Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900

1900-12-23

uraság után elmaradt a zajos kompánia is. Amikor pedig Volff úr kapta kezébe a birtokot, Nagy Mihály csak azou vette magát észre, hogy szörnyű egyhangú a puszta, unalmas benne az élet. Kezdett ő járni ki a pusztából. Az ismeretség nem ment nehezen ; de mégis inkább örvendett hazafelé menve, ha olyan társaságból szabadult ki. melyben asszonyok is voltak. Sem a keztyü nem akart felmenni a kezére, sem az ujszabású ruhákban és cipó'kben nem találta fel öbmagát. De leginkább feszélyezte a szó. Praxi bálok és zsúrok rendezője volt bár régebben s nem egy kisvárosi menyecske ó'rzi még most is leánykori ábrándjai között az ó' jelentó's alakját, de az a hat esztendő', odakünn a pusztán elvadította, paraszttá tette egészen s most úgy érzi magát, mint a falusi mamák kamasz, szilaj gyermeke, ha városi társaságba kerül. Majd megfojtotta a szobalevegő s minden pillanatban eszébe juttatta a pusztát, hol kifújhatná tüdejéből azt a nehézséget, mit a tartózkodás és drukk préseltek bele. Nem is soká járogatott, csak addig, míg barátjának s egykori tiszttársának özvegye ki nem költözött az alig órányira esett szomszéd uradalomból., Véletlenül botlott be ide akkor, amidőn az özvegynek eggyit-mássát a béres szekerek a vásárba hurcolták, ahol majd a gróf által adaudó kegy-díjjból fog éldegélni. Meghatotta az özvegynek, még iukább a gyermekeknek bucsuzása a helytől. Flóra, a nagyobb leányka különösen levert volt; nagy, dió barna szeméből még akkor sem maradt el a köuy, mikor Nagy Mihály zörgő gazdasági kocsiján a pusztára beesörtetett. — Szeretem a pusztát, hozzá vagyok nőve s most majd a szivem szakad meg, hogy belőle ki kell mennünk ; nehéz lessz nagyon a városi levegőt megszokn ura, Egész uton ez motoszkált a kasznár agyában. . . . Szereti s pusztát — és elgondolkozott. Gondolatában rájött, hogy ő is menuyire szereti azt, mi lenne ő belőle is, ha ki kellene onnét hurcolkodnia ! Még a gondolata is fájdalmas volt s ha ő, az erős ember így érez, milyen fájdalmat kelthet ez abban a kis szívben, aminő azé a kis lányé. — Hátha szereti, szeresse továbbra is ...! Itt aztán kissé megijedt eszméjétől; de aztán elmosolyodott. És az lett a vége, hogy három hónap múlva a kis Flóra ismét kint volt a pusztán ; nem az övékén ugyan, de pusztán. Nagy Mihály birodalmában, mint újdonsült menyecske, kinek nem is volt nehéz azt a fonalat felvenni és tovább gombolyítaui, amelyik édes auyja kezéből apja halála folytán kiesett. Talán még két hétig előkerültek a gombos, sárga cipők, redingót és svéd keztyük, azután csak visszavándoroltak a kasznár ruhatárába. Mit is csinálna azokkal, mikor uraságja derékig érő vetésbe gázoltat be vele olyankor is, mikor a legharmatosabb. Az egykor zajos, utóbb néma hajlék kezdett ismét barátságosabb lenni. Egy-egy régi cimbora vissza-vissza vágyott s mikor menyecskét talált ott, már a második látogatáskor felfegyverkezett valamelyes uuoka-öccsel ; jó az az asszony mellé, bogy felfoglalja, mikor ők egy-egy kvaterkát, vagy régi vadászélményt támasztanak fel sírjukból. Az unoka-öccsök azután nem is háborgatták őket, hadd emlékezzenek a múltra; de annál kedélyesebben érezték magukat a gyermek-asszony mellett, ki olyan ártatlan és olyan üde volt, mint az érintetlen harmat. Flóra csak azt tudta, hogy férje vendégeit szórakoztatni kell ; ezért aztán úgy is bánt velük, mint a legkedvesebb látogatókkal, ne érezzék náluk magukat rosszul. Valahányszor ilyenkor egy-egy csengő kacaj oda hallatszott a hársak alatt tarakkozó öreg urakhoz, Nagy Mihály belemosolyodott a rekontrákba, hogy felesége jól érzi magát. És boldog volt. A mihálytelki uradalomba kevéssel azelőtt, bogy Nagy Mihály háza megasszonyosodott, az öreg tiszttartó meghozta legidősebb fiát, ki eddig a Károlyi grófok mágocsi urodahnábau gyakornokoskodott. A Feri gyerek nem is volt már egészen gyermek ; jóllehet az orosházi kaszinó és szentesi szépségek alaposan beleigazították a helyes nyomba, mégis alapjában jó fiu volt s éppen ideje, hogy a szülői házhoz kerüljön, bogy belőle egyike, a legderekabb férfiaknak váljék. Mikor atyjával a jó Nagy Mihályék látogatására átmentek s fiatal menyecskét találtak ott, folytatni akarta, hol Mágocson végezte. Csak egy kis nehézség volt a dologban : az asszonynak ártatlan, gyermeteg lelke, melyet önkéntelenül meg is bámult az elkapatott ífju. De nemcsak, hogy megbámult; a tisztaságnak a fensége olyan hatással volt reá, hogy már a legelső látogatás után tisztában volt azzal, hogy ezt az aszszouyt megcsókolni ugyan nem merné, de érette megvívna bárkivel is. És ez az érzés a legveszedelmesebb a fiatalok között, A tiszteletnek olyan megnyilatkozása a nőt hamarosan gondolkodóba ejti ; a fiatal szív hamar felleli az okot s ennek tud itábau' felléphet a tartózkodás, óvatosság, de a fuláuk a szívben marad s annak sajgását érezni fogja. Eleinte elűzni akarta magától Flóra a gondolatot, amelyet nem ismert, csak 'sejtett; ezért az ifjúval szemben rejtegette tartózkodását, ami noha óriási lelki küzdelembe került, de még sem sikerűit I teljesen. Ezután jött a második stádium: kerülte Ferit, ameunyire lehetséges volt. De pusztán egy ez lehetetlenséggel; a házi foglalatosság egy kis időre elszakítja őket, de pár perc múlva ismét együtt vaunak; kell, hogy együtt legyenek, ne hogy gyanút ébresszen az, ami még nincs is. Flóra sokat szenvedett Bácskyék látogatásai folytán ; de semmi elképzelhető ok nem volt, amivel ezeket f'euuakasztani lehetua. Férjének csak nem mondhatja meg, hogy fél Feritől, holott okát sem tudná adni, hogy miért fél ? mikor az maga a megtestesedett udvariasság és tisztelet. Szenvedett tovább és' sirt sokszor, mikor férje távol volt és a bánat uyomait volt ideje eltüntetni. Péter-Pál napja jött, ünnep a pusztában ; most hozták meg a jakóhalmi aratókat, a hajdú és gazdák el is helyezték őket a pajtákban, itt-ott; fél óra múlva egy sivító klarinét mellett mind ott táncol apraja-nagyja a birkaakol melletti gyepen. A kaszuárlakás murvás útjain is egyik fogat a másikat éri. Utolsó nap, melyet barátságban tölthetnek el, holnap már ki erre, ki arra vágatja a csalmádét, rakatja a gabonát s őszig nem érnek rá egymást meglátogatni az egy ivási kenyeres pajtások. Az árnyas park zajo3 a hangos beszédtől ; a kuglizóu a legifjabb nemzedék támadja meg a bakouybirót; a fák árnyában éltesebb urak 5-ös alapon játszák a tarokkot; viruló kisasszouykák és fiatalos mamák sorra vizsgálják a másod virágzásu rózsákat, csillagos phlox- és tömött virágú viola ágyakat. A vadszőllővel befuttatott tisztilak egyikegyik ablakában pufitos arcú pusztai leányok dévajkodnak a kékcsikos ruhájú kocsis és lovász fiukkal. Ezek estére mind ott lesznek a birkaakol előtti gyepen táncolva az egy szál klarinétra a tájcsot és görgölősdi csárdást olyan goinolyagban, hogy minden másod percben egy-egy alakot löknek oldalba, egyegy lábat tipornak laposra, de azért jól mulatnak és szörnyeu fájna a szive annak, ki onnét elmaradni volna kénytelen. Ilibes aurcák füzéres bogyója feketedik az útra, hol Flóra és Feri sétálnak hátra maradva ; előttük szomszéd tisztek nejei és leánykái, oldalaikou egyegy gazdasági Írnokkal, ki konvencióból udvarol nekik. Hallgatnak pár perc óta ; Flóra fél ettől a csendtől, melyről azt hiszi, bogy a viharnak előjele. Nem is késik megtörni azt. — Meddig marad Mihály tel ken ? Feri kitér az egyenes válasz alól. — Miért kérdezi? — Csak úgy jött nz ajkamra a kérdés. Alig birja kinyögni a szót, fél is, izgatott is. Az ifjú látva ezt, szomorúan mosolyog. — Ne mondja meg; én tudom an igazi okot. Maga fél én tőlem, talán magától is, ezért azt szeretné, ha minél messzebb meuuék. Ne rázza a fejét, úgy van az; és igaza is van. Pedig ahogy kegyed fél, semmi ahhoz, ahogynu én félek magamtól. Imádó az a tisztelet, ahogyan én a női fenséget és ártatlanságot becsülöm kegyedben; csak ne volna ilyen, bogy én ne tisztelhetném úgy. Kegyed férjét szereti s olyan boldogok így, együtt; lássa, olyau veszedelmes-csábos az a boldogságlátás, mikor kimegyek e körből, oly üres a világ. Az asszonyka gondolatokba mélyedve hallgatott mellette. Azt gondolta el, hogy ennek a fiuuak igaza van; 6' szereti Mihályt, az is őt, közöttük a gyanúnak még csak árnyéka sem férhetett el; az a nemes lélek volt az, ki őt a városi egyszerűségből, tán nyomorból is kivette. Mindketten boldogok lettek; először tán hálából ragaszkodott hozzá, a becsületes emberhez, de most már más okból is; szereti is nem lázasan, de becsületesen, mint hitves. Amit csak remélhet, benne és általa mindent elért! Csak az az egyetlen felhő van egükön; voltaképp az övén, mert Mihály még gondolatban sem foglalkozhatott e felhővel . . . milyen terhes felhő, milyen boldog felhő. . .! Két szive vau-e az emberi lénynek, hogy miudketővel tudjon szeretni s aztán hogy fáj mind a kettő, amikor beteg az egyik!? Az ifjú pedig csendesen folytatta: — Nem nevezem meg azt az érzést, mely a tiszteletet parancsolta lelkemre, de hisz azt ön is tudja, ön is ismeri. Most még megvagyunk a tisztelet korlátai között; de sem én uem állhatok jót arról, sem kegyed, hogy egy véletlen pillanat nem-e rombolja le azt, amelyből csak bánat és kárhozat támadhat annyi becsületes életre. Nagyságos! nyújtsa ide nekem a kezét, szorítsa meg az enyémet, hogy igazat mondtam s legyen bizonyos benne, hogy ez a kézszorítás utolsó lessz, a búcsú üdvözlet, mellyel jó lelke megválik örökre attól, aki megértette, de későn érkezett hozzá. Egy ideig küzdött egymással a kettős szív, a megnyugvás és fájdalom, a hűség és az ábráud, a való és az álom ; azátán lehajtotta fejét az asszouy, gyenge kis keze mogszorította az ifjú forró, remegő kezét, azután elöntötte szemeit a köny. — Menjen, így lessz jó s csak évek múlva jöjjöu vissza, jöjjeuek vissza, tudja, mikor már mindketten jobban leszünk vértezve . . . menjen most el. Feri ajkához emelte azt a kis kezet; egy szempillantásig tétovázott, hogy elhagyja-e a feltárult menyországot. A másik pillanatban már egy végső tekintet után megfordult s míg léptei a poroudoa elvesztek, a pergő köuyekkel egy sóhaj szállott el az asszonyka kebeléből, egy szétfoszló kedves álom egy összeomlott ábránd fájó, láthatatlan szemfedele Ábrándok. A hű karok még átkarolják, A jó auya úgy megsir ! é3 Még egy utolsó isten hozzád, Még egy utolsó ölelés : Oszt' elrobog, fut a vonat, S a kocsiban magán marad. Könnyes szemével nagy sokáig Kinéz a kocsi ablakán. Távolról még egy kendő látszik, Lobog s eltűnik azutáu, Szülőfaluja feltűnik még, Oszt' csak a templom, a kereszt; A torony gombján alkonypír ég Még egy sugár . .. s leszáll az est. A kis falu rég elmaradt És messze száguld a vonat. Hogy érzi, egyedül, egészen, A köunye újra megered, Kicsiny ház ott a faluvégen. Én jó anyám, Isten veled ! Az élet küzdelemre bí Megyek, megyek hát — küzdeni. Hogy a jövendő jut eszébe, A köny is felszárad szemén. Ami feltüuik ott elébe Csupa ragyogás, csupa fény. A hosszú küzdelemnek díjjá Hisz olyan édes, szép leszeu ! 0 drága anyját boldogítja És őt az édes szerelem. Szerelme angyalszőke lánynak, Ö érte küzd és győzni fog. Ó ifjú ábráud, ifjú álmok Miért, hogy el kell szállnotok ? * A nagy város nyüzsgő zajába' ' Előtte minden idegen : Mi más volt ifjú lelke álma I Mért hagyja minden hidegen ? Az élet más ... az emberek Nem oly szívesek, kedvesek, Mint abba a kis faluba, Miért is vágyik úgy oda ? . . . Ha nincs a végtelen tömegben Egy arc, mely nyájasan fogad ; Közöny, hidegség, bánat ellen Egy szó, mely nyájas haugot ad : Úgy érezzük, bogy a világ Pusztább akár a pusztaság. Kedvét szegi e szertelen Meg-megújuló küzdelem. Hát így fog telni egyre élte ? Ő szebbnek, jobbuak is remélte És — Rágondol a jó anyára, Eszébe jut a szőke lányka, S a szebb jövendő képinél Csüggedt reménye újra kél. El, el lohasztó gondolat, Csüggedni ó még nem szabad. Hisz küzdeni még van kiér' S oly édes a győzelmi bér.