Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900

1900-10-28

Huszonhetedik év. 43. szám. 1900. október 28. PAPAI Pápa város hatóságnak és több pápai, s pápa-vidéki egyesületnek megválasztott közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 856, Kiadóhivatal: Goldberg Gyula papirkereskedése, Főtér. Telefon-szám: 41. Felelős szerkesztő : KŐRÖS END KE dr. Főmunkatárs; WELTNER SÁNDOR dr. Előfizetések és hirdetési dijak a lap kiadóhivatalához küldendők. A lap ára: Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor. Kííyes assám ára 1ÍO íill. Állami faiskola Pápán. Nem mondun : új dolgot, városunk közügyei iránt érdeklődő közönségünk régtudatában van annak, hogy földmivelésügyi kormányunk mai vezetője: Darányi Ignác dr., földmivelésügyi miniszterünk, városunk iránt mily jóakaratú érdeklődést tanúsított mindig s jóakaratának tettekben háuyszor adott kifejezést. Ujabb tanújelét adta ezen eléggé meg nem becsülhető jő akaratának legutóbb most, amidőn elhatározta, hogy az országban az első díszfaiskolát városunkban állítja föl. Azt. hiszem annak, aki ily állami faiskolát már látott, látta az abban folyó hatalmas munkálkodást, látta azt az óriási forgalmat, amit egy ily állami faiskola lebonyolít, fölösleges bővebben indokolni, hogy egy ily nagyszabású, önálló, állami intézménynek a városra mily nagy fontossága van. El nem mulaszthatom azonban hangsúlyozni, hogy a tervezett faiskola hivatva van a város forgalmát tetemesen emelni, s nagy fontossága van annyiban, hogy a mezőgazdasági munkáaviszonyt is javítni fogja, ami szociális szempontból esik a mérlegbe, ez pedig mai nap nagyon is megszívlelendő dolog. Ha létesül városunkban ezen tervezett faiskola, ez városunknak gazdasági jelentőségét is emelni fogja, mert ehhez hasonló intézmény ez idő szerint az országban még nincs, s jövőben is csupán hármat terveznek, s így a Dunántúlnak ez lenne később is egyedüli állami díszfaiskolája. B mit kellene ezért Pápa városának áldoznia? Semmit. Áldozatot nem kivan a miniszter, csupán megfelelő területet, melyért megfizeti azt a legmagasabb évi bért, amelyért a terület kiadható. Nagyon természetes, hogy városunk tevékeny polgármestere s a tanács ily kedvező föltételek mellett örömmel ragadta meg az alkalmat s javasolta a közgyűlésnek, hogy a kérdéses terület azon részét, mely a vásártér teljes kiegészítése után fönnmarad, adja bérbe a földmivelésügyi kormánynak. S az állandó választmány? Javasolja, hogy ne adassék a terület bérbe. Miért? No, már annak elfogadható indokolását adni nem tudta a választmány, mert azt csak nem vehetjük elfogadható indokolásnak, hogy ne kössük le magunkat tiz évre, mert a tiz év' alatt ki tudja, mire lessz _ TÁRCA. Halottak estéjén. — A «Papai Lapok* eredeti tárcája. — Irta: Klyra, A dombtetőre vezető kanyargós ösvényen tarka csoportokban halad a falíí apraja-nagyja. Napestig tart a sürgés-forgás, míg végre fönn a dombtetőn egyenként kigyúlnak az apró mécsesok s a színes viaszgyertyák. A csípős őszi szél haragosan tépázza az alacsony keresztek kicsike virágkoszorúit. Belekapaszkodik az ügyetlenül kötött koszorúk egyes gyengén megerősített virágjába s vígan sodor tovább egy-egy illatos menta levelet, tarka őszi rózsát, piros nebánts virágot. Az innen-onnan összesodort virágokat lassan licmpcrgcti tovább az őszi szél, mind továbbíovább a temető ellenkező oldalára, az alacsonyabban fekvő süppedékes Temetővölgy felé. Ott összekeveri az illatos nyiló virágokat a hegyoldalról lesodort jávorfa és jegenyefa ezüstös leveleivel s az összeharácsolt növényekből valóságos csokrokat tűz a Temetővölgy viragtalan sirdombjai fölé. Oh, be humános ez a csipős őszi szél! Hisz a Temetővölgy csöndes lakóinak még ma este eem jutott virág. Akik az apró korhadt fakeresztek tövében sírnak és imádkoznak elhunyt kedveseikért, azoknak sem gyertyára sem virágra nincs pénzük. Hosszú évtizedek óta a faluvégi vályogvető cigánycsaládnak temetkezési helye a Teuietővölgy. Sorra jártam a kivilágított sírokat s részvéttel nézegettem a keresztek mellett térdelő alakokat. Mélázva haladtam a sárgás fénnyel lobogó gyertyáoskák között s szinte mohó vággyal szívtam magamba a minden oldalról fölcsapódó őszi rózsa illatát. Egyszerre ijedten sikoltottam föl. Lábaim bokáig süppedtek a hígy, agyagos földbe s közvetlen előttem négy apró gyermekalak gubbaszkodott egy sötét sírdomb körül. — Nemde a Temetővölgyben vagyok? — Igenis nacesága, feleli az egyik gubbaszkodó alak félig fölemelkedve. — Te vagy az Lajcsi? — Igenis, kérem alássan. A vályogvető Náci cigány négy toprongyos purdeja didergett előttem. — Mit csináltok itt? •— Mit, hát az édes anyánk sirját akarjuk kivilágítani. — Hiszen nincs gyertyátok? — Nincs-e, felelik büszkén a testvérek legidősebbje a 12 éves Lajcsi, No, idenézzen a naescsága! Didergő kezeivel sokáig keresgél zsebeiben, még jó ez a terület? Ez most meg volna, s mint kifejtettük érdemes, értékes is. En nem hiszem, hogy a tiz év alatt, de még azután is, ezzel egyenértékű, vagy jobb valamit kapna városunk arra a területre. Megbocsáthatlan mulasztásnak tartanám, ha ezt a kínálkozó alkalmat Pápa városa ki hagyná siklani kezeiből akkor, amidőn ezzel semmi anyagi megterheltetés nem jár. Azt azonban jogosan megkívánhatja a város képviselőtestülete, hogy az eléje terjesztett ügyek úgy legyenek előkészítve és ismertetve, hogy teljes tájékozottsággal hozhassa meg határozatát. Képviselőtestületünk sok tagját, olyanokat is, akik az ügyekben tájékozottak szoktak lenni, megkérdeztem a képviselőtestületnek ebben a kérdésben tanúsított magatartása felől, s mondhatom, hogy noha ez tiz ügy már a múlt hó 2íJ-én tartott közgyűlés előtt feküdt, egyik sem ismerte a dolog lényegét, s egészen mást hitt, mint amiről sző van. Féltették a vásárteret. Mily könnyű lett volna fölvilágosítani a közgyűlést, hogy ez a vásárteret éppen nem érinti, mert csak azt a területet adnák ál, ami a vásártér kiegészítése után fönnmarad. mig végre nagy örömmel húz elő valamelyikből egy csomó kénes gyufát. Megint lekuporodik társai mellé s nagy diadallal mutat egy halom apróra tördelt eiokóróra. — Kisasszonynál) óta szárítgatom a kórókat, de ugy-e égnek is, mint a gyanta, moudja Lajcsi, mialatt elégülten dörzsöli vöröses kezecskéit. A kicsikék bámuló szemekkel nézik Lajcsi művit. — No lássa, naososága lelkem, ugye van kivilágítás? — Derék gyerek vagy, Lajcsi, de miért nem vettél gyertyát? Hisz az sem került volna sokba. — Már hogy miért nem ? - — — Mert nem volt pénzünk. Tegnap este azt mondtam akiesikéknek: — Gyöjjünk a Mózsihoz, könyörögjünk neki, talán ad ínég hitelbe egy pár viaszgyertyácskát. A sánta Gáborné Maros«) leánya olyan szép szities viaszgyertyákat vett krajcárjával. Milyen szép vóna, ha mi is olyannal világítanánk ki édes anyánk sirját. El is mentünk a Mózsihoz, de az elkergetett bonunkét. Azt mondta, hogy amíg meg nem fizetjük anyánk szemfedelét, addig nem ád semmit hitelbe. Az apánknak elpanaszkodtam, de ő esak a vállait vonogatta s haragosan mondta: — Ostoba kölykök. Adna inkább fát meg krumplit hitelbe. Tudjátok-e, hogy már harmadnapja nem ettünk meleg ételt. — S most hol van az apátok? — A bárándi Betekinos korcsmába hivatták. Egy aranygalléros úr muzsikáltat magának.