tacskó krakélerek számára. A második összefügg az elsővel: ez a tivornyázás korszaka, melyben megtanultam inni. De nemcsak annyit inni, amennyi elég, hanem, amennyi már nagyon sok. Ehhez a korhoz áttombolt éjszakák emlékei, dorbézolások a banda társaságában s más ocsmány reminiszcenciák fűződtek. Ebből se igen lehetett megélni. A harmadik a szeretkezés korszaka: ez az elsővel függ némileg össze, mivel szerelmi ügyekből ostoba afférjeim támadtak. Nem valami nemes szerelmekből táplálkoztam akkoriban . . . Ebből lehetett legkevésbbé megélui. Multamnak ez a három korszaka eléggé rózsaszínű : egyikben piros vér folyt (igaz, bogy nem sok) a másodikban piros bor (több mint sok) a harmadikban pedig elég sok — néha frankirozatlan — rózsaszínű levelet kaptam, amik már régen elégtek s Íróiknak emlékezete is rég a szív lomtárában pihen. Ebből mondok el egy történetet. Fél uyolc volt s ha úgy tetszik hát langyos, májusi este is, mint már ez érzékeny novellákban szokás. Két nappal előbb küldtem zálogházba a cseléddel utolsó gyűrűmet: nem volt egyébb vagyonom, mint egy cigaretta. Szomorú kilátásaim voltak a vacsorára nézve. Elmentem a Andrássy útra. Valahol az opera körül találkoztam egy nyugalmazott szeretőmmel. Melanie azok közé a barátnőim közé tartozott, akiket az ember szívesen csak akkor ismer meg, mikor elmúlt a nappal. Életrajzi adataiból egyébbre uem emlékezem, mint arra, hogy apját leütötte a hajókötél. Az anyjától igen korán függetleuítette magát. Tanult mestersége alighanem a vairás volt, ámbár nem esküszöm meg rá I Megszólított. — Beteg vagy hé ? Ugy látszik mintha tönkre volnál téve. Osakugyan beteg vagy ? — Az. Nagyon éhes voltam, igen untatott az ismeretség. Meg aztán irigykedve uéztem reá : egészen megszépült és meghízott, mióta nem láttam. Még mindig bizalmaskodott és határozott ajánlattal lépett elém : látogassam meg, lessz vacsora, tea. Unalmasnak találtam, azért azt moudtam neki : — Nem lehet, sietek. Peddig olyan lassan másztam, mint egy teknősbéka. Egy negyedóra múlva megint találkoztam vele. -- No nem jössz, ott lesz Godó is. — Éu két Godót ismerek : Harkányi Gottfrid és Karap Gottfrid urakat. Mind a kettő ott lessz ? (Boszantott módnélkül, bogy ismét beleakadt egy emberbe és azzal már bizalmas Iában vau.) — Karap Godó lesz ott. — Jössz ? Vállat vontam rá : — Mehetek. Megvallom : egy kicsit kíváncsi voltam, de nikább jobban éhes, Hát elmentem. Az uton keveset diskuráltunk, többnyire a tavaszi versenyek tipjeiröl meg Godóról. Érdekes fiu volt ez a Karap Gottfrid. Amellett, hogy nagy rakás esze volt, korán ideges lett. De ez nem a kimerült ideges öröklött betegsége volt, hanem inkább a munkától túl feszült, erős idegrendszer zavarában, túlteugésében állt. Egy kicsit ekszcentrikus meg uagyon szellemes fiú vala a Gódó. Kora fiatalságábau gyömöszölték bele a tudományt. Alig lehetett busz éves és beszélt négy nyelven, tudott táncolni, zougorázui, lovagolni és vívni: társaságban is forgott s nagyon kellemes gyerek lett belőle. Hanem e vére belealudt, bele engedte száradui az apja. Itt engedett ki, itt melegedett fel lassankint a a fővárosban, igaz, hogy aztán aunyira forrott a gyereknek, hogy komolyan aggódtunk érte. Mi lessz ebből a fiúból később, ha már most, amikor még csak huszonegy éves fiatalember, még a bajusza is alig serked és már is idegbajos. Mért nem megy két nyáron Kadegundba ? Éu mindig miniszternek szántam. Osakugyan érdekes volna : egy szellemes okos miniszter, akiben vau egészséges vér, meg igazi, nem uraságoktól levetett szenvedély. De hát mindig belevész valami bolondságba, mindig ezekre pazarolja erejét, muukakedvét főleg asszonyokra. Igy nem lehet belőle serami! — Itt vagyunk, szólt Melanie. II. Godó csakugyan ott feküdt a fotelban hanyagul, mint a Gaborieau regények bősei. En siettem kijelenteni, hogy csak teázni jöttein, aminek láthatólag megörült. Féltette Meláuiet tőlem. . . . Pedig e féltés nem volt egészséges ötlet. Megvacsoráltuuk. Godóuak sok pénze volt

t Igen előzékenyen megkínált apróbb pillanatuyi köl_