Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900

1900-02-04

S kell végül azoknak, kik e tisztet méltón betölthetik, a közjó és közügy iránti — nem szemetes hiúsági viszketeggel kapcsolatos — lelkesedés. Kell elfogulatlanul szabad gondolkozás, mely sohase lépjen át a szabadosság mezejére, honnan már egy lépés a demagógia fertőjébe vezet. A múlt tiszteletreméltó hagyományán, melyet a józan közvélemény nem engedhet megmásítani, alapul az a szilárd hitünk, hogy városunk közönsége az idén is felelősségének teljes tudatában, melléktekintetektől nem vezéreltetve fogja a képviselőtestületbe megbízottait megválasztani. Meg fogja választani szenvedélyes izgalom nélkül, nyugodtiin és méltóságosan, a mint azt szintén a múltnak tiszteletreméltó hagyománya kötelességévé teszi. Magyarország földje. Xe áltassuk magunkat, mert ez sokszor nagyot)!) baj a nagy kataszrófáknál. Magyaroszág földje nem az a tejjel s mézzel folyó Kánaán, melynek néhány évtizeddel ezelőtt, nem kutatjuk, okkal-e, vagy ok nélkül nevezték. Magyarország olyan termékeny földterület, melyen az emberek százezrei küzködnek éhséggel, haza, melynek mostoha gyermekei ijesztő módon szaporodnak. Ez ;i tény, melyen sem tendenciózus hivatalos jelentések, sem nagyhangú frázisok változtatni nem fognak. Nagy baj ez és nagynak kell lennie annak a törvényhozási és társadalmi intézkedésnek, mely a bajon segíteni lessz hivatva. Hogy a budapesti rendőrség kitoloncoztatta annak idején a fővárosból a vidéki illetőségű szocialistákat, ezzel kész veszedelmet zúdított az ország nyakára. Az agitátorok most illetőségi helyeiken fáradoznak a szociáldemokrata propaganda terjesztésén. Az a mélységes csönd, amelyben most azok a tő sgyökercs magyar vidékek merültek, ahol tavaly előtt csak a esendőrszuronyok tudták fékén tartani a tekét vesztett szenvedélyeket, nem azt jelenti, hogy ott most tényleg csönd van. Csak azt jelenti, hogy most csöndben folyik a szociáldemokraták aknamunkája. A tanyán, a pusztán, a kisebb korcsmákban egyaránt bolondílják a népet a szűkebb hazájukban toloncolt apostolok, kiket bár űzőbe vesznek a hatóságok, eredményes intézkedéseket még sem lehet ellenük foganatosítani. Persze, a szocializmus kiirtására nem elegendő a szocializmus üldözése. Segíteni kell minden áron a nép bajain. Európa minden müveit államában egyedül ezt az orvosszert ismerik el hatásosnak a szocializmussal szemben. Nálunk a nép bajainak kútforrása a földbirtokviszonyokban rejlik. Ezeknek tapintatosan, rázkódtatások nélúil való rendezésében rejlik az erő, melyet eredményesen lehetne a mindinkább terjedő szocializmus ellen fordítani. A nemzet érdeke, hogy a modern földbirtok-politika éppen az ellentétje legyen a réginek, az eddiginek. Eddig és régen az volt az elv: minél több földet egy tulajdonba összehozni, mert ez erősítette meg a külső és belső ellenség által egyaránt zaklatott hazát. Most pedig az elv, melyet minden jő nemzetgazdásznak és politikusnak vallania kell: minél több kisbirtok és minél kevesebb nagybirtok, hogy az elaprózott erők összeségc alkossa a magyar földet, mert az aránytalanság megrontja az államalkotó nép óriási többségének exiszteneiáját. S hogy ez az elv már is érvényesülni kezd, azt bizonyítja a magyar törvényhozás-nnk az új törvénykönyv keretében tervezett reformja a hitbizományokra vonatkozólag. Ez a reform rendkívül kíméletes lessz. Nem céloz egyebet, mint hogy a hitbizományok megváltását lehetővé tegye olyképen, hogy a megváltási ár tovább is szolgálja a hitbizományi alapítók intencióit. A megváltási ár a törvény értelmében érintetlenül száll a törvényes örökösökre, a kik csak tiszta jövedelmeit élvezhetik, de hozzá nem nyúlhatnak. Tehát hitbizomány lessz ez, pénzben és értékekben. Maga a föld azonban fölszabadul. Felparcellázzák és megveszik. Ez a reform semmi érdeket nem sévt, csak enyhít egy elhibázott törvény kihívó ridegségén. Magyarországnak harmadrésze, ötmillió hold! nyi terület kötött birtok. IIa ez a rengeteg terület fölszabadul az eladhatntlanság és elérhetetlcntég nyűge alól, ha a föld éhes föld népe nem fog a latifudiuinban egy másik esillagzatot látni, a melyre eljutni földi embernek nom lehet, ha a nemzetgazdasági tevékenység és forgalom ez év! századokra elzárt magyar föld részeire is diadalj inas bevonulását tartja: boldogabb kor virrad Magyarországra. kis kanárija is — ragadozó madárrá változott.) Es bármerre nézünk, nincs szabadulás. A szörnyű vész már-már elborítja édes alakját, ám e pillanatban, ez utolsóban, jő sebesen valaki. Egy hős. Fürtjei ziláltan omlanak büszke, nemes homlokára, szemében bátorság tüze, karjaiban acélcrő és hiába üvöltenek a szelek, niorajlanak, csapkodnak a vész hullámai, semmitől vissza nem retten, hogy megmentse a leányt, ki sirva, szerelemmel borul rajta . . . Es ez alak ő, Bonca, a megmentő! Mindezidáig azonban Jolánnak erre szüksége, nem volt. Pedig Jolánnak is vollak álmai; olyan homályba burkolt, varázslatosan szépek és bizonnyal nem azon töprenkedett, hogy ugyan mi adja az erőt a pusztító viharoknak? Honnan jönnek, merre tűnnek? Mert ő még csak 17 éves volt és haját, azt a hamvas szőkét koszorúba fonta és ruháját is kék szalagok díszítették, melyek ide-oda lebbentek olykor. Ugyan mi gondolatok kergetőzhetnek - e szép fejecskében délutánonkint, mikor ábrándozni szokott? Ha édesek-e ? Es szerepel-e bennök a kis pimpi? (Ezen Bonca tépelődött folyton.) A válasz természetesen elmaradt, de Jolán gyakorta kijött a folyosóra és ilyenkor, oh csodálatos, Bonca is mindig künn volt. Ritkán néztek egymásra, akkor is lopva, titkos pillantással, de ilyenkor, most már határozottan mondom, sohasem tépelődtek a fölött, hogy ugyan mi adja az erőt a pusztító viharoknak? Azt hiszem felesleges megjegyeznem, hogy tavasz volt és nyiltak-nyiladoztak a virágok. Es tavasszal, kinek szívét nem borítják cl bizonytalan, szerelmes hullámok, különösen e vén, korhadt bérházakban, hol emelet van emelet fölött s egyébb semmi. De valami mégis van: a folyosó. Ez a bérházak poézisc. Mindegyikünk szivében van valamely elmosódott emlék, mikor még fiatalok s gyengék valánk és derűs tavaszi délutánokon künn álva a folyosón fürödtünk a napfény és illatban. Velünk szemben is állt valaki. Kicsiny kékszemű leány, tán sohsem láttuk addig, de azért néztük egymást szerelmes mosollyal, vágyakozva. Hisz tavasz volt és pajkos napsugarak játszadoztak körülöttünk! Régi-régi emlékek ezek, melyek azért minden megújuló tavaszkor megrezegtetik az ember szivét. Éppenséggel nem voltam meglepve, midőn egy ily napsugaras délután elragadtatva fordult hozzám Bonca: „Istenem, mily gyönyörű szép ()!". Csak aífölött gondolkoztam, vájjon van-c valami Jolánon, mely őt mostauság cl nem ragadná? Bonca igazolására mégis ki kell jelentenem, Van a föld bajainak egy másik nagy orvosszere is : a telepítés. Régebben szép eredménnyel és meglehetős mennyiségben tettek ez irányban kísérleteket. De. csak kísérleteket. Az igazi nagy telepítések, melyek hivatva , vannak a magyar nemzet históriai fejlődését is irányítani, a jövőben fognak megtörténni. Immár az ország vezetői kellő figyelemre méltatják a telepítéseket, mint azt a legutóbb egybehívott ankét bizonyítja. Mert a telepítés nemcsak gazdasági cél, de a magyar nemzeti politika eszköze is. A telepítés Magyarországon nemcsak egy hálásabb talajú földre való átköltözés, de szűkebb értelemben vett népvándorlás is, melynek hódítani kell a magyarság számára. Persze sok baja van még a magyar földnek. A sok közül a legsúlyosabb a 25 százakos földadó és a pótadók. E század első negyedében hatalmas munka vár azokra, kik Magyarország sorsát intézik : meg kell menteniük a magyar földet. Színpadi cenzúra. A liu de siécle romlott Ízlésének kora után csakugyan tisztább erkölcsű uj század hajnalát jelenti-e az a mozgalom, mely pár hét előtt megindulván, e lapok mult számában is hangot talált, — nem tudom. Valóban egy erős, egészséges visszahatással állunk-e szemben, vagy pedig csak némely szemérineskedők tettetett felindulásával, a mozgalom eddigi arányaiból és lefolyásából nem lehet pontosan megítélni. Mert ha az, hogy egy-két vidéki város szinügyi bizottsága a vigszinház bizonyos hírhedt darabjait nem engedi színpadján előadatni, csakugyan annak a hitnek kifolyása, hogy az ily darabok a legalkalmasabbak arra, hogy az értelmileg kellőleg nem kiművelt lelkeket megmételyezzék s ha komoly a szándék', hogy nemcsak e darabokat tiltjuk el, de a lelkek másirányu müvelésére is lessz gondunk; akkor e mozgalom valóban az idealizmus napjának felkeltét jelenti. Ha szorosabban vizsgáljuk a dolgot — a közönséget a színháztól tulajdonképen nem is volna szabad eltiltani. A cenzúra joga alapjában véve nem a szinügyi bizottságé, hanem az egész közönségé. IIa ez a közönség maga fordulna el az olyan látvánvoktól, mikor a színpadon a meztelen trivialitás dőzsöl s midőn az előttünk díszesen terpeszkedő szalon rendesen az éj pillangóinak otthona, akkor nem volna szükség sem szinügyi bizottsági hogy ma igazán kiválóan bájos volt. Arca szomorú s szemei bánatosan tévedeztek a kanárira meg Boncára ... A kis pimpi — azon bizonyos, máiszerepet játszott — fázósan gubbasztott a kalitban és erősen nyakába húzta pici fejecskéjét, ügy tűnt fel, mintha beteg lett volna a kis pimpi. Legalább ezt hitte Bonca is, mert mikor a leány bement a lakásba — minő sötét lett egyszerre a folyosó — magával vi vén a madarat, hirtelen, mint aki erősen elhatározta magát, megszólalt: „Megkell őt vigasztalnom!". Aztán ellentmondás nem tűrő hangon hozzátette: „O bizonnyal vár engem! Menjünk hát le hozzá!'' Roppantul megütköztem a többesszára ez önhatalmú elhatározásán, szólni is akartam a gyávának, de azon bizonyos emlékek, teljesülétlcn álmok . . . Ekként mozdultunk meg mi, rozsdás vitézek. Most egy leányszobáról fogok irni. Kis szobácskájáról a szőke Jolánnak. Csakhogy ahhoz értő ecset kéne, hogy az ezernyi kedves lim-lom, elszáradt virágot lerajzoljam, miket ő szorgalmasan gyűjtögetett. Most azonban mást csinált. Amint benyitottunk hozzá, ott ült a kis pimpi kalitkája előtt s buzgón figyelte mozdulatait. Ügy tett, mintha észre sem vett volna bennünket, pedig ajkain áruló mosoly, hamis mosoly lebegett. Szótlanul ült, még pillái