Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900
1900-10-07
Huszonhetedik óv. M.M.MÜZEÜMKÖNYVTÁRA Hiplö(j«hünyvtán . Nív»J*h,»l6 40 szám 1900. október 7. LAPOK Pápa varos hatóságnak és toou .apai, s pápa-viuovi ef?yesüict.ic.v .nesvaL».,/,. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 856. Kiadóhivatal: (Joldberg Gyula papirkereskedése, Főtér. Telefon-szám; 41. Felelős szerkesztő: KŐRÖS ENDRE dr. Előfizetések és hirdotesi dijak a lap ki a d úhi vatalá hoz küldendők. A lap ára: Egész évre 12 kor., félévre li kor., negyedévre 3 kor. Kjiyp» tutám Ära ISO Ilii.' Sötét éjszakák. P á p a, október (i. A holdvilág; és néhány jókedvű éjjeli vándor a megmondhatója, hogy diszkrétségdolgában Pápa város utcáinak világítása semmi kívánni valót sem hagy maga után. A pislogó lámpák fénye alig ad világosságot egy lépésnyire, a két lámpa között elterülő nagy teret pedig egyebütt sejtelmes homály borítja. A sejtelmes homály kétségtelenül szép dolog. Fiatal szerelmesek és koszorús poéták egyaránt meg tudják becsülni azokat a kiváló szolgálatokat, amelyeket nekik a sejtelmes homály néha napján nyújt, de egész őszintén szólva, egy fejlődő város életében nincs mit keresnie a sejtelmes homálynak. Százszor és még egynéhányszor elmondtuk már, hogy elsőrendű szükség a város világításán javítani. Miért? Azt hiszszük, hogy ezt a »miért«-et senki sem fogja hozzánk komolyan intézni. Vagy szükséges talán bizonyítanunk, hogy a méla hold periodikus kegyességét igénybe venni ma már, mikor annyi jó és nem drága módja a világításnak áll rendelkezésünkre, mégis csak egy kissé idejét múlta ? Szükséges talán újra elmondanunk, hogy az a néhány szál lámpa, amely belepislog a sötét éjszakába, nem nevezhető a legjobb akarattal sem világításnak? Ks az a körülmény, hogy nines világításunk, sokkal nagyobb kára kereskedelmünknek, forgalmunknak és általában városunk jó hírnevének, mint azt az a néhány elkésett sétáló is gondolja, aki sötét téli éjszakán, vagy »holdvihtgtalan« őszi estén kénytelen végigbotorkálni a város utcáin. Sőt még az ev. reform, egyházkerületi közgyűlés alkalmából legutóbb városunkban járó Tisza Kálmán és Daráuifi Ignác is, akik pedig egyébként elismeréssel szóltak a város fejlődéséről, úgy nyilatkoztak, hogy a világításunk nagyon nyomorúságos. És ha már ezt az ő jóindulattal vizsgálódó szemük így látja, mennyivel inkább így kell azt látnunk nekünk polgároknak, akiknek végre is kötelességünk a város fejlődő képességét minden irányban és minden lehető módon elősegítenünk. Bizonyára nem tévedünk, mikor azt hisszük, hogy nincs is a városnak egyetlen lakója sem. aki mindezt így be ne látná, s aki már többször életében ne vágyódott volna egy fényesebb korszak után városunk világításának terén. Ám a szép óhajtások s a szép mondások mit sem használnak, itt jó részben némi anyagi áldozatokról van szó s az anyagi áldozatok tudvalevőleg sok szép tervnek voltak már a megölői. Főképpen a mi városunk életében. De a jelen esetben, h igy je ezt el nekünk mindenki, még az anyagi áldozatok is igen csekélyek, s mindössze egy kis igyekezetre van szükség, meg arra, hogy összefogjunk és közös érdekeinkhez hiven megalkossuk azt, amire ennek a városnak Már most, hogy a többféle mód közül melyiket válasszuk, arról talán fölösleges is volna ezúttal sokat beszélni. Hiszen akinek nagyon szüksége van már az új ruhára, az nem vizsgálgatja először hosszú időn át a divatlapokat, hogy valamiképpen a múltév divatja szerint ne készüljön az új ruhája, hanem az lessz az igyekezete, hogy a jó ruhát akárhogyan is, de minél előbb megkapja. Mi se vitatkozzunk tehát most azon, hogy villannyal, acetilénnel, aerogénnel vagy gázzal világíttasuk-e utcáinkat, mert a fődolog az, hogy a mostani rossz világítás helyett kapjunk jobb ujat. Annak az eldöntése, hogy melyik fajta világítást válasszuk, tisztára részletkérdés, amelyre ezúttal nem akarnánk bővebben kitérni, bár egyáltalában nem mondunk le arról, hogy ezt a kérdett a közel jövőben szakTÁRCA. Féltelek! Bájos arcod nézem, egyre nézem, S átfut rajtam titkos borzadály, Valaminek közelségit érzem, Enyészet vag}' sorvadás halál ? . . . Gondolok rád és úgy fáj, úgy éget, Derült lelkem lészen csüggeteg, S bár vidámnak látom drága képed : Nem tudom mitől, de féltelek 1 Annyi báj ez arcon, annyi lélek, És e szívben oly sok érzelem, Büszke, lángoló, nagy szenvedélyek, Hogy csak rajongva szemlélhetem ; Jaj ! a sors oly mostoha, kegyetleu, Vaksága nem nézi érdemed, Imádkoznám érted mindszünetlen : En a sorscsapástól féltelek. Lásd pedig hát mindenütt szeretnek, Vonzódással hajlanak feléd, Imádói bájos kikeletnek, Mind, de mind szerelmesek beléd ! Ó azok az igaz, hű barátok I Hogy mosolyguak, hogy enyelgenek, S íme mégis én. rémképet látok : Elhagyott magánytól féltelek 1 Éltednek nyugodt, derűit világát, Mely sok édes, boldog percet ád, Zúgó viharok tán sohse bántják, Rontva, döntve nem süvítik át. »Soh'se lesz tán élted íöldulója, Korbácsoló, szörnyű fergeteg, Más van, amitől az Isten ójja : Csöndes pusztulástól féltelek! Érzed azt, mi méltatlan a végzet, Megvonja méltó jutalmadat, Es a perc, mikor te ezt megérzed Örvényhez vezeti el utad ! Megkísérthet mások csábítása, Az nem tántorít meg tégedet, Egy lehet, aki sírod megássa: Ah, én teumagadtól féltelek ! Egy rossz percben azt mondod: Elég lesz! IS T em küzdök többé már hasztalan, És e perc juttathat el a véghez, Ettől félek, reszketek magam. 0 az égre ! légy erős sokáig ! Al okok hogy meg ne döutsenek, Ha nem küzdeuél a véghatárig ! . . . Én a gyöngeségtől féltelek ! Lelkemnek kiomló, forró vére, Hogyha megmeulhetue, drága lény, Odaadnám : Lelkem hű testvére, Érted szívesen, büszkén tevém. Csak ne. lássalak görnyedve járva, Mint szegény közönséges szivek, Báj, nemesség, jóság ideálja, Hőn szeretlek, azért féltelek 1 S. E. Októbernek eleje. — A «Papai Lapok* credeli tárcája. — Ismét felvirradtál, baknvilág megújhodásának nagy napja ! A Jancsikból meg a Pistákból ina lessz infnnh'rist Johnin Btllnnr/ó t ! s intnnterht tifpfitn MuHcsik, bár sok időbe kerül még, amig igazi katonasorba veszik őket. Mert a rajvitht, ha nem is civil már, mikor berukkol, de azért még katona sem. Jól érzi ezt mindenki, akit ma bujtatnak először a inundérhti, amely oly feszes az öreg katonákon és úgy lötyög az újoncon. Nevetség volna ez, ahogy igy végignéz az ember a többieken, de. nincs kedve nevetni annak, aki maga is benne van a bajban. Azután meg mit szólna a nevetéshez az a kegyetlen arezu cugsfUhrpr, akinek bajuszánál csak a pillantása hegyesebb s aki ugy járkál itt a regrutáktól hemzsegő ninnnschntlchmrbcn, mintha mindennap emberhúst enne ebédre. Ha megkérdeznek e felől Johann Ballangó véleményét, ugy Johann Ballangó tudna részletes felvilágosításokat is adni. Elmondaná, hogy a eugsí'ürer ur emberhússal él ugyan, de nem elégszik meg akármilyen ember hússal, hanem egyenesen a szerencsétlen regruták élete ellen tör, akiket ime, csak azért nevelt az anyjuk, hogy a eugsfürer rajta töltse ki kegyetlen passzióit. A eugsiurer ur látja a hatást, élvezi is, de azért nem enged, sőt még kegyetlenebb, és mikor
