Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900

1900-02-11

JUCK), február 11. úr egész helyesen megjelöl, s a melynek magját a tisztviselők íizelésének kérdése képezi. Azért mondom, hogy magját »ez képezi, mert szerintem, ha ez a kérdés megoldatik, akkor a t. túloldal által felhozott többi kérdések is mind rendezhetők; míg ha ez a baj nem szanáltatik, a többi sem orvosolható. Pichler Győző: A tiszti fizetéseket előbb kellett emelni! (Zaj. Halljuk! Halljuk! jobbfelől.) Hegedűs Lóránt: A mi ezzel szemben elfoglalt álláspontomat illeti, ez az, hogy úgyszólván egy fizikai kényszerűség előtt állunk egyrészt azért, mert a velünk hasonló módon, hasonló helyzetben élő osztrák tisztviselők fizetése már felemeltetett és másrészt azért is, mert a mint Pichler Győző képviselő ur közbeszólt, a tiszti fizetések felemelése már ebbe a budgetbe be van állítva. Ha most összehasonlítjuk az osztrák és a közös tisztviselők fizetését a magyar hivatalnoki fizetésekkel : nagy aránytalanságot látunk, annak daczára, hogy nem áll az, mintha a magyarországi viszonyok jobbak volnának az osztrák viszonyoknál, mert ellenkezőleg a statisztikai kimutatások szerint, Budapest némi tekintetben még drágább, (Igaz! Ugy van!) mint az osztrák főváros, vidéki városainkban pedig az utóbbi években a drágulás veszedelmes tedenciáit látjuk. (Igaz) Ugy van!) Ha szembeállítjuk az osztrák vagy a közös hivatalnokok fizetését a mieink fizetésével, azt látjuk, hogy az osztrákoknál, már az LSTíi. évi április lő-iki törvény kedvezőbb helyzetet teremtett, mert az ötödéves pótlékot, a melyet mi csak a tanároknak adunk meg, minden tisztviselőre kiterjesztette, azóta három rendelet és egy nagy törvény lényege.-en emelte a tisztviselők fizetését, annyira, hogy Sl)() frt a legkisebb fizetés és Bécsben egy pénzügyi fogalmazó lf)()U forinttal kezdi. A mi a katonai fizetéseket illeti, ezek úgy állanak a mienkhez, hogy a IX. rangosztálybau 2(1— 220 forint az eltérés. Az osztálytanácsos már 720 forinttal kevesebbet kap nálunk, a miniszteri tanácsos 1100- 1100 írttal, világos, hogy a mieink rosszabb helyzetben vannak egyik-másik szempontból, a melyet én fontosabbuak tartok, t. i. az előmenetel szempontjából. Míg az osztrák törvény előírja, hogy az osztrák tisztviselőknek minden kéthárom évben emelkedni kell és pl. Angliában is a kis hivatalnok minden félévben f.- fonttal megy előbbre, addig nálunk, ha esetleg jól kezdi, rendesen megakad annyira, hogy például egy számvevőségi tisztviselő tíz évi munka után eléri a tiOU frtot, li") év után az 1ÜU0 frtot és csak 20 -22 év után juthat el 1101) írtig. A többi tisztviselők, teszem fel a pénzügyi fogalmazó, 10 — 12 évig ül a IX-ik fizetési osztályban és nem tudja, hogy mikor megy eló'bbre. De ha most nem ezeket a táblázatokat nézzük, nem a számokat, a melyek utóvégre is csak kimutatások, hanem a való lényeket és én, mint volt tisztviselő, azt mondom, hogy nézzük meg, miként hatnak visszn ezek a különös jelenségek magára a ti?ztviseló'iv, akkor a következő különös képet kapjuk. Egy vidéki hivatalban pl. ott találjuk az illető tisztviselőt már évek óta, a mint ugyanannak a pipamocskos szobának ablakából nézi ugyanazt az akácfát, ugyanarra a munkakörre szorítva és ha nem is elkeseredés, de legalább is nagyon különös és gőgös világnézet fejlődik ki benne. Az a különös, hogy ha elmegyünk egy ilyen helyre, látjuk, hogy azok az ambíciók azok a társadalmi összeköttetések, a melyekkel a tisztviselő azelőtt bírt, elmúltak. Magam tapasztaltam, hogy a nyelvismeretei megcsökkentek, a gondolatkörei oly szűkre szorultak össze, hogy némely régibb alakulásra, mint arra, hogy a fizetési fokozatok hogy vaunak létesítve, nem gondol és nem is lehet vele másról beszélni, ltendeseu van közöttük egy „reformer", a kinek meg vannak az ideái arra nézve, hogy hogyan lehessen rendezni az egész világot, de különösen azt a hivatalt átalakítani. Ha kérdezi az ember, hogy melyek azok a nagy eszmék, azt hallja, hogy az egész reform ez: a tőkekamatadó-iven a 7. rovat mellé egy 8-ik kellene, vagy hogy az alázatossági vonalat, a melyet a tisztviselő hoz, abba kellene hagyni. Ezek a reformok lassankint a tintatartóba beszáradnak, de a mi ennél még veszedelmesebb, a tiutatartó beszáradásáuál gyorsabban megy, az agyvelő berozsdásodása. A mint később reá fogok mutatni, olyan helyzetbe jutottunk, hogy néha szinte lehetetlen a legkisebb reformot is keresztülvinni. De mint Sardou mondja, nincsenek olyan kis emberek, a kiknek ne volnának élősdiei, úgy vau ez e hivatalnokoknál is. Mert szombaton, a mikor a takarítás van, bejönnek az ajtón a hivatalszolgák skrofulás gyermeki, a kik otthon húst nem esznek és két krajcárért nagyságos urnák szólítják a fogalmazó urat, az irnok úr meg az aszfaltra megy sétálni cilinderében, a melyet tizkrajcáros részletekben fizet. Ez így vau, ezt igy láttam. El kellett mondanom a szomorú képet, mert az a legszomorúbb, hogy a társadalom semmi, de semmivel sem enyhíti a kép sötétségét. Minthogy pénzügyi tisztviselő voltam, ezekről szólva tudom, hogy még e vidéki körök is bizonyos mérvben visszahúzódnak ezektől a tisztviselőktől, mert ezek bárhogy dolgozhatnak, bárhogy tehetnek mindenféle vizsgát a kémiától a közjogig, bármily hasznosak a közigazgatásra, mert hiszen ezeknek a tisztviselőknek a becsületén és fáradhatatlan kezén fordul meg az ország pénze, még sem fogadtatnak be, mert az Ő nevük örökre: „fiuánc!" (Altaláuos mozgás.) Ez idézi elő azt, hogy mint valami rémregényben, a hol a fogoly a sötét szobába csak egy nyílásból kap világosságot, a tisztviselő számára is csak egy ily nyilas van, a honnan minden világosságot vár és az a miniszter. Nem az irodalomban, nem a társadalom más terén keres vigaszt, csak a ranglétrán és az annak tetején álló minisztertől várja vágyainak teljesítését. A jelenlegi pénzügyminiszter hivataloskodása alatt majdnem mindegyik pénzügyi tisztviselő előbbre ment. De mi haszna ennek a uagy nyomorusághoz képest, különösen mikor a bajnak javítószere olyan, hogy éppen e javitós/.er miatt nem lehet az orvoslást megvalósítani. Mert, ha mindenki mindent a minisztertől vár, mindenki mindenütt a hivatalba kapaszkodik, akadályozza, hogy a lisztviselő előre mehessen és hogy a nagy problémák megoldassanak. Az ily nagy gazdasági depresszió idején méltóztassék csak végignézni ez országon, csupa magasra emelt kezet látunk, a melyek mindannyian bélyeges folyamodványt lobogtatnak. Össze vaunak zsúfolva az emberek, mint valami villamos-kocsin, mindenki a felülről lógó fogantyúkba kapaszkodik s ezért az állam szekerén bármely rázkódtatás vagy csak váltóváltozás i-; halomra buktatja az exi.-ztenciákat. Nem jól mondtam, t. Ház, ue méltóztassék végignézni az országon, nézzék csak egy befolyásos, vagy befolyásosnak hitt képviselő fogadószobáját. Mit látunk ott? Az ötletességnek, a raffinériának, a furfangnak minden eszköze elővétetik, hogy valamely kérvényt valakinek az asztalára lehesen letenni. A lehetetlen agy velőgyakorlatok egész sorát müvelik, a míg kitalálják, hogy valami jó szignatúra kerüljön a papirosra. Ha egyebet nem tennének, minthogy ezeket a gondolatokat, a melyek az agyat kifárasztják, valami hasznosra, valami találmánynak kigondolására fordítanák, akkor a magyar szabadalmi hivatal leuue a legfényesebb az egész világon. (Derültség.. Mozgás.) Ji'imbds Béla : Szellemesen mondta ! Jl'gi'diís Lóránt: Ha a t. Ház szives volt figyelmével megajándékozni eddig, (Halljuk ! Halljuk !) szeretnék most némi megjegyzést elmondani arról, hogv miként lehetne a bajon segíteni. (Halljuk ! Halljuk !) Mindenekelölt megjegyzem azt, hogy ne méltóztassék azt gondolni, hogy mert magam tisztviselő voltam és most is a tisztviselőkkel érzek, hogy azért a tisztviselőket tökéletes lényeknek tartom. Nem ! Először is azt gondolom, hogy a tisztviselők egy része fölösleges, másik része fölöslegessé tehető. Hiszem másrészről, hogy a hivatalnoki kar bajainak egyik főforrása magában a hi valalnokosztályábau is keresendő. A mennyire én széjjelnéztem, (csak pár évi tapasztalatra hivatkozhatom, de képviselőtársaim megítélhetik, nem káprázó a szemem) azt találom, hogy a hivatalnoki gögben itt-ott már oly rekordot értünk el, a melyet a legkiválóbb kulturállamok is megirigyelhetnek, íígaz ! Úgy van ! a szélső baloldalon.) Másrészt pedig az önfegyelem, az önmegtartóztatás és a pénz helyes beosztásának oly hiányát tapasztaljuk a hivatalnoki karnál, küíöuöseu a vidéken, a mely elegendő arra, hogy itt bajokat, sőt nyavalyákat teremtsen. De, t. Ház, ne méltóztassanak ezt túlságoson szigorúan venni. Annak a tisztviselőnek micsoda választása van ? Azzal a tisztviselővel kettő történhetik, de csak egy történik. Vagy az történik, hogy ő belátva, hogy az ö munkaköre nagyon kicsiny, hogy az ő önérzete nem birja el azt az alárendelt szerepet, mely folytonos fölül vizsgálat tárgya, más térre, irodalmi, gazdasági térre megy át. De ez ritkaság. A másik az, hogy miután látja, milyen prekárius a munkaköre, lassankiut beleképzeli magát abba, hogy az nagyon fontos dolog, hogy ennek °az ország érdekében így kell történnie és hogy Ő egy hatalom, a minek következtében a hivatalnoki gőg kifejlődik benne. (Igaz! Úgy van! Tetszés jobb- és balfelöl.) A mi az önfegyelmezés hibáját illeti, megkövetelhetjük-e az önmegtartóztatás ridegségét és szigorúságot, teszem fel, egy oly adóellenőrtől, — eleven példát hozok fel ki télen két nyári ruhában jár, mert téli ruhára nincs pénze s a ki azt mondja : most is szolgál - igy legalább nem látják, hogy az egyik rongyos. Kiváuhatjuk-e, hogy minden tekintetben pontosan működjék a társadalmi fegyelem, mikor egész városok vannak, melyek „primás-városoknak" hivnak, nem azért, mert prímás lakik bennök, hanem, mert csak elsején — prímán — van pénze mindenkinek, amikor az állampénztár kiönti a maga koronáit. (Derültség és tetszés.) Mi származik ebből? A visszásságok egész szövedéke áll elő, a hónap vége felé senkinek sincs pénze, csak az adósságok uőuek és miután az illető a többi előtt restelli, hogy neki nincs, a hónap utolsó napján drága szivarral megy kártyázni a kaszinóba, hogy a többi társa^ előtt cifrára fesse a maga nyomorúságát. (Igaz ! Úgy van ! Élénk tetszés.) Ennek előrebocsátása után rátérek arra, a mivel be is fogom fejezni beszédemet, (Halljuk! Halljuk') t. i. hogy miként lehet ezen állapotokon segíteni, mely módok azok, melyek a törvényhozásnak és a kormánynak rendelkezésre állanak. Hármat gondolok. Az egyik a fizetések rendezése és javítása, a második a tisztviselők jogainak törvényes megállapítása, a harmadik a közigazgatás gépezetének akként való átalakítása, hogy némely fölösleges kerekek onnan kidobassauak, (Helyeslés.) A harmadik pontra nézve hosszabb ideig fogúm a t. Ház figyelmét igénybe venni, mert miutáu a pénzügyi közigazgatással részletesen foglalkoztam és az adóreform előtérben áll, bátor leszek rámutatni azou adalékokra, melyek nélkül az adóreformot megcsinálni nem lehet. A másik két pouttal röviden végzek. (Halljuk! Halljuk!) A mi a tisztviselők fizetésének felemelését illeti, azt sürgősnek és sok miudeu előtt valónak tartom. Természetesen távol vau tőlem az, hogy az állam hivatalnokainak kérdését akként kívánjam megoldani, hogy az államot és a hivatalnokot ketté vágjuk és a Hivatalnokok fizetésével fölfordítsuk az állam reudjét. De szeretuém a t. kormány figyelmét arra felhívni, hogy itt némely kisebb visszásságok megszüntetése által nagyon sokat lehet lendíteni. Ilyen például, hogy azok a megszorítások, melyek a szolgálati dijak levonásából állanak, megszüntettessenek, hogy a hivatali főnököknek némely, hónapok elején való levonásai szintén töröltessenek, hogy a szolgálati dij eltörlésén kívül oly kisebb dolgok, mint az, hogy a nőtlen tisztviselő nem kap temetési költséget, szintén javíttassanak s hogy az a viszásság, hogy a pénzügyi biztosok és szakaszok azért, mert jövedéki felfedezuek, abból a pénzből öthatodot kapnak, a mi a közönséget vérig sérti, szintén megjavíttassák. (Éléuk helyeslés.) A másik a hivatainokok jogainak kérdése. Erro nézve véleményem az, hogy nemcsak a szolgálati pragmatika megteremtése, hanem a hivatalnok jogainak minden tekintetből való biztos körvonalozása okvetlenül szükséges. Szükséges nemcsak a hivatalnok önérzete szempontjából azért, hogy tudja, mikor és milyen határok közt szabad az ő véleménye, hanem szükséges azért, mert itt a fizikai 1 örvény érvényesül, t. i. az ütközésnek a törvénye. A meuuyivel kevesebb biztosított joga van a tisztviselőnek, annál inkább adja a felülről jövő nyomást lefelé és minél kevésbbé vanuak biztosítva a tisztviselő jogai, annál inkább él azzal a jogával, a mely nincs, t. a felekkel való gorombáskodás „jogával." (Úgy van !) Harmadszor áttérek arra, a mit mondta s a mit az egésznek centrális pontjául tartok : a közigazgatásnak az átalakítására. A t. Házat nem akarom soká fárasztani és így csak a pénzügyi közigazgatás átalakításával akarok foglalkozni. A mint mondtam szükségesnek tartom ezt nemcsak azért, mert ez az előadó ur beszédének folyamánya, hanem azért, mert a kormány a legégetőbb szükséget, t. i. az adóreformot, másképpen meg nem oldhatja. Miudenekelőt, t. Ház, két dolog az, a mit meg lehet csinálni és meg kell csinálni. Az egyik a decentralizáció, a másik a forumoknak, a feljebbezési instanciákuak apasztása. Ezt természetesen könnyű kimoudaui, de nehéz keresztülvinni. Azonban, ha a t. Ház megajándékoz figyelmével, elmondom, hogyan gondolom ezt keresztülvihetőuek. (Halljuk ! Halljuk!) Mindenekelőtt a mi a fórumok apasztását illeti, nem tudom, hogy t. képviselő társaim milyen tapasztalatokkal vannak ez irányban, de éu azt látom, hogy a közigazgatási bizottság egyáltalán nem vált be a pénzügyi igazgatás terén. (Igaz! Ugy van !) Az t. Ház, hogy ez a bizottság a közigazgatás többi ágaival szemben hogyan működik, azt nem tudom ; azokból az esetekből azonban, a melyek a kezemen megfordultak és pedig nagy számmal, egy komputust próbáltam összeállítani. Ez a következő: 100 eset közül 80 esetben a közigazgatási bizottság helybenhagyta azt, a mit a pénzügyigazgatóság végzett; az illető ülésen igen derék, tehetséges, nagy tudományú urak voltak, de egyetlen ember volt csak, a ki a pénzügyi törvényeket elolvasta, a pénzügyigazgató. (Elénk tetszés és helyeslés). Mi következik ebből, t. Ház? Az, hogy ezen nyolcvan eset mellett, akármilyen legyen is a busz másik, nem érdemes egy fórumot feutartani, mert