Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900

1900-04-22

2. PAPAI LAPOK 1900. április 22. szerepébe beleélje magát, méltánytalanság volna tőle követelni. Tegyük lel, bog)

7 megtanulta szerepét — ami szinte esaknem lehetetlenség — mikor marad ideje próbákra'? Pedig sok próba nélkül lehetetlen az összevágó előadás, lehetetlen a jó onsemble, az igazi művészi előadás. Azt hiszem, nem fogják ellenérvül felhozni a fővárosi színházakat, hol mindennap van előadás. Itt van egyrészt a nagy népességű és gazdag főváros, napunként sok ezer vidéki és idegen özönlik a fővárosba, kiknek nagyrésze egy vagy többször a színházba ellátogat. De másrészt a székváros színházai esak kevés újdonságot adnak, mert ezek mindig kasszadarabot szereznek és ha van, azt heteken és hónapokon át adják minden este, ugy hogy a színészeknek nem kell egyhamar új szerepet betanulni, sőt a nagyobb szerepek kétszeresen vannak betöltve. Az operában még eddig is hetenként esak öt előadás van. Még esak egy ellenvetést lehetne felhozni, i. i. hogy bét előadás többet jövedelmez, mint öt. Mint már említettem, én azt hiszem, hogy ez sem áll. A sok üres ház, mely előtt Dobó társulata játszott, nekem ad igazat. IIa hetenként öt előadást tartana, ezek jövedelme nagyobb volna, mint a jelenlegi hété, eltekintve a többi már említett hátrányoktól. A vasár- és ünnepnapi úgynevezett zónaeló'adások megmaradhatnának, mert ezeknek speeiális publikuma van, mely csakis ilyenkor jár színházba. Pápai. Ünnep a gazdaságban, A modern közéletben az ünnepek vallásos és társadalmi jelentőséggel bírnak. A vallási hagyományokhoz legszigorúbban ragaszkodó népek is az ünnepek egy részét morális kincseik fejlesztésére szentelik. Az ünnepeken szünetel a kenyérkereső testi nmuka, annál elevenebb azonban a társadalmi érintkezés, a szellemi műveltség, humanizmus, testedző sportüsszcjüvetelck, a szépmíívészetek, tudományos előadások társas élvezése terén. A kenvérért való mindennapi harcot az ünnepek szociális harmóniája enyhíti s a különböző társadalmi osztályok elvegyülnek egymással oly tereken, ame1 veken közös, nemzeti, morális és szellemi érdekeiket fejleszthetik. A mezőgazdaság munkásoröit — birtokosokat és munkásokat — a külső határból a községbe, a napi belső foglalkozásoktól a társasösszejövetelekbe hozza az ünnep. Es örömmel konstatálhatjuk, hogy az ünnepi pihenés gyümölcsöző kihasználása mezőgazdasági életünk békés és egészséges fejlődése érdekében mind nagyobb és nagyobb tért hódít Magyarországon is. Társadalmi szervezkedésünk még nem haladt odáig, még nem erős arra, hogy minden egyes falusi lakosunk a szomszéd városkában tartott torna- vagy dalünnepre, tudományos vagy gyakorlati előadásra zarándokolhasson s az ily, a társadalom erősebbjei- és jobbjaival töltött együttlét összekapcsoló tudatát, a nemzeti morális érdekek közösségénele érdekét vigye magával mindannyiszor haza. Odáig azonban már ma is eljutottunk, hogy a föld szegény népének becsületes gondolkozását s a birtokos gazdának nyugalmát társadalomellenes izgatók nem ronhaíják és az ünnepi olvasmányokat többé nem mérges tanokat hirdető betűk adják ki. A népkönyvtárak, a gazdasági előadások, a magyar föld népe észjárásához szokott népies irodalmi termékek fölkeresik az ünneplő népet otthonában. Es a szerény eszközökkel kezdett akció bámulatos termékeny talajra talált. A tisztán mezőgazdaságra utalt falvak egész nagy sorában konstatálhatja bárki, hogy a magyar nép milyen tanulni vágyó, milyen igyekezettel olvas és hallgat s milyen készséggel fogad be minden jó szót és betűt. Természetes azonban, hogy az elért eredményeket nem tekintheti a müveit és gazdatársadalom olyanoknak, amelyekkel immár megelégedhetünk. Sőt ellenkezőleg: a nép fejlődő intelligenciáját, táguló látköréf, az (íj viszonyokhoz alkalmazkodni kezdő gyakorlati életfelfogását, most még szorosabban, a humánus, barátságos, jóakaratú társadalmi érintkezés közvetlen eszközével még áthatóbban kell gondjaink alá vennünk. Megvalljuk: az a kép lebegett előttünk, ami a régibb patriarkális világban igen gyakori volt és a legújabb időkben sem pusztult ki egészen, esak nagyon megfogyott: hogy a falvak intelligens mezőgazdái fölkeresik a népet szórakozó helyein, vagy a maguk portájára hívják és nem dinom-dánommal, eszeni-iszommal, hanem egyszerű barátságos érintkezéssel, a napi vagy tágabb érdekű dolgok megbeszélésével erősítik a közöttük levő kapcsot. További lépés volna a társadalmi szervezkedés a földmivelő nép ünnepi elfoglalására, hogy társadalmi egyesületek, céltudatos akcióval rendezzék az alkalmakat, amelyeken a nép művelődhetik, szórakozhat, ügyességével vagy erejével versenyezhet, gyakorlati dolgokat tanulhat. Az efféle akciónak bámulatos eredményeit a nyugati művelt világban láttuk, ahol a nemzeti közérzés, az intelligencia általános erősödése, az általános munkaképesség nagyobb fejlődése éppen az efféléknek köszönhető. A magvar mezőgazdaságnak mind intelligensebb, öntudatosabb munkásokra van szüksége; ezen szükség kielégítésétől legfontosabb nemzeti érdekeink függenek. Amidőn tehát azzal az intő szóval fordulunk mezőgazdasági életünk intellektuális tényezőihez, hogy használják fel okosan az ünnepeket, oly célra való törekvést hoztunk szóba, amelynek csak megközelítése is egyaránt döntő fontosságú úgy gazdasági érdekeinkre, mint egyetemes nemzeti erőnk gyarapodására. A kath. legényegyletről. Városunk egyik derék kulturális egyletének, a kath. legényegyesületnek működését tárja fel előttünk az alább közlendő évi jelentés, mellyel az egylet idei közgyűlését Luku Károly elnök megnyitotta. A katholikus legényegyletet még csak ezelőtt :') évvel alapította a fenkölt gondolkozású Key er .Ágost, kanonok s máris oly virágzásra jutott, amely jövőjére nézve a legszebb reményekre jogosít. Erről tesz tanúbizonyságot a kör derék és buzgó elnökének szép jelentése is, mely egész terjedelmében itt következik: • Isten áldja a tisztes ipart.» A pápai Kath. Legény-egylet 1899. évi mííködésének képét nem akarom a sallaugos nagymondások s virágos szólamok tetszó's, de megtévesztő s a valóságot eltakaró köntösébe bujtatni; hanem az a törekvésem, hogy e rövid jelentéssel világos képét alkothassam a mi kis kath. gyarmatunknak, lás.>a mindenki annak szellemét és lássa annak anyagi helyzetét, amelyek együtt, de külön-külön tekintve is, habár nem a legfényesebb, de megnyugtató képét adják jelen helyzetének s a jövőre szép reményekre jogosítanak. — Bár mielőbb valóságra válnának e remények ! Habár az lH99-ik évének csak utolsó negyedében voltam közvetlen szemlélője és szereplője az egyletnek, mégis az ide rótt adatok teljesen megfeanul foglal helyet a nagy karosszékben asztala mellett. Egymás után veszi kézbe a nagy gonddal előkészített iratokat. Egy jelentés arról, hogy zugspferd Negerin inlluenzában maródinak találtatott ; a másik kérelem az ezredhez néhány uj istráng iránt; a harmadik egy elveszett ostorról számol be. Ezek megjegyzés nélkül aláíródnak. Tűzmester Ecker, aki félszemmel folyvást oda pislog, megkönnyebbülten sóhajt fel. Ez írások szerzősége ugyanis nagyobbrészt őt terheli és minthogy a tűzmester úr mozgalmas katonai pályája eddig az ágyu-parkban és a gyakorlótéren folyt le, esak mióta a számvevő az áristomba került, íbrsrittolt az irodába, ő kevéssé otthonos azok szerkesztésében. így van hát oka bőven az örömre, amidőn a vihar, mely Írásainak átnézésekor feje fölé gyűlt, kitörés nélkül tovább haladt. Ab, ne örüljünk soha előre. A kapitány űr hirtelen abbanhagyja az írások tanulmányozását és — mint akinek valaminél fojitosabb jut eszébe — Eekcrhez fordul: - •- líol van Flóra? — kérdezi szigorúan. A kérdés váratlan. — Flóra? . . . Flóra ? . . . Dadogja a szerencsétlen Ecker sápadtan. Igazán nem tudom . . . Azaz tegnap óla nem láttam . , . Vésztjósló csend. A horgasomi Ihítori a sarokasztalnál oly kicsinyre húzza össze vékony valóságát, mintha be akarna olvadni a körülötte levő atmoszféra szürkeségébe. Egy piciny légy ereszkedik végig a csillogó aranyhidon, melyet a tavaszi nap sugara a nyitott ablakon átbocsát . . . Zümmögése úgy hallik a mély csendben, mintha sok-sok nehéz üteg robogna dübörögve az ellenségre . . . Es hirtelen sivítva, szakgatottan mint egy harci riadó hangzik l'el a hyghborne lady ismert melódiája, melyet a kapitány ur most rettenetes kifejezéssel az arcán ismét fütyülni kezd, kezével görcsösen ütvén hozzá a tempót. — Ugy ? . . . Tehát nem tudja? . . . Nagyon helyes! Hiszen Flóra, ugyebár, nem más mint az én kutyám és esak a maga cs. és kir. parancsnoka, semmivel sem nagyobb vagy különb ur, biztam a tegnapi kirukkolás előtt magára ? . . . Honnan is tudhatná hát, hogy hol van? —hörgi végre a kapitány ur levegő után kapkodva. De hát sündisznó, reá biztam-e magára, vagy sem ? Ecker krétafehér arccal ugrik kaptákba. Öreges lábai reszketnek, hátán a rémület hideg cseppje fut végig. Kicsiny, a reglement és az évtizedes katonaélet szürkeségébe elsorvadt agyvelejében csak tompán rezeg az igazságtalanság, a jogtalan megszégyenítés gondolata. Csak alig eszmél reá, hogy annyi kemény munka, lenyelt keserűség, szótlan rabszolgaság után "> íme ismét azért kell, hogy reszkessen, tűrjön szidalmat és megalázkodás!, mert nem tudja, bogy a kapitány ur kutyája : a Flóra, hol van ? Es mindezt voltaképen egy keserves darab kenyérért! Dc ő, akiből a szubordináció kiölt minden mást, ami emberi, ezt csak alig sejti ; valóján csak egy gondolat uralkodik : a kapitány úr parancsolt valamit, amit ő nem teljesített, ja, ezért most bűnhődnie kell. —• Igenis, rám bízta a kapitány ur, feleli lemondólag. — Es maga nem tudja, hogy hol van ? — Nem, kapitány ur . . . Akkor a kutya elveszett. Mint súlyos kalapács-ütések hangzanak ezek a megsemmisítő szavak. Es nem lehet ellenök tenni semmit. Flóra, a gyönyörű selyemszőrii eb, a kapitány ur dédelgetett kegyeltje, büszkesége, az üteg szemefénye, ugylátszik, elveszett csakugyan. Gyöngéd kezek nem kötnek többé mindennap más szín selyemszalagot puha nyaka köré, vidám csaholása nem zavarja többé a kemény kommandókat és rézláncának csörgése nem tölti be zajával a kaszárnya végtelen folyosóit. Ecker érzi a felelősség roppant súlyát és félénken dadogja : — Utána fogok nézni, kapitány ur . . . — Utána fogok, nézni ? — dörgi pokoli gunynyal a kapitány. Utána nézni? Ezzel akar engem vigasztalni ? Nézett volna utána, mielőtt (< rácból menekült az üteg szégyenére, vén semmiházi. Maga gnu, igen gnu, — ismétli a kapitány nyomatékkal, mert ez a szó igen tetszik neki és ugylátszik fölöttébb illik a helyzetre. De hát ez nem szolgálati ügy — teszi hozzá gondolkodva — és azért nem akarom folytatni. Van a maga rovásán úgyis elég ! (Véjie következik.)