Pápai Lapok. 27. évfolyam, 1900

1900-04-08

Nem vagyok német-barát, sőt sok tekintettorkig vagyok velük. Ki nem állhatom bosszantó aprólékosságukat, mely mellett a lényeget minden alapos hírük ellenére sokszor homályban hagyják, legtöbbször pedig el js felejtik főproblémát s az olvasó kielégítetlenül kénytelen letenni kezéből a könyvet: de nem tudom megállani, bogy most mikor a magyar társadalom ébredezni kezd, iparának, termékeinek piacot önmaga körében leeres, észre ne vegyem azt a bámulatos haladást, melyet a német nemzet az utolsó 30 év alatt tett s lehetetlen észre nem vennem, hogy ebben a haladásban mily nagy része van az ifjú német szépirodalomnak! Lehetnek ők rossz drámaírók, lehetnek képtelen alakok s. Sudermann, Hauptmann és Voss modern drámáinak hősei és mellékalakjai, de egyaránt németek, erényeikben és hibáikban részei a nagy német nemzet jelenlegi vágyainak, törekvéseinek s — nem egyszer — hibáinak, haladása gátjainak koréból. S a német közönség ezt érzi, észrevette, azért szerette meg annyira őket s általuk megszerette önmagát, a saját fajának közéleti kérdéseit s így lett közüggyé Németoszágban minden, ami német. S nálunk!? — A mólt év végén B trthn Miklós felpanaszolta egy cikkében azt a hibánkat, hogy a magyar szakirodalomnak nincs érzéke a magyar közélet kérdései iránt s tol heggyel érintette a szépirodalom és a képzőművészet feladatai is, mikor rámutatott az angol időszaki és iudoiiiányos sajtónak a transzváli kérdésben évtizedek óta kifejtett agitáeiójára, mint követendő példára; de magát a most felvetettem kérdést ő is elintézetlenül hagyta. Pedig nagy fontosságit dolog ez, mert anélkül csatát a közélet kérdéseiben a közönséggel s/einben sohasem nyerünk, hogy a közönséget lblyton ne bíztassuk, ne izgassuk nyiltan és lcpli zelten egyaránt. A mindennapi élet zúzó nia1 un, mely irgalmatlanul összemorzsolja azokat :i/ eszméket és feladatokat, melyeknek szükségét, életrevalóságát folytonos egyengetéssel, csiszolással Heg nem őrizzük, hanem engedjük, bogy a még <--ak félig kész munkát magával ragadja az esze;in'nyek árja. Erre az ébrentartásra nem elég a napi sajtó, h-m elég a vezércikk, helyet követel magának a munka a vonal alatt, helyet a szinpadon, • •Kan édesen tudott ölelni, ajka oly finom beszé•i.'kct mondott. Aztán egyszerre fájdalmas szúrást eiv-tt a szive táján. Látja az életet, mely olyan, ítiint a rabság. Az apja kezéről az uráéra került, aki nem engedi a szivet dobogni. Látja maga • •'.ott a szigora falut, amely kegyellen szemmel • •"ködik, minden léptet megvigyázza, minden szavát kihallgatja. Látja az ura barázdás, keménv :.'vát, amely olyan szigorít és nem tűri el, bogy ::/. ilyen fiatal asszonyszív ábrándozhasson. Érzi a bilincset, amely rá nehezül, nyomja '"s súlya alatt mindig kisebb lessz, alázatosabb; félénkebb. Álom lehet csak, amiről az úrfi beszélt, álomország, hol az asszonyok selyembe járnak és esókolhatják a szeretőjük arcát, borulhatnak a karjába és úgy élhetnek soká boldogságban. S Geréb János haragos szeme megpihent az asszonyon, aki összehúzódva majdnem elveszett a széles zöld kandalló mögött. Érdes, büszke szivét végtelen szánalom fogta el. Odahajolt hozzá, megsimogatta dús szőke haját, mely lazán volt kontyba kötve, aztán halkan szólt: — Ne búsulj szegény virágom, majd csak megíötozzulr ezt a rongy életett. Az asszony lelke felengedi, előtörtek szeméből a könnyek és vergődő zokogással ejtette fejét a a ura ölébe. — Nehéz lessz, meglátja kelmed nagyon nehéz. helyet a nők szivében s helyet az iskolában is. Erre a munkára hívják el íróink, ők a legkivatottabbak minden kiválasztottak között, mert legkivált az övék az a lelki tulajdonság, amelyet Hegedűs Sándor így fejezett ki, éppen hozzájuk intézvén szavait: megérzik kérdés, utánajárás nélkül, ösztönszerűleg, hogy mit kivan a közvélemény. A. kormányok úgy igyekeznek tájékozódni e nemzetek szükségleteiről, hogy statisztikát készíttetnek az illető művelődési ág állapotáról; de mit ér a szám, ha tud is olvasni belőle valaki, ha nincs lelke hozzá, hogy megérezze, hol fáj legjobban azok közül, amelyeknek arányszáma egyenlő, mit ér még az is, ha van hozzá lelke valakinek, ha egymaga nem képes a számtalan szükségletet egytől-egyig megérezni, sőt ha megérzi is, nem képes rajta egymaga segíteni, hanem csak a nemzet egyetemének segítségével ! Ennek a segítségnek a megszerzésében szükség van az egész magyar irodalom összes munkásaira, szép irókra, publicistákra és szakírókra egyaránt ! Éppen azért szeretnék látni egy csapat magyar irót, akik mint egy jó hadsereg, felosztanák maguk között a magyar közélet nagy kérdéseit és felölelnék azokat egyéniségük, vágyuk szerint. Szeretném, ha bevonulna a magyar irodalomba ez a hadsereg mélyebben is, mint ahogyan egyikünkmásikunk az utcán, kévéházbau s más nyilvános helyen való megfordulásakor maga is tapasztalja. Szeretném, ha megjelenne könyves polcainkon a magyar tisztviselői kar, múltjában, jelenében s az ifjúság képében, valószinii jövőjében egyaránt. Szeretném, ha felhangzanék színpadunkon a magyar munkásnak szórakoztató nótája, amely a gyalupad és a három lábú szék mellett egyaránt megterem. — Szeretném, ha belenyúlnának irótnk a magyar társadalom minden rétegének lelke mélyébe s hadd halljuk, ha már másutt hallanunk kell, a szinpadon és az irodalomban is a magyarországi negyedik rend hangos panaszait s halljuk, érezzük egyszersmind azt is, hogy mi az iró véleménye ezekben a nagy kérdésekben, okuljunk a lélekbúvárlat eredményein s tanuljuk meg, hogy mibennünk, szomszédainkban, barátainkban és ellenségünkben egyaránt, mi a követni, vagy kivetni való, mit teremnek a munkáskezek műhelyeinkben, a szántóföldjeinken, mit arat nyáron a magyar paraszt s lud van szüksége mindeniknek leggyorsabban a segítségre.?! Nagyfontosságú dolog az, érdemes arra, hogy kutassuk: mcgtaláljtik-e legalább a nyomát? Régi szokásom, hogy a magyar napisajtó ünnepi számait összegyűjtöm téli közös olvasmányul a famíliának. Lehet erre azt mondani, hogy olcsó irodalompártolás, — inkább könyvet vennék azon a pénzen : de ez nem volna rá méltó felelet. — Mert nincs az a gyűjteményes vállalat, amely hívebben tükrözné vissza a magyar szépirodalomban ma uralkodó szellemet, mint az ilyes ünnepi számok. Aki nre kíváncsi, azt csak az ünnepi számok elégítik ki, amit keres, csak itt találja meg. Ha forgatjuk tehát őket : vájjon mit beszélnek ? ! Azt mondják-e, hogy a magyar szépirodalomban immár diadalmaskodott a nemzeti lélek erej", amelyről olyan hatalmas apotheozist mondott az ezredévi ünnepségek során Apport i/i Albert gróf a közművelődési egyesületek kongresszusán ? Azt mondják-e, hogy a magyar irodalom együtt érez a magyar közélettel és felöli annak minden kérdését, melyet az események felszínre vetnek, azt mondják-e, hogy a magyar irodalom előharcosa azoknak az eszméknek, amelyek a magyar közéletet a közel jövőben foglalkoztatni fogják, — arra azonban, hogy a napi politika és a napi sajtó orgánumaiban tárgyalhatók legyenek, még nem értek meg ? Azt mondják-e tehát, hogy a magyar szépirodalom élő megtestesülése a magyar faj jelenlegi vágyainak, a magyar állani jelenlegi céljainak, a nemzeti tömörülésre, külsőleg történt megabronesozása után belső megerősödésre való törekvésének ? ! — Avagy azt mondják-e, hogy a magyar szépirodalom ma nem egyéb, mint idegen áramlatoknak, idegen szellemnek, idegen népek elméje és kora munkájának öntudatlan magasztalására összerótt; magyar szóhalraaz ? ! Ezt kell koresnünk s erre mi sem lehet alkalmasabb, mint a napilapok ünnepi számának gyűjteménye. S mit mond ez a gyűjtemény, milyen alakok mozoguak, milyen jellemek tesznek és beszélnek s milyen, foglalkoz ást űznek, milyen anyagot használnak, — szóval milyen külsőleg és belsőleg egyaránt az a társadalom, amely a magyar szépirók lelkében született, nevelkedett, él, munkálkodik és meghal?! Azt hiszem, nem kell hozzá bővebb mee'okolás, — mindenki, aki gondolkozik ezeken a kérdéseken s keresi rájuk a feleletet a lapjaink novellái által emlékezetében alkotott képek között : ugyanazt a szomorú feleletet kapja, amit én már e sorok elején kifejeztem s amelyet esak egyes ritka kivételek enyhítenek valamennyire. Ez alkalommal nem szándékozom mutatványokkal szolgálni, csak a figyelemnek a kérdés iránt való felkeltése volt a célom : esetlégkésőbb, ha a jóakarata figyelmeztetés nem vezetne célhoz, készséggel állok mutatványokkal és nevek közlésével is rendelkezésre. Kohányi Gyula. TOLLHEGGYEL. Névnapom. A napokban állítólag a névnapomat ültem, de lehet, hogy csak álltam, mert utóvégre is ki vitai hatja azt, hogy az ember a névnapját állja-e, vagy üli ? tudniillik ha szabadon jár, mert, ha történetesen be van csukva, akkor feltétlenül üli ; ez már ki vau mondva felső bírósági döntvénnyel. Tehát állja, vagy üli-e, ha szabadon jár ? Már most ismét az a kérdés, ha jár, akkor nem ül, ha pedig ül, akkor nem áll; ha áll, akkor nem jár. U jé ! úgy belebonyolodok ebbe a kérdésbe végtére, hogy ki nem húz tizenhat logika és harmincháromezer millió méter Ariadné fonal sem vezet ki. Legjobb azonban a dologban az, hogy ezen a világra szóló nevezetes napon, sem nem ültem, sem nem álltain, sem nem jártam, hanem f'kűdhm. II«gy mért feküdtem, az nem tartozik ide, de azt bizonyítja, tiogy rendesen szeretem a rcndkívülísé^eket. Furcsa, mikor valaki vendesen rentlkirüli. íh» már én ilyen vagyok. Valahol elül azt mondtam, hogy rtt!i'úl<ni névnapom volt. Azért mondtam, hogy állítólag, inert az alább következők után, a lapunk kiadójánál halom számra álló naptárakat, az Athaeneum kisés nagy, képes és képtelen naptárából, a komáromi 100 esztendős naptárig, átkutattam, egves és kettős pápaszetuekkel, rövid és hosszú távc-övekkel kiókumláltam, de sehogy sem akadtam a nevem napjára, mert véletlenül vasárnapra esett s vasárnapokon a naptár szörnyen titkolódzik. Legalább én valami olyasmit olvastam ki a piros rövidített szavakból mintha ueiu akarná elárulni, hogy miféle névnap vau, mintha azt mondaná: „a többi pedig diákul van." Azt pedig, hogy melyik napra esett a névnapom, onnan tudtam meg, mert e napon nyakrafőre hozták a vasárnapi ajándékokat. Kedves és kedvetleu jóbarátaim emlékezének meg rólam c napon és minden ajándék mellé odatették a névjegyeiket s a névjegyeik alsó- és bal szegletébe ezt a két betűt: p. e. — Kénytelen voltam a „Lexikon"-t elővenni s abból rájöttem, hogy a részvétüket nyilvánították. Valóban megérdemeltem a részvétet, amint ez mindjárt kitudódik. Előszámlálom hevenyében, hogy mit kaptam, mert leltárt vettem föl az ajándékokról s mindjárt utána írtam az árát. Ennek is mindjárt megtudjuk az okát. Tehát kaptam 2 doboz szardiniát, vagyis helyesebben, 2 szardínia dobozt, az egyik tele volt elhasznált réz- és másnemű tollakkal, (célzás az irói babérokra); a másik pedig félig elégelt gyufaszálakkal (célzás az elhamvadt vénára;) aztán egy korcsolyát, még a korcsolyázás kisded korából, mely ahol acél nem volt, ott vas volt, ahol vas nem volt, ott fa volt s ahol az 50 esztendős rozsda nem látszott, ez esik azért volt, mert ott vas sem