Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900

1900-04-08

Az engedményes beadványának hatása nyi­latkozott meg a múlt városi közgyűlés hatá­rozatában, mely a teljes garancia megszer­zésére három havi haladékot ad. Mindeu­esetre józanabb, derekabb határozat, mint aminőt a képviselőtestület többsége ideges izgatottságában már majdnem meghozott, hogy: nem fizetünk! A hozzácsapott prae­judieiális per záradéka azonban igen, igen felesleges jótétemény. Hisz a városnak csak akkor áll be a fizetési kötelezettsége, ha a vasát már kiépült, s ha az üzem, az építés a mi feltételeink szerint lessz. Az enged­ményes kijelenti Írásbeli beadványában, hogy ő a mi föltételeinket az állam vasúttal szerződésileg biztosítja. Mit akar tehát a város az engedélyes ellen birói Ítélettel ki­mondatni ? Azt, amit az engedélyes önmaga is respektálni akar?! Teljesen lehetetlen, hogy mikor a város nem tartozik tló'bb fizetni, csak ha a vasút kiépült és csak, ha feltételei tekin­tetében üzemszerződésileg és tényleg fönnálló épületekkel és berendezésekkel biztosítva lessz: akkor a város előzetes birói Ítélettel akarja erre az engedélyes szorítani, vagy akár azt kimondatni, hogy ha a feltételek nem lesznek teljesítve, a város űzetni nem tartozik. IIa az engedélyes arra az álláspontra helyezkednék, hogy ő nem akarja, vagy nem fogja a kikötéseket teljesíteni, de a száz­ezer forinthoz való jogát fönntartja, ekkor, de csakis ekkor lehetne szó praejudieiális pör indításáról. De még ekkor is teljesen fölösleges, mert a várost semmi veszedelem nem érheti; űzetni előre nem tartozik s amikor a vasút épül és fölhivatik a fize­tésre, akkor is nagyon ráér elbírálni, vagy birói ítélettel eldöntetni, hogy tartozik-e űzetni, vagy sem V Ks most áttérünk a bánhidai vasút •az ürömöt a tanyáján, a földjén, a munka közt, (pironkodva teszi hozzá* gyerek meg nincsen". Megint eltemeti az arcát sirva: „Sötét töm­löc, jobb is tigy, ne lássa magát gyalázatban, mer' nótárius uram, a fakereszt igen szomorú künn a temetőben, de a büestelon élet sokkal szomorúbb. Három esztendőre ítélte a biró, bárom évig nem látja a világot, a házát'' . . . A jegyző ráemeli tekintetét a gyönyörű asz­szonyra, akinek erős teste csak űgy duzzadt az ifjúságtól, aztán halkan teszi hozzá: ..Meg az asz­szonyát". Julis arcát elönti a láng. — No nézzen (igy rám nótárius uram, meg­őrzöm a házát, megőrzők mindent tisztán, hogy mikor hazajön a faluba, a házikója olyan fehér legyen, olyan barátságos, mint régen. Az én faj­tám bűz a párjához; a böcstelcnség, a nyomorúság nem hajtja el tőlem. Vigyázok, hogy mindene meg­maradjon épségben, ami az övé . . . Három esz­tendő . . . Már öreges is leszek. Bealkonyult, mikor hazament. Bernát Julis lassan haladt végig a falun, útjában kisérte a tü­csök danája, vígan zümmögve, mintha arról a tö­kéletlen emberről beszélne, akit a tömlöcbe zártak, rabruhába öltöztettek, de azért még sem olyan nyomorult ember. ügyének legutóbbi fázisára: arra a kér­vényre, mely immár egész határozottan megmondja azt — városi képviselők alá­írásával, — hogy a vasút Pápának, helye­sebben a pápaiak egy részének nem kell. Nemcsak, hanem kérik a minisztert: aka­dályozza meg, hogy mi vasutat kapjunk! Hogy e kérvény ilyen formában : saját hozott határozatainknak nem a rendes uton való megfelebbezése, hanem azok érvény­telenné, illuzóriussá tételének kikönyör­gése, nem egy intelligens városhoz méltó, azt itt most nem fejlegetjük. Csak azt haugstilyozzuk, hogy a bánhidai vasút meg­hiusítási kísérletében veszély, nagy veszély rejlik a város jövőjére nézve. Úgy érezzük s amint érezzük, úgy ki is mondjuk, rosz­szul cselekszenek, kik a vasút megépítését meghiúsítani akarják. Ha kisebb összeggel tudtuk volna elérni, amit elérni jó dolog lessz, financiális helyzetünkre jobb lett volna. De veszedelmet financiális helyze­tünkre nem rejt így sem magában. Az anyagi áldozatot néhány év alatt kihever­hetjük, de ha a vasút elmarad, a veszte­ség ötökre tartó s akkor hiába sopánkod­nak s hiába kárhoztatják utódaink előre nem látó elődeiket, mint ahogy mi kár­hoztatjuk 'azokat, kik a, 70-es években krajcároskodásukkal Kis-Czellt vasúti góc­ponttá hagyták fejlődni. Ezt a csorbát van hivatva némileg kiköszörülni a bánhidai vasút, mely egyébbként nemcsak Pápa város szem pon tjából, hanem Veszprém várni egye Bakonyvidéke és annak a szegény lakos­ságának szempontjából is bírálandó el, mely most vasút nélkül tengődvén és e miatt belterjesebb gazdálkodáshoz, ipar és gyártelephez nem juthatván, munka hiányá­ban kivándorolni kénytelen. Ennek azután káros visszahatása van az egész vidékre s benne Pápára is. II. Az asszony szomorú. Geréb Lidi, az élemedett kora Geréb János asszonya, szomorún húzódik meg a szép tágas szobában, mely csak úgy duzzadt a gazdagságtól. Az alvás sem esik jól neki, azokon a dagadó fehér párnákon, amelyek olyan bőségben vannak, hogy majdnem a menyezetet verik. Pedig ilyenkor télen, mikor az élelem be van takarítva, a termés­ben sincs semmi kívánni való, az eladásban sem csalódott, jól esik a tanyai embernek a pihenés. A Geréb Lidi meg egész nap sóhajtoz. — Mi a bánatod asszony? kérdi az ura. Nagy sokára felel csak: — Ki-ki tudja a magáét. -- De uem úgy van, én is tudjam, szólt az ura és felkelt a székről; azért esküdtünk össze, hogy mindent tudjak, amit te tudsz. Az asszony bátran felel : — Olyan egyedül valónak érzem magamat ilyeukor télen Nyáron, mikor munkában töri az ember magát; dolgozik, takarít, úgy, hogy a verejték csak ugy csepeg róla, sokkal jobb a sorsom — de ez a csöndes nyugodtság olyan, mint a sir. - Hogy beszélsz? A hites urad mellett, én mellettem vagy ogyedül-való. Nyáron, mikor cso­portosan élsz, mindenkivel együtt, akkor jobb? Vágyasz a beszédedre 1 Mikor nálam vagy, akkor vagy bánatos ? Végezetül még egyet. Ugy tudjuk, hogy a vasút építéséhez szükséges óvadé­kot letették, s hogy finaneírozása erős és szolid kezekben van. Aggodalomra tehát abból a szempontból sincs ok, hogy a bánhidai vasút építésének ügye s így a mi 100.000 forintos hozzájárulási kötelezett­ségünk még évekig függőben lessz. Szépirodalom és közélet. Jelszóvá lett — hála Istennek ! — ismét a mag var ipar és termelés pártolásának eszméje s mai napság minden újság evvel van tele, adja Isten, hogy sikere is legyen! Tudom ugyan, hogy nálam sokkal hivatottabbak szólnak bele napról­napra a vitába, ha ugyan ez a kérdés vita tárgya egviíltahíban lehet, éppen azért nem emelnék szót, ha nem látnék valami olyan hiányt, melyre •— érzésem szerint — rá kell mutatni, mert külön­ben, mint annyi sokszor, most is azon fogjuk magunkat észrevenni, hogy divattá válik, mint. ilyen el is múlik nemsokára. Ez a hiány nem más, mint amit e sorok felirata jelez: a magyar közélet égető kérdéseinek s köztük különösen a magyar ipar és termelés pártolásának érzete még nem hódította meg a szépirodalmat; szépiróink szuverén lenézéssel visel­kednek a magyar közélet kérdései, azoknak belső, szervi kapcsai iránt s amennyiben egyik-másik novellában megcsillan az az egészséges naturaliz­mus, mely a műhelyek és gyárak megtekintésében s közvetlen tapasztalat után való aprólékos leírá­sában nyilvánul, az, akár van leöntve képzolmi szósszal, akár nines, nem mutatja azt, hogy íróját, lelki szükség vezette volna azokra a helyekre, ahol tapasztalatát szerezte. Bizonyára nem pusztán az akaraton múlik ez a kérdés. Érzék kell ide főképen s ha ez meg­van, akkor el van érve a cél akaratlanul is. Mert a szépirodalom ma is hatalom, mely azonban nem a deklamáló hév elragadó hatásával, hanem a formabeli finomság bebizelgésével hódítja meg az olvasó lelkét. Amim 40—öt) évvel ezelőtt tudtak szépiróink politikát esinálui novelláikkal, úgy csinálhatnának ma is, ha volna bennük élet, mint van pl. a németekben. A férfi görnyedt alakja kiegyenesíti, már nem beszél, kiáltoz: — Meg ne romoljon a véred, te asszony, mert az én nemzetségemben még esak tiszta fehér­népek voltak, falu szája nyelvére nem vette a Geréb-famíliát.. . — Csak egy testvérem volt, a Juló; mikor kér­deztél felőle, azt mondtam, hogy meghalt, de nem mondtam, hogy sokkal előbb balt meg, mint ki­vitlék a temetőbe, elvitte a város, az a parázna, gaz város, piros volt az arca, mikor elment a vér­től, az egészségtől, piros volt az arca, mikor haza­hozták, a fostéktől, de a teste elaszott. — Ne hallgass más szóra, mint az enyimre, maradjon meg a véred csendesen, az a tiszta, nemes vér, amely a gyermekeit gondozza, hogy erősek legyenek, pihentesd a karodat, hogy tudjon dolgozni, munkálni a földet, amely kenyeret ad. Talán vonzódik a szived valahova? Bűn ám nz és nagy lessz a büntetésed, vigyázz a nevünkre. Az asszony felel: ,.Megböcsülöm tisztán •* . • • (.send van a szobában, az asszony agyon­fásultan hallgat, csak a szivében éled fel még egyszer a verőfényes nyár édes emléke, a fehér­kezű úrfi, aki megiontója szokott lenni a falusi asszonyok lelkének, akinek hangja lágyan suttog csodásan bűnös, gyönyörű dolgokról. Palotákról, fényről, ölelésről, csókról, melyben illat van és mámor. Megjelent előtte az úrfi képe, akinek karja

Next

/
Thumbnails
Contents