Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900
1900-02-04
cenzúrára, sem egyébb, . évtizedek óta elavult ódonságokra. Mért terjedhetlek az erkölcstelen darabok s mért tudtak a fővárosban 50 és a vidéken ennek megí'elelőleg 4—í) előadást elérni? Nem, éppennem a cenzúra, de a közönség művészi izlésénik hiánya miatt. És ez az, amit mi már régen hangoztatunk. A vigjátékok, melyek ellen a cenzúra kissé rozsdás fegyvereivel folyik a harc, igaz meztelenek, de gyakran — meg van a komoly célzatuk. És e komoly célt nemcsak a francia publikum, melynek e darabok Írattak, hanem minden művészi ízlésben erős, Ítéletében biztos közönség észreveheti. De igen ritka esetben tűznek ki maguk elé komoly célt az operetteknek nevezett léhaságok, melyeket flegmatikus hallgatással mellőz Kassa, Nagyvárad és a többi városok komoly ábrázatú, haragos vörös plajbászu szinügyi bizottsága. Bizony mondom, pedig ezek némelyike nem kevésbbé mételyező hatású, mint a francia vígjátékoké, sőt mételyezőbb, mert a dal és zene csillogó köntösébe öltözve jelenik meg a jámbor lelkeknek. Cenzúrázzunk tehát? Folytatólagosan átvigyük az ellenőrző erkölcsbiró szerepet az összes repertoár-darabokra ? Ne engedjünk egyet sem a közönség elé, mig bár láthatatlanul nem lessz rajta az a k. k. Zoitungsstempel, melyet a német sógor még most is mosolyogni való buzgósággal ütöget rá újságaira. Cenzúrázzuuk tehát? S vegyük el teljesen a jogot a közönségtől, bogy ha neki tetszik, hát azt élvezhesse a színpadon, ami tetszik neki. Ne cenzúrázzunk! Adjunk ugyan útmutatásokat, tanácsokat színigazgatóknak, közöljük nem rideg határozatok, merev tilalmak alakjában, de igaz jóakaratról tanúskodó megbeszélések alkalmával azt, amit a jóizlés, az erkölcs nevében szükségesnek látunk. Ne feledjük el, hogy a színpad nem zárda s hogy emberi gyarlóságoktól csak úgy szabadulhatunk, ha emberi gyarlóságok szatírája kcrííl szemeink elé! A színigazgatókkal tehát minél kevesebb lessz a dolgunk. De lessz igen a közönséggel. Megállunk előtte és kérdezni fogjuk: Hát egy évszázaddal azután, hogy a magyar színpad erővel teljesen, hatékonyan terjeszti a közművelődést, terjeszti diadalmas bátorsággal, büszke öntudattal a magyar szót és magyar erkölcsöt, ide jutott a magyar közönség, bogy cenzúrára van szüksége? Hát a magyar közönség maga sem képes megválogatni magának azt, a mi szivét-lelkét nemcsak s'jm rezzentek. Várt. Talán arra, bogy Bonca megszólaljon. (Látszik, mennyire nem ismerte őt.) De a íiu nem felelt meg a bizalomnak. Szörnyű mód esetlenül nézett ki és kétségbeesett pillantásokkal kisérte, amint jelentéktelenségem teljes tudatában visszahúzódtam a szoba homályos sarkába és hagytam őt egyedül működni. Mindebből kitűnik, hogy mélységes csend honolt; egyedül a kis pimpi rakoncátlankodott. Dühösen verdeste szárnyaival a sodronyokat, nyugtalanul izgott-mozgott, szóval feltűnően illetlenül viselte magát. Mégis neki volt köszönhető, bogy a helyzet megváltozott, mivel Jolán, mint aki figyelmessé lett a madár nyugtalansága folytán, végre visszafordult és Boncára nézett fontoskodó arcocskával. Így hát Boncán beteljesült a végzet. A T alamit kellett mondania. Valószínűleg ekként vélekedett ő is, de immár teljesen elfogult lön; ugyanis nyakkendője vétkes könnyelműségből nem volt megkötve. Nagynehezeu mégis elszánta magát a tettre és szólt: — Bocsánatért esedezem, amiért zavarom, de hallottam, hogy a madár most már végleg eladó. A leány elnevette magát: Nem, nem ! Aztán odafordult a kalithoz: „Ugy-e kis madárkám nem is tudnál engem elhagyni ? Nos kis gyönyörködteti, de képezi is, elvesztette, a mije pedig megvolt — művészi Ízlését? Hiszen ha csak azt a kis könyvecskét forgatjuk, melyben e város állandó színházában megnyílta óta előadott darabok foglaltatnak, akkor is megdöbbentő adatoknak jövünk nyomára. Nyomára jövünk, bogy az utolsó évek műsora az előbbiekhez képest fokozatos sülyedést mutat. Volt idő, mikor itt nálunk, a mi közönségünk is megtudta érteni és lelkesedni tudott a klasszikusok műveiért, a magyar színműírók, magyar tárgyú, magyar irányú, magyar szellemű és magyar erkölcsű drámáiért. Immár e korszaknak napjai múltak! Es mulatni tudunk, mikor a Kikapós patikárius az Osztrigás Mioivel az erkölcstelenség orgiáját ünnepeli tisztes színpadunkon. A művészeti ízlés hiányzik, ez a baj. Ezt kell ismét megszereznie a közönségnek nálunk és egyebütt, s akkor nem egy bizottság, de egy egész közönség cenzúrája teszi lehetetlenné az erkölcstelenségek rubensi piros-tarka színekben pompázó diadalmenetét. Hogy pedig hogyan lehet ezt a művészi ízlést megszerezni? Erre könnyű rá a felelet: tanítás és olvasás utján. Tanítani kell az iskolákban az ifjúságot a szép eszményi kultuszára. Szomorú, bogy e városban csak fiuknak adatott meg az alkalom, hogy teljes középiskolai műveltséget szerezhessenek. A leányok elől éppen abban a korban zárjuk el a lelki kiművelés lehetőségét, mikor leginkább szükségük lenne rá. Ne csodáljuk, hogy a felserdülő női generáció, nem bír elég érzékkel, az igazi művészet, az irodalmi remekek iránt. Nyolc év alatt, melyből négyet az irás és olvasás alapos elsajátítására fordítanak, — a tizennégy éves korig — ily érzéket nem lehet beoltani, ily tudást nem lehet beönteni a lelkekbe. Tovább kell őket tehát művelni, megadni a módot, hogy elérhessék azt a szellemi nivót, melyet a NX. század magyar asszonyától méltán megkövetelhetünk. Azután jön a folytatólagos lelki önképzés : az olvasás. Nagyvárosi embert jobban lenyűgözi lázas munkája, mint a kisvárosit. A vidéki ember jobban, célszerűbben oszthatja be idejét; ha akarja, mindig marad idő — nőknek meg feltétlenül marad — az olvasás, az irodalom s főleg a magyar irodalom termékeinek olvasásaira, melyekkel megszerzi, finomult alakban szerzi meg elvesztett műízlését, megnyeri lelkének kívánatos üdeséget és „arany nyugalmát." E lapok mult számában megjelent „Erkölpinrpi? No de ne menjen még uram. Ha már lefáradt (oh röpült ő kis Jolán, röpült!) legalább hallgassa meg, mily gyönyörűen énekel." Nagyon kipirult és odahajolt a félszegen álló fiúhoz. Eközben tünékeny szárnyakon rebbent az idő, ám ők mit som vevének észre. Tán nem is gondolkoztak és a leány önfeledten simult a fiúhoz. . . . Hanem azért feszülten néztek a kanárira, mely azonban tovább is nyugtalankodott és semmi hajlandóságot sem mutatott az éneklésre. Hiába, rekedt volt, mint valami tenorista. Jolán végtére is megharagudott reá: „Rossz, gonosz pimpi, moudá nem szeretlek többé !" Most Boncához szólott: „Dc önt szeretném valamivel kárpótolni, tudja mit — folytatá mosolyogva — megkötöm a nyakkendőiét." (Ünnepélyesen visszavonom előbbi állításontat. Jól, feltétlenül, nagyon jól ismerte Jolán Boncát.) Rögtön hozzá is fogott. De Bonca nagyon magas volt, a leány pedig kicsi; csak a szivéig érő. Ezen segíteni kell. A leány gyorsan intézkedett. Odabuzott egy ruganyos puffot; ügyetlenül, félve fölállt rá, úgy, bogy épp oly magas volt, mint a fin és belekezdett a fontos munkába, melyet minden reggel a kaszirosnő szokott megcselekedni. A fiúban mintha forró, édes áramlatok keringtek volna, szinte elkábult. Itt eszébe jutott ama csös irány" cikknek némely hiánya késztetett bennünket az itt elmondottak megírására. S hadd legyen szabad végül e cikk egy tévedését is helyreigazítanunk. Az „Erkölcsös irány" irója abban a. hitben van, bogy nálunk olyan színházi intendatúra van, mint más városokban. Rendeltetése, célja ugyanaz, mint egyebütt. Mély bánattal jelentjük, hogy ez tévedés. A mi intendatúránk csak engedélyek kiadásával, meghosszabbításával s más oly teendőkkel foglalkozik — az eddigi szabályok szerint — melyek mind a rendőrkapitányi hatáskörrel függenek össze. A mi intendatúránk nem szellemiekben rendelkező bizottság, ilyennek csak megfelelő kiegészítés utján lennie kellene. Hogy ilyenné legyen, ezért küzdünk mi már évek óta, s e küzdelem folytatásától a tapasztalt közöny sem riaszt vissza. TOLLHEGGYEL. Innen-onnan. A közgyűlések hónapja. Mondhattuk volna hónapjai, mert a közgyűlések január közepén megkezdődnek, s miként a lejtőn leguruló lavina, mely rohantában mind több és több havat szed fel, megnagyobbodva és megszaporodva gurulnak át a szerencsére szokatlanul kurta február hónapba. Egyébkor, a nyár napsugaras napjaiban s az ősz komor borongós idején csak tréfálódui szoktunk azou, hogy mi vagyunk az „egyletek városa", midőn azonbau megérkezik a közgyűlések hónapja, mélabús ábrázattal járuuk-kelünk és — fogdossuk a riportereket. Csak akkor derül ki némileg ábrázatuuk, midőn minden közgyűlésre — egyidöbeu gyakran három is tartatván -— szereztünk riportert. A szélrózsa s az egyletek minden iráuyában szétkergetett riporterek azután, mind megdöbbentő eredménnyel térnek vit-zsza. Mennyi egylet, mennyi közgyűlés és mégis mind egyformán folyik le! Az elnök mindenütt „üdvözöl és meguyit." A számadások mindenütt „megvizsgáltatnak és rendben találtatnak." A választmány — ó hogy is lehetne a választmányt elitélni ! — a választmányt mindig „felmentik." Es ó sors, mégis át kell esni az ujra-„ választás" tortúráján. De hála a jog, törvény és igazságnak, a választás mindenütt „egyhangúlag megy végbe" s az ülés az elnök „zajos éltetésével érhet véget." Véget ér az egyik s következik a másik; görög, gürög a lavina, mind rémesebbé és rémesebbé válván. Már lezúdul, már fenyeget a vész, de íme szétfo.-/.lanak kaszirosnő: „Minő más ujjacskák" gondola és szerelmesen nézett a szemébe. Hajuk is összeért. . . . Búsan surrantam ki a szobából. íme tavasz van. Mindenütt fény, pompa. Virágok bontják szirmaikat ; illattal teli a levegő és én mégis elhagyatva búvom az utcákat s nincs más kísérőin, csak ama régi-régi emlékek. Szürkület volt már, mikor hazaérkeztem. Hangulatos tavaszi este és csak ez volt az oka, hogy szivembe valami édes vágy lopta be magát leánykacaj, avagy madárdal után. Ejh, gondolám, félre ez ostoba illúziókkal és mégis ösztönszerűleg, titkosan nyitottam ki az ajtót. Madárcsicsergés hallatszott a homályból, Örömmel léptem a szobába s első tekintetem a kis pimpirc esett, mely szomorúan panaszkodott. Elmosolyodva szóltam: „Mégsem volt rossz gondolat Jolánhoz lemenni, mert valóban gyönyörűen énekel e csepp madár!"' Egy sötét alak neheztelve szakított félbe. Nehezen ismertem föl benne Boncát, persze a bozont sötétben nem látható. Lelkesülten mondta, szinte áradozva: — Oh szebb az O hangja, szebb, szebb!
