Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900

1900-02-11

1900. ferbuár 11. kiadások folytonos emelkedése, mig a másik ága a tisztviselői fizetések sanyarú csekélysége. E dilemma megoldásákoz igenis sok becses anyagot és gondolatot szolgáltatott.-Különösen, a mit a pénzügyi közigaz gatás általa kontemplált reformjáról beszélt, abban már egy kész koncepció kontúrjai domborodnak ki. Látszik, bogy gondolkodó ember s ezenfelül ötletes, temperamentumos szónok, a kit mai sikereért meggratuláltak volna, ha nem miniszter fia is." Nem lenne a teljes a kép, ha nem említenó'k meg, hogy Mikszáth az ő „A t. Házból" rovatában gyönyörűen irja meg „Az első dehut"-t. „Az első debut" végső sorai ezek : „Harsogó éljenzés tört fel a karzatig, tapsok baugzanak és az ifjú képviselőt idős, tapasztalt honatyát fogják körül, kezét szárítgatják és ünneplik, valósággal ünneplik . . . Fönn a karzaton az örömmámorától kipirult arcok közt egy bájos, komoly asszony lehajtja a fejét és szeméből boldog könnyek szivárognak . . . Ezek az áldással harmatozó könnyek. A miniszter felesége, a ki az auya boldog könyűit sírja. E közben mintha látszanék tekintetén át a kérdés : — Vájjon nem fáradt el nagyon az édes fiam ? Nem. Hegedűs Lorántnak az ereje azzal gyarapodott, hogy az első' nagy sikerét egyedül a tehetségének tudják be." Hogy azonban olvasóink e dicséreteket megérteni és lelki örömmel elfogadni is képesek legyenek, de meg azért is, bogy képviselőnk beszédét teljes egészében élvezhessék, itt közöljük JJegcdiis Lorant dr. első parlamenti beszédénc teljes szövegét: Hege'His Loráut: T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Azt a több, mint másfél évi időt, a mióta a t. Háznak ebben a sarkában ülök, csendes megfigyelésekkel s névszerinti szavazásokkal töltöttem. Most is magam csodálkozom leginkább, hogy úgy szólva puszta kézzel itt állok a t. Ház előtt és bátor1 <n.om fölemelni szavamat e költségvetési vita során, l'gy gondoltam azonban t. Ház, hogy miután összes képviselőtársaim véleményét figyelemmel meghallgattam, azok leszüríídéseképpen azokhoz a magamét csatolom, s azt képzelem, hogy nem lessz egészen időszerűtlen felszólalásom most, a mikor a pár napi költségvetési vita is igen sajátságos tanúságokat hozott, különösen egyet, a mely a következő: Kívülről, különösen a sajtóban divatba jött kételkedni az iránt, va'-ou hol vannak és melyek lehetnek azok a nagy célok, a melyek a törvényhozás munkálkodása előtt lebegnek; hol vaunak és milyen szirezetüek azok a problémák, a melyek többek közt ezt a nagy pártot is áthatják, áthatják egész a legutols-ó tagjáig, a ki most itt áll a t. Ház előtt. a kinek a képe tölti be most egész lelkét, és ha ott van, kiragadni őt abból a rossz vi hígból, a melynek mérges levegője megfertőzi a kis Amor leányos szivét. De aztán belátta, hogy nincs joga féltékenynek lenni, mert hiszen mindentől eltekintve még nem is ösmeri őt a leány. — Holla! Hol van Jupiter apó? Eltűnt! Kiszökött! Utána! — hallatszott a Styx Jankó bovizü hangja. — Utána! — bavsogtátc utána a többiek. És Styx Jankó nagy triumfussal rohant előre, de az a kis malőr érte, hogy ingadozó lábai megtagadták a szolgálatot és Tbália tántorgó papja mindjárt az ajtónál hanyatt vágódott. A nyitott ajtóban ekkor megjelent — Ámor. A baja kuszáitan csapzott a homlokára és a fehér ruhája, szép fehér ruhája válltól derékig le volt öntve vörös borral. Lehajolt a komikushoz : — Elestél Jankóm! Megütötted magad? No add szépen ide a kezedet és kelj föl! Mikor Styx Jankó nagynehezen térdre tápászkodott, Ámor a két keze közé fogta a komikus arcát és csókot cuppantott a szájára. Aztán odament Jupiter apóhoz és megrázta. — Hát te vőn lókÖtő, miért szöktél ki ? ide azzal a fiaskóval! A. felelet, a melyet erre a kételkedésre ez a költségvetési vita ad, igen sajátságos, tudniillik az, bogy éppen a t. tűloldal szónokai egyik tartalmasabb beszédet mondják el a másik után, melyekben a nagy kérdéseknek és a megoldandó nagy problémáknak egész sorozatát halmozzák fel. A közigazgatási reform, nemzetiségi kérdés, telepítés, gazdasági törvényhozásunk kiegészítése, az adóreform mind nagy, nehéz kérdések, a melyek szoros összefüggésben vannak, (Igaz! Ugy van!) úgy, hogy nem azt mondhatni, hogy cél nem volna és nem volna meg az annak elérésére való készség, hanem éppen megfordítva : a nagy feladatok torlódása, hogy ne mondjam: forgataga áll előttünk, melynek nagy hibája az is, hogy egyiket a másik nélkül megoldani nem lehet. Ennek következtében oly szövevény vau a t, Ház előtt, a melyből mindent látunk; látjuk — mondom — a munkára való készséget is, csak azt nem, hogy hol kezdjünk hozzá és hol vau az a pont, a melyre kezünket rátehessük, hogy a nagy tervek tettekké válljauak. (Halljuk! Halljuk!) Valahol, t. Ház, kétségkívül kell ilyen kis kezdőpontnak, ilyen kivezető fonalnak lennie. Barta Ödön: Az öuálló vámterület! Hegedűs Lóránt: Hogy ez a pont kicsi, ezt azért mondom, mert uagv problémával magam nem mernék foglalt íozni; de bogy meg van a kivezető fonál, azt vallom azért, mert a t. előadó ur előadói beszédében szerintem igen helyesen és egyszerűen bár, de egész határozottsággal rátette a kezét erre a fonálra. Az előadó ur t. i. azt mondta, bogy állami háztartásunk egész képe és így Magyarországnak egé-z pénzügyi élete a jövőben egy dilemma előtt áll. A dilemma a következő: egyrészről a személyi kiadások folytonosan szaporodnak, elannyira, bogy ilyen fokozatban ezt a szaporodást az adózó polgárok tovább nem bírják. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélső baloldalon.) A dilemma másik oldala az, hogy személyi kiadásaink szaporodnak, tisztviselőink fizetése olyan, hogy az tovább így nem tarthat s előbb-utóbb lényeges javításokra szorul. (Helyeslés.) A dilemma, t. Ház, nemcsak teljes, hanem égető is, mert az a két cövek, a melyet a vita medréhez a t. előadó ur igen helyesen levert, egymást üti; mert, t. Ház, ha a tisztviselők fizetésén javítunk, akkor az államháztartásban teszünk kárt; ha pedig a tisztviselők fizetésén nem javítunk, akkor semmiféle problémát megoldani képesek nem vagyunk. Én tehát, t. Ház, ezzel a kérdéssel, ezzel a kivezető' fonállal kívánok felszólalásomban, ha a t. Ház figvelmével megajándékoz, foglalkozni. (Halljuk ! Halljuk !) Kívánok annál is inkább, mert a tisztviselőkérdés némileg hozzám vau nőve, miután, bár csak nagyon szerényen, de magam is részt vettem annak idején a pénzügyi igazgatásban és ez tehát az, a mit felszólalásom tulajdonképpeni tartalmának mondok. Mielőtt azonban erre áttérnék, egyetlen kérdéssel akarok röviden foglalkozni és gyorsan akarok ezen átesni, mert ez az egyetlen, a melynek némi polemikus éle vau. (Halljuk! Halljuk!) Jupiter papa, felriadva kábultságából, felugrott és az üveggel vadul futni kezdett a kávéházban. Ámor utána. Styx Jankó is futni próbált de csak újra elvágódott. —• Mi közötök a boromhoz! •— ordított Jupiter papa. Hagyjátok békén! Olthatatlan szomjúság gyötör! — Eb, ne komédiázz, Jupiter papa! Tedd le azt az üvget! Téged mindig olthatatlan szomjúság gyötör. A festett Olimpusz trónjának ez idő szerinti helytartója megállott és hol előre, hol hátra bukdácsolva nézte Ámort a mámoros ember mulya nézésével. — Eredj innen, tacskó! Jó lessz, ha cltakarodol innen, hiszen te is részeg vagy ! A kritikus meredt szemekkel nézte ezt a jelenetet és borzalommal látta, hogy Jupiter apónak igaza van. Ámor tántorgott, nagyon tántorgott. Olyan formán érezte magát, mint a ki előtt egy oltár omlik össze. Az ő illúziói is foszlányokra tépve hullottak a porba. Mikor a csalódás első percein túlesett, kezdte tisztább szemmel látni a dolgot és magában konstatálta: — Ideálnak kissé nem épen megközelíthetetlen, de a barátsága nem volna megvetendő. A vita első' napján, csütörtökön, gróf Zichy János képviselő úr beszédet mondott, a melyheti megkritizálta a pénzügyminiszter úr expozéját és többek között azt mondta, bogy a progresszív jövedelmi adóa melyet a pénzügyminiszter úr kontemplál, gyakorlatilag nem igen vihető keresztül, azt pénzügyi szakember nem helyeselheti; egyúttal kijeleutotte, hogy azt az elméletet visszautasítja. Hozzátette a t. felszólaló űr, hogy micsoda liberális a t. pénzügyminiszter tir; mikor jövedelmi adóról van szó, progressziót és létminimumot emleget, mig a másik oldalon ott van a fogyasztási adók nagy terhe, a melyek éppen megfordítva, t. i. degresszive hatnak, mert a szegény embert jobban nyomják, mint a gazdagokat. T. Ház, a dolog nem egészen így áll, hanem éppen megfordítva. Először is ellenkezésbe jött a t. képviselő úr az elmélettel azért, mert a régi francia iskola tagjaitól és egyes, igen szórványos és jelentéktelen német Íróktól eltekintve, jelenleg az egész pénzügyi tudomány a progresszív adózás alapján áll. (Ugy van ! Ugy van ! jobbfelöl.) Minden nagy tanszékről ezt hirdetik, s hogy egyebet ne mondjak, egész tudományos iskolák foglalkoznak azzal, hogy azon hutái-okát megjelöljék, a melyek közt a progresszió mozoghat. Ilyen többek között az osztrák „Grenznutzen" iskola, a melynek Böhm-Bawerk egyik vezére; a másik a holland iskola, a melynek élén Pierson, a holland pénzügyminiszter áll. De ellenkezésbe jön a t. pénzügyminiszter ur a gyakorlattal is, mert igaz, hogy a régi, a század elejéről való jövedelmi adók nem ismerik a progressziót, de amit ma adónak nevezünk: az 1K91. július 2-1-iki porosz törvény s a többi, azóta keletkezett jövedelmi adók ugy az osztrákoknál, mint a németekuél mind egy alapon készültek ez pedig a progresszió s ezt az elvet következetesen keresztülviszik. (Helyeslés jobbfelől.) Harmadszor, ellenkezésbe jön a t. képviselő ur önmagával azért, mert éppen azért, mivel — a hogy ö is mondja — a fogyasztási adók jobban nyomják a szegényt, mint a gazdagot, éppen azért, mert itt egy degresszió, tehát aránytalanság áll elő és éppen, mert a fogyasztási adók technikája olyan, hogy ott lényegesen a prngve^/.iot keresztülvinni nem lehet : éppen azért kell, hogy a másik oldalon a pro^reszsziót kereszíülvigyük. (Mozgás a szélső baloldalon. Élénk helyeslés a jobboldalon.) Ebből, t. Ház, nemcsak az következik, a mi utóvégre közömbös a t. Ház előtt, hogy én mást, mint progresszív jövedelmi adót meg nem szavaznék, hanem következik az, hogy jelenleg a magyar adórendszerbe másféle jövedelmi adót beállítani nem lehet a nélkül, hogy nagy igazságtalanságot ne követnénk el a szegényebb és keresetükre utalt néprétegekkel szemben. (Elénk helyeslés jobbfelől.i Ezen kis csatározás után méltóztassék megengedni, hogy áttérjek arra, a miről tulajdonképei beszélni akarok. (Halljuk! Halljuk!) Ott ' folytatom tehát, a hol előbb elkezdtem és illetőleg, a hol az előadó ur végezte. Tényleg úgy áll t. Ház, a dolog, hogy dieleirnma előtt vagyunk, a melyet a t. előadó Már nem Ámort látta maga előtt, a fehér ruhás gyerekleányt, hanem a nőt, a kinek ingerlő ajka csókra csábít, a kinek fejlett bájai lángra lobbantják a vért. Odament Ámorhoz és bemutatkozott. Amor erre abbahagyta Jupiter üldözését és megragadta a kritikusnak mind a két kezét. — Újságíró? Kritikus? Igazán? Jaj, de örülök! Oh, de örülök ! Ezzel becipelte az ujságirót a szeparéba, ott leültette maga mellett egy székre. Hízelkedve simogatta a fiatal ember arcát és kérdezte: — Ugy-e, majd meg fog dicsérni mindig '! A kritikus is megsimogatta a kis Ámort. — Mindig, mindig, mert meg is érdemli. — O, de kedves! Ma is megdicsért? A fiatal ember nevetett. Eszébe jutottak azok a sorok, miket Ámorról irt és nevetnie kellett a dolog szörnyűséges humorán. Nem állhatta meg, bogy el ne szavalja a szeparébeli társaságnak azt a metaforát, mely szólt vala a bujaillatu, tarka színekben pompázó virágokról, meg a fehér liliomról, a hótiszta szűzi liliomról. A fehér liliom pályatársai az oldalukat fogták a szépen megfogalmazott hasonlaton való nevettükben, de mind között legjobban nevetett rajta maga a kis Ámor.