Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900

1900-07-22

PÁPAI LAPOK. 1900. július 22. ság alkalom adtán nem érezheti-e nagy hiányát a telefonnak?' Ks igy még sokat lehetne felsorolni, még a ßakkerosokat is fel lehetne világosítani, hogy nagy haszna lenne belőle az üzletnek, ha telefonice lehetne kocsit rendelni, de talán ennyi is elég lessz ahhoz, hogy városunk közöny őssége teljes világításban tündököljék. A soproni postaigazgatóság, főleg pedig az igazgatóság megbizottja, az itteni posta derék főnöke, a legnagyobb előzékenységet tanúsítja a telefont bevezetőkkel szemben. A postafó'uök érdeme annak kieszközlése, hogy a városon kívül levő helyekre, igy pld. a Kishegybe, de sőt a szomszédos pusztákra is — kívánatra — kiterjesztik a hálózatot. A hivatalos körök teljes jóindulata és bebizonyosodott lojalitása magában is elegendő lehetett volna a közönség figyelmének felébresztésére, de úgy látszik nálunk ínég a telefonnak is szüksége van egy kis — reklámra. A nép-tanácsadók. Nem lehet tagadni, hogy hazánkban az utóbbi békés évtizedek alatt nagyon sokat haladt népünk úgy a tudásban, mint erkölcsi életben. Mind a mellett az is tagadhatatlan, hogy még az elvárható műveltségnek azon a íbkán nem áll, hogy ügyeit és dolgait a saját belátása keretében elég helyesen intézhetné. Aki a nép közölt él s azzal közvetlenül érintkezik, igen sok esetben tapasztalhatja, hogy nemcsak egyes embereknek, de egész családoknak is okozta már romlását a helytelen jogi felfogás, a dolgoknak tévő inegitélése és az ezekből származott sok áldástalan per-patvar. Nemkülönben tapa.-ztalhatja azt is, hogy népünk gazdasági és egyéb viszonyainak élelmes, okos kihasználásában sem érte cl azt a tokot, amely első -orban az anyagi, má-odsoiban pedig a/, erkölcsi boldogulás útját biztosíthatná szániára. Igaz, hogy ahol jól szervezett é> lelkiismeretesen vezetett iskolák vannak, onnan a serdülő nemzedék nagyon sok gyakorlati ismeretet hoz ki magával az életbe, melyek életét, boldogulását nagyban elősegítik; az is igaz, hogy ahol a mindennapi iskolázás mellett az úgynevezett vasárnapi vagy ismétlő-oktatás is céljának teljesen megfelelő színvonalon tartatik, ott körülbelül hézagtalan ismeretekkel körül ki népünk fiatal nemzedéke az élet küzdőterére: mivel azonban a népoktatásnak ez a színvonala a szervező és vezető tényezők legőszintébb jóakarata és buzgalma mellett is csak igenigen kevés helyen található meg, — nagyon is helyeselhető a nép boldogításán csüngő lelkeknek az a terve, hogy a nép-tanácsadók intézménye lehetőleg mindenütt, tehát országosan szerveztessék. Ennek az intézménynek az erkölcsi célja az volna, hogy a nép felvilágosítására, érdekeinek az önsegély alapján való megvédésre, erkölcseinek nemesítésére és ezzel kapcsolatosan a nemzeti érdekek hathatás istápolására egy központi irányítással szervezett organizáció útján az alap mindenkorra letétetnék. Vannak már egyes községek, ahol egy vagy más irányban, tehát mintegy részletileg történt kísérletezés; de, hogy kellő foganatja még részletben sem lett, annak oka semmi esetre sem az eszme gyakorlatiatlan, kivihetetlen voltában, mint inkább taláu a szervezés hiányaiban, hézagosságában rejlik. ^1 nép-tanácsadók intézményét, ha azt akarjuk, hogy annak úgy anyagilag, mint erkölcsileg nyomatéka legyen: országosan, nemzet-társadalmi úton kell szervezni. A szervezés munkáját, valamiut a szerves kapcsolatosság fonalát legjobban a lelkészek kezébe lehetne letenni, ha minden ponton határozott biztosítékot lehetne nyerni arra nézve, hogy az eszme megvalósításában, gyakorlati kivitelében humanitárius céltól eltérő, vagy azzal ellentétbe, helyezkedő törekvések sehol soha nem érvényesülnének. Mivel azonban erre nézve a garanciát — legalább minden ponton — ez idő' szerint még nem igeu találhatnék meg; ahol pedig megtalálhatnék, ott meg talán éppen a kizárólag magasztos, minden földi érdektől ment lelki hivatásának élő lelkész aggodalmain, tartózkodásán akadna meg a dolog: a mcgvalősítá.-sal szemben most még a lelkészi kartól legfölehb jóakaratú erkölcsi támogatási remélhet az intézmény ; mert a propagálás, a szervezés és gyakorlati alkalmazás nehézségeit talán éppen exponált, kizárólagosan leikies hivatá>ánál fogva nem is győzhetné le. A lelkészi kar után közvetlenül a tanítói karra gondolhatnánk, ha a mai viszonyok között még ezzel szemben is körülbelül ugyanazok az erkölcsi okok nem merülnének fel akadályul. Hátra volna még a jegyzői kar, amely éppen olyan közvetlen érintkezésben áll a néppel, miut a lelkészi és tanítói kar. Ámde ezeknek szolgálati szabályzata, hivatali dolgaik kerere most még annyi dolgot halmaz össze, hogy ily humanitárius irányú célokkal nem is foglalkozhatnak. Pedig bizonyára ők is ismerik legmélyrehatóbban azokkat a sebeket, amik a népet igen sok esetben az elkeseredésig leverik s ennélfogva- tőlük eredhetne a legbiztossabb, a legmegbízhatóbb tanács is. Addig azonban, mig az ő helyzetűk majdan törvényhozás útján szabályozva, rendezve nem lessz, majdnem lelkiismeretlenség volna tőlük olyan ügyek vezetését kívánni, amik szoros kötelességük teljesítését kockáztatnák. Ámde a nép-tanácsadók intézményének megvalósítását nem is tekinthetjük olyannak, mit néhány hét alatt teljesen akadálytalanul nyélbe lehet ütui; mert ez csendes, zajtalan előmunkálakotakot, alapos tervezgetést, teljes megérlelést és biztos talaj-előkészítést igényel. És így talán remélhető, hogy mire az eszme minden vonalon befejezi a maga kibontakozási és hódítási útját, — a jegyzői kar is eljut rendezett helyzetével, hivatali viszonyaival arra a színvonalra, hol már minden aggodalom nélkül, teljes biztossággal kezébe lehet tenni a nép-tanácsadók intézményének sorsát. Egyelőre — úgy hisszük — maguk az eszme megpeudító'i sem akarnak mást, minthogy e felett az illetékes és a megvalósítás esetéu tettre, munkára hivatott tényezők már most elmélkedjenek s eképpeu az eszmének teljesen mélyére hatolva, belássák annak rendkívüli uagy fontosságát, messze kiható erejét és így lelkesedni tudjanak majd érte akkor, mikor a kivitel lelkesedésére szükség lessz. Ahhoz pedig, hogy az eszme becsét belássák, nem is kell valami erős meditáció; mert mindjárt az első gondolatokkal világosan fog ál laut minden értelmes fő előtt, hogy ez az eszme minden életszálával a szociális kérdés egyik legégetőbb részének gyökeréhez fut. Első pillanatra tisztán áll a józan gondolkozók előtt, hogy ez az eszme a humanizmusnak ama gyönyörű elvéből pattant ki: „Az eró'sebb mindenben támogatni, segíteni tartozik a gyöngét !" Xo és szükséges-e azt bizonyítgatni, hogy ahol ez az elv a maga fenséges A Tóth FVrkó csak nézte, szomorú, üres nézéssel és ismételgette; márciusban lessz az esküvő. Ni-m tudott ó hangzatos szerelmes szókat mondani, elgyengült lelkületű volt, akit porhanyóra szántott a kemény élet bű- keresztje. Nem értette a szerelmesek furfangjait, amelyekkel lassan lehet bolondítani a leányok lelkét, nem tudott súgni búgni, mint a íbíbor Pisla, olyan lágyan hangzó szókat, amitől egyszeribe forróvá változik az a gyönge leánvsziv . . . Gonosz egy legény volt a Gábor Pista, az igaz. Mikor az öreg kiadta neki az utat, bál mindjárt máshová szállt, máshol csábított, a szomszéd háznál, a Markos Esztereknél. A hűséges Ferkó csak azt mondta mindig: — Bús a kedved Zsuzsa, pedig jó sorod lessz nálam, tornyos lessz a nyoszolya, a pohárszékben finom edény, a magtárban acélos buzaszem, A Zsuzsa meg virágot akart, egy piros szegfű virágot, csókot, ami éget, fáj és mivel abból nem remélhetett semmit, elégett a vágyban februárnak végén, zordon téli estén, mikor a fonóból áthangzott a nóta : Markos Esztereknél Nagy ünnepség lészen, Malac, kalács, jó bor A pitvarban készen, Lakodalom lészen, A Zsuzsanna liliom arca ónos sárgára vált és a fehér vánkosba fulladt hangon lehelte: — Édesapám, a kalácsból... egy ... darabkát. Aztán nem szólt többet... de mikor kiterítve feküdt a nagy ágyon, a könyek még ott csillogtak a szemében, mint harmat csöppjei, annak az engedelmes szomorú szívnek, mely keservében meghasadt. Verik a dobot. Marosháza kis vidékét kiséri a lelkem, akármerre járok, látom a kis házat, mély, tiszta erkölcsű népét, termetes szép asszonyait . . . Hallom a hangot, a pusztulást, amely fájdalmas tavaszt hozott a szegény Gara Ambrus fejérc. Verik a dobot, a ház, amiben meghúzta magát szomorú vénségében az a tökéletlen életű ember, el akar veszni, mert adóban hátralékos, meg egy pár apróságban a zsidó korcsmárosnak Ott áll a háza előtt kopott dolmányában, amelyhez hozzá tapad a szürke fal vakolata, amint hull le a rozzantságtul, szépen rásimul görnyedt vállaira, mikép a hűséges szolga, aki nem hagyja el bajában a gazdáját. Az öreg nézi a törvény embereit, nézi őket kicsinylő, gúnyos nézéssel: „kicsi sorsú embert gyüttek bántani..." Aztán megfordul és szó nélkül ott hagyja őket, megy a szomszédba, a régi komájához, Veér Károly uramhoz, akinek egész háznépe ott áll a kapuban, kicsalta őket az a szomorú hang, ami mindig rosszat jelent. Mikor látják jönni az öreget, gyorsan behúzódnak. Ne bánsa a szivét a csoportos nézés, mondja a jólelkű Veér Károly és beküldte a konyhába cselédjeit. — No komámuram kerüljön beljebb — szól a szomorú Ambrushoz. — Köszönöm a jóságát . . . ha egy pipát adna, szól az öreg . . . Meglcssz és gyorsan meg is tömte jóféle szűz dohánnyal a nagy cserépszerszámot. Az öreg mohón kapott hozzá, aztán el kezdte színi, erősen, keményem szítta . . . hogy a tüdeje csak úgy zilált . . . T)e nem akart égni, valami nedvességnek kellett lenni a torkában, vagy a szemében, ami akadék volt a tűznek . . . nem ment sehogyan, hiába erőlködött . . . Vissza adta hát: „Nedves a dohány, az én pipám jobban szele't Elhánytam haragomban." Veér Károly csak rázta a fejét, nagy baj eshetett meg ke'ddel, ha a pipáját is elhányja . . . — Ölég nagy, hallja a hangját? — Bizony a törvény szigorú •— szól a gazda. — Nem szigorú, hanem rossz, mindig csak bajt csinál; amit visz, az a legdrágább, arait hoz, az a legszomorúbb. Vitte a földüuket, emlékszik, mikor vasutat épített a kormány, megvették az igaz, de amihez a szivünk nőtt, nem lehet azt megvenni. Sustorog a vasút kazánja, fürdő van a falu mellett, cifra városi emberek özönlik el a vidéket