Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-06-25

nem tudná, hogy lessz benne egy kis gyilkosság is. Es bizony elolvasta ezt a hírt egy halavány, megtört fiú is, a ki az egész életén keresztül kénytelen viselni egy szerencsétlen pillanat keserűségét, a ki azóta ki volt zárva társainak köréből, s a ki még csak nem is gondolhat arra, hogy annak a pillanatnak a hibáját valaha jóvá tehesse. Es elolvasták a rársai is, a kik jól ismerték őt, s a kiknek fiatal leikök bizonyára undorral fordul el az ártatlanságnak ettől a lelketlen íneghurcolásától. A Pesti Hírlap hétfői számának megvolt tehát a szenzációja. «Megbizhato» kezek juttatták hozzá és egy szerencsétlen fiatal embert űzött vele a kétségbeesésbe. De a szenzáció megvolt. Adóemelés. Szidni a fináncot, soknllni az adót — ó'srógi magyar virtusok. Talán éppen ez az oka annak, hogy mikor nálunk valaki a sok adó ellen panaszkodik, nem is igen veszik komolyan. Mi ennek ellenére is szót emelünk e kérdésben abból az alkalomból, hogy a jövő héten meginduló III. osztályú kereseti adótárgyalásokra készített javaslatok nyilvánosság elé kerültek. Altalános ugyanis a panasz, hogy a veszprémi pénzügy igazgatóság a városi lakosságra eddigelé is túlságos mértékben sülyosodolt jövedelmi adót jelentékenyen emelni akarja és a mint a közszendére kitett lajstromok betekintéséből meggyőződtünk, éppenséggel nem ritkák a 2— 5500 «0-os adóemelések sem. Valószínű, kogy ennek a jelentékeny adóemelésnek az okát abban kell keresnünk, hogy városunk az utóbbi esztendőkben köztudomás szerint nagymértékben emelkedett. Ez a kélségbovonhatlan tény azonban semmiképpen sem alkalmas arra, hogy ebből bármiféle jelentékenyebb jövedelem-emelkedést: a jövedelmi adóemeUV jogosultságának egyetlen forrását deriválhassuk. Miben nyilvánult városunk emelkedése? Csináltunk 200,000 írttal vízvezetéket, körülbelül ugyanennyi pénzt adtunk ki aszfaltra is, az ezreseknek egész légióját fordítottuk iskolák emelésére, szóval egy város haladásának mindmegannyi csakis morális eló'haladást jelentő tényezői valdsnltak meg városunkban, a melyeknek kulturális és erkölcsi nagy értékét kicsinyleni senkinek eszébe sem juthat ugyan, de a melyekről másrészt mindenkinek be kell ismerni, hogy anyagi tekintetben teljesen inproduktiv befektetések. Innen van az, hogy míg mindenképpen jogos büszkeséggel hivatkozunk városunk haladására, az alatt a város adósságai néhány százezer forinttal emelkedtek, a városi pótadó 25—30%-al magasabb lett. Csak fiskális vagy még inkább finánc észjárás — e szóknak rosszabb értelmében — lehet az, a mely egy város ily módon való emelkedését jogcíműi vagy ürügyűl kívánja felhasználni a jövedelmi adó felemelésére, holott ismeretes mindenki előtt, hogy városunk közgazdasági ós pénzügyi viszonyai egyéb tekintetben való haladásunkkal nemcsak hogy lépést nem tartottak, só't ellenkezőleg az utolsó évtizedben határozott rosszabbodás mutatkozott úgy a kereskedelmi forgalom, mint általában a közgazdaság egész terén. Nem is kell egyébre utalnunk e tekintetben, mint azon sajnosán ismert tényre, hogy a fizetési képtelenségek és csődök nálunk soha oly sűrűn nem fordultak elő, mint az utolsó évtizedben; s ha e mellett még figyelembe vesszük azt, hogy a városi lakosság terhei éppeu a város haladása révén évrőlévre mind súlyosabbá lettek s a községi pótadó, vizdíj stb. immár többet tesznek ki, mint az állami adó, akkor mindenki azt fogja természetesnek találni, hogy a közterhek által immár létérdekében is megtámadott polgárságnál a reá szinte elviselbotlenűl nehezedő terheket könnyíteni kell, nem pedig alaptalan ürügyekkel e terheket még súlyosabbakká tenni. A panaszok, a melyek nálunk teljes joggal merültek lel, nem egészen lokális természetűek, hisz az ország számos vidékéről hallottunk hírt ily irányú sérelmekről s éppen rövid pár nappal ezelőtt a képviselő házban is felszólalás tárgyává tették a pénzügyigazgatőságok eme sérelmes törekvését. A pénzügyminiszter ez alkalommal kijelentette, hogy ezek a több helyen mutatkozó adóemelési törekvések nem a kormány utasításából történtek és az alantos közegek túlbuzgalmának tulajdonította azokat s ezzel van dolgunk, azt hisszük, a mi esetünkben is. A törvény azonban éppen ennek ellensúlyozásául létesítette az adókivető bizottságok fontos intézményét és mi nyugodtan nézünk a küszöbön levő adótárgyalások elé, mert bízunk abban, hogy a polgárok védelmére hivatott adókivető bizottság a pénzügyigazgatóság indokolatlan törekvéseivel szemben ismerni fogja kötelességét. Tanév végén. Innen-onnan az 1898/99-ik tanév véget ér. A legtöbb iskolábau véget is ért, még esak a főiskolákbau lesznek érettségi vizsgálatok, hogy ncháuy nap multán annak kapui is bezáruljanak. Mikor tíz hónapi munka utáu bevégződik nz iskolai esztendő, szinte magától kínálkozik az alkalom, hogy magunkba szállva elmélkedjünk az iskola feladatáról és ha nem is általános érvényű tanáccsal, legalább némi útbaigazítással szolgáljunk a szülőknek fiaik pályaválasztását illetőleg. A mi magát, az iskola feladatát illeti, azt hisszük, mindenki megegyezik abban, hogy az iskolának anyagias korunk uralkodó eszméi vei: a kapzsi önzéssel, a haszonért való óriási hajszával szemben, főként arra kell törekednie, hogy a serdülő nemzedék lelkét nemes eszmékkel, az igaz és szép kultuszával töltse be: hadd legyenek ezek majdan tetteik rugói a közélet terén. A napról-napra ziláltabb viszonyok között, mikor a sikkasztás és hűtlen kezelés szinte állandó rovatot képeznek az újságokban, mikor az önérdek mindennél előbbre való lessz, ezekre van kivált szükségünk, ha nem csak megélni, hanem emberekhez illően élni is akarunk. A nagy tömeg szinte feltartőztathatlanul rohan azon célok után, miket testi vágyai és szűkre szabott erkölcsi nézetei eléje tűznek. Azonban a nemzet vezető osztálya, a tanult osztály ezeken felülemelkedve hirdesse és munkálja azokat az eszményeket, miket a nemzet Ninetta. — A «l'äpai Lnpok» tárcája. — Bartini tanár megvizsgálta fiatal barátja szemét, — azután némi szánakozással szólt hozzá: — Te el vagy veszve! Auatoliót kilelte a hideg. Kz a négy szó, ez a kegyetlen ítélet kétségbeejtette. A mikor idejött, sejtelme sem volt róla, hogy ilyen lesújtó verdikt eló'tt áll. — Szerencsétlen, hát mit tettél? — folytatta szavait az orvos; Anatolió pedig a homlokán gyöngyöző verejtéket törölgetve, felelte: — Igazán nem tudom, hogy mivel idéztem elő ezt a rettenetes bajt . . . Az orvos tovább faggata: - Mit ettél, mit ittál, mit lélekzettél be a legutóbbi 24 óra alatt? Ezek a szavak hirtelen világosságot teremtettek az Anatolió fejében. Aznap reggel kapott Indiából levelet. Egy ifjúkori barátja kereste fel soraival és ritka virágot küldött neki a Ganges partjáról. Itt a levél és itt a virág! — szólott Anatolió és reszketve nyújtotta át Bartininek mind a kettőt. Az orvos hirtelen nagyon elérzékenyült: — Szomorú kötelesség az, a mit most teljesítek. Tudd meg, kedves barátom, hogy holnap reggel erős fájdalmat érzesz majd a szíved körül, azután . . . azután vége lessz mindennek. Anatolió látta az orvos könnyeit és tudta, hogy ez a halálos ítélete. Semmi reménye se lehetett többé. — Nincs szer, a mely megmenthetne ?--kérdezte mégis és Bartini csak egy szóval felelt: — Nincs! Mintha üldöznék, úgy futott ki az utcára. Elui akart, igazán élni azalatt a rövid idő alatt, a mely még az övé volt. Mégis terv és cél nélkül bolyongott az éjszakában. Nem tudta, hogy mióta járta az utcákat, nem látott, nem hallott semmit, csak az orvos szavai zsongtak egyre fülében : — Holnap reggel erős fájdalmat érzesz majd a szíved körül, aztán vége lesz mindennek ! De egyet mégis meghallott. Hangos, száraz köhögést egy kis lánynak, a ki mögötte tipegett. Margaretha volt, a kis virágárus leány, a ki későn este sorra járta a mulatóhelyeket. Anatolió megsajnálta a köhécselő gyermeket és azon volt éppeu, hogy néhány garast adjon neki. Hirtelen eszébe jutott, hogy holmi]) már úgysem használ neki semmit a pénze, belemarkolt hát a tárcájába és több aranyat adott a virágárus lányoknak. Tovább akart menni, de a lány, — a ki pedig már kinőtte a gyermek-cipőket — megragadta a kezét és forró csókot nyomott rá. Anatolió azután mégis tovább ment. — Az egész világon csak egy lány érdekel, — mondogatta magában. — Niuetta az én unokahúgom. Szeretjük egymást és nem leszünk egymáséi. Mert én holnap reggel erős fájdalmat érzek majd a szivem körül és azután vége lesz mindennek ! . . . De a pénzem, a vagyonom az övé legy

r

en! Elment Gomiratonak, Ninetta gyámjának a házához és erősen megrázta az éjjeli harangot. — Ki az odakünn ? kérdezte Goinirato. — En vagyok, Anatolió, beszélnem kell magával. — Ilyenkor? — Nagyon fontos dolog, elhalaszthatatlan. — Anatolió, félni kezdek magától! Anatolió betért a házba. Gomirato visszabujt a paplan alá és úgy fogadta az éjjeli vendéget. — Niuettának uem szabad a Becccalichi feleségévé lennie! — kezdte a beszédet Anatolió. — Tudtam, hogy részeg; — mormogott Gomirato a paplan alól. Hogyan is juthatott ilyesmi az eszébe? Anatolió, menjen haza. — Dehogy is megyek. Ileggelig vau időm. Es nem megyek addig, míg a szavát nem adja. Gomirato kezdte belátni, hogy tévedett. Anatolió nem részeg, hanem féltékeny. — Nem adhatom olyasmire a szavamat, a mi nem tőlem függ.. A leány lemond-e róla? — Ninetta nem szereti őt! — Beccafichi meg fogja hódítani. — Nem fogja. Es eltávozott. Ment egyenesen a Beccafichi házába. Meg akart verekedni a vetélytársával. — Meg fog ölni, — mondotta magában — de mindegy ! Fölzavarta álmából a lovagot, a ki eleintén azt hitte, hogy őrülttel van dolga. — Uram azért jöttem, hogy megöljem önt. — Engem ? Ez kellemes. Es szabad érdeklődnöm az ok iránt ? — Igen. Angoli Anatolió vagyok I a szép Ninetta bátyja, ön nőül akarja őt venni. — Nőül fogom őt venni! Megesküdtem ! — Akkor niucs mit tárgyalnunk tovább ! verekedjünk meg! És megverekedtek. De hiába vagdalkoztak, nem tudtak kárt tenni egymásban. Végre is megunták a dolgot és elhatározták, hogy másként végeznek.