Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899
1899-03-19
Hosszú béke alatt az a tudat, hogy az állam egy életre-halálra egyesült egész, és hogy hazát csak : életért és vagyonért való harcban lehet szerezni, egészen elenyészik. Mit érne egy olyan béke, mely szerint az államok többé nem háborúskodhatnának ? Minden becsületvágy elveszne és a mit ez úton sülyedt j népekben utálunk, haszonleső aljas ármánykodás jó'ne j napirendre. Több véres tapasztalatnak kell még történni, míg a nemzetek és kormányok meg fognak győződni arról, hogy a háború az államok szempontjából nem baj, hanem jótétemény, nem politikai betegség, hanem politikai gyógyszer. A polgári társaság minden kötelékei közt az igazi háború a legerősebb, legtartósabb, mert a közös szenvedés jobban összeköti az embereket, mint a közös boldogság. A ki azt állítaná, hogy egyes emberi életet semmiért sem szabad odaadni, ezzel tagadná, hogy vau valami, a minek becse jogilag nagyobb lenne egy ember becsénél s ezzel arculcsapuá a föld minden nagy bőseit, nagyjait, kikről a történet emlékezik. Az államok viadalában a legfőbb, a miért küzdeni lehet, vau kockára téve, tehát a latba is a legfőbbet kell vetni: az életet. Ha a világtörténetből, akarunk tanulni, a hajdani, a Krisztus előtti Kóma egyik legkitűnőbb fejedelme az elsők közül azt a végrendeletet hagyta népének: rem milikirem colite, mely magyarul azt teszi: a katonai dolgokat míveljélek, s a mig e végrendelethez tartotta magát Róma, ura lett a világnak, s a mint a világuraságban rendkívül fölgazdagodott s úgy szólva már legyőzni való ellenség uem volt, a hadi tökéletesedés elhanyagolásával, erkölcsei a hoszű béke alatt elpuhultak, az emberi faj silányodott testileg, lelkileg. A civilizáció az emberi nem átkaként tűnt elő, az elsatnyult római népfajt nyersebb, természetesebb, nemesebb vérű népek hódították meg és vagy véget vetettek a kora civilizációnak, vagy összeolvadtak az elfajult népekkel és fölfrissítették azokat. Nálunk is 1848-ban a mint megbillent az európai súlyegyen, alig hogy érezni kezdtük a háború fuvallatát, mily sürgelem, mily nagyszerű változás mindenütt, mily óriási elűlépéseket tett a jog hazánkban is, mivel a háborúnak az a legdicsőbb oldala, mondhatnók isteni eredete, hogy a győzelem mindig ott van, a hol a nép szabadabb, míveltebb és emberileg tökéletesebb. Mi is legyőztük a mi ellenségünket. A muszkák már nem a mi ellenségeink voltak, azok csak a temetésére jöttek a mi ellenségeinknek, velők tovább harcolni nem lett volna célszerű. Ha tehát nincs mód a háborút kerülni és a vele járó veszedelmeket, elhárítani, a/ államoknak nincs mást tenni, mint a háborút miuden időkre fölvenni a számításba, az a feladat, hogy államok ne csak békeszellemmel, hanem hadiszellemmel is áthassák magukat. Minden intézetnek úgy kell idomítva leuui, hogy egyaránt célszerű legyen, mind a békére, mind a háborúra. Minden csepp vér, mely az államot keresztül járja, vegyítve legyen a háború vasával, s az egész államot úgy kell berendezni, hogy békében, háborúban egy egész maradhasson. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a választó falat a polgár és a katonai rend közt lerontjuk, a katonaságot nemzetivé, a nemzetet katonaivá tesszük, azaz hadseregnek és nemzetnek eggyé kell olvadni. Minden vagyonnak védszerré válni, minden intézetnek, minden tudománynak békéssé és egyszersmind hadivá kell lenni, ha azt- akarjuk, hogy az állam örökké élvezze, érezze, biztosítsa és védje magát, s erre törekedni, annyit jelent, mint a nemzetetet katonailag nevelni. A háború ép oly természetes formája az állami életnek, mint a béke, azért e két formát, a legbensőbb összeköttetésbe kell hozni, azaz a háború tudományának és mesterségének, szoros és belső viszonyban kell lenni az államigazgatás minden ágával és tudomáuyával. Különben bekövetkezik azon eset, hogy a hadvezérnél hiányzik a polgári nevelés, a politikai belátás vagy az állam polgári főnöke, a diplomácia uiucseu beavatkozva a hadviselés elveibe, s így nem tudnak összeegyezni sem a cél, sem az eszközök iránt, s ezeknek egymással való í'elesölése árt az állam érdekének. A háború az a nagy iskola, melyben a népek a társas életre és jogos egyesülésre neveltetnek. A háborúban gyakorolható legjobban minden emberi és polgári erény, itt van alkalom a legnagyobb sanyarúság nyugodt elviselésére, a veszedelem hősies megvetése által, a lélek nagyságát megmutatni. Azon nemzet, mely a háborúban becsületét, méltóságát megőrizte, bizonyságot tett belső nemességéről, tiszteletre méltó nemzeti jelleméről. A háború szorongattatásai idézik ein' a valódi fölbonthatlan nemzeti köteléket. A háború tüzében a béke lomhaságainak mérge elpárolog, a háború a vad természetet szelídíti, az elpuhulta! edzi, a nélkülözés által élvezni tanít, szóval a nemzetet üdvös békére neveli. Ez volt a mi hitünk és tudományunk 1848-bnn. Pillantsunk csak a gyárak, boltok és irodák árnyék emberére, a föld elcsigázott, szabadságfeledte népére bárhol is. Rémítő és tartós háborúknak kell még lenni, míg a nemzetek arra hajtatnak, hogy erőssé, szabaddá, boldoggá neveljék polgáraikat. Önkénytelenül is eszembe jut a keresztyénség alapítójának a Krisztusnak azon mondása: Nem azért jöttem, hogy békességet szerezzek. Nem emberi, hanem hangyatermészetű iparos korunkbau szerencsétlenségnek tartjuk a háborút és fegyverviselést, a honvédelmi terheket pedig, ha csak azt a pár forint hadi adót is legkeservesebb terheknek. Ez süllyedésünk legbiztosabb jele. De a kinek az emberiség ügye. lebeg szeme eló'tt, az áldja az alkotót, hogy midőn teremtett, világa élettörvényévé az elemek tusáját tévé, s az emberi szívbe is öntött érzelmeket, minél fogva az emberi nem életeivé is a küzdelem. Kinek az emberiség ügye lebeg szeme előtt, nem fog istenkáromló gyávasággal jajveszékelni, ha az uzsorások fénykora után időnként fölvirrad a höslelkek kora, hanem föltalálva magát sorsa polcán, meg fogja tenni a tőle telhetőt a hazának, a hazai jognak védelmére. Es ha úgy jó'ne, hogy e jog és e haza bármily kétségbeesett harcra kivannak életét, oda fogja adni azon üdvözítő hitében, hogy azt tőle nemcsak nemzetének becsülete és java, hanem maga az emberiség ügye és a természet szeut törvényei követelik. A szabadság virágai vérmezőkön teremnek ! A szabadság ünnepe. Ragyogó tavaszi napfénnyel köszön tölt be az idén március Idusa. Az ifjúság hagyományos* lelkesedéssel újította fel ismét a -l*-iki dicső tavasz ragyogó emlékét. De mintha a városi polgárság lehűlte volna már, mit köszön e nagy napnak minden magyar polgár. Az emlékezés külső jelét, a nemzeti zászlót esak gyéren lobogtathatta az üde tavaszi szellő. Szomorúan láttuk esupus/.ou a kath. elemi iskola és a bencés gimnázium ormózat át is. Valami szokatlan fény csillant meg erre a be szedre a doktor szemeiben s ezt a fényt vájjon ki, ha nem a szerető édes anya vette volna észre '! Megérezte, hogy ez a téma kedves a fiának, öregasszonyos bőbeszédűséggel színezte hát ezt a i tárgyat, azt se felejtve el, hogy most egy huszártiszt; kísérgeti mindig lóháton az Ilonka pouni-fogatát, meg hogy — ha jól tudja — szombatra is készül- j nek be Szálúkra valami fényes bálra. I Dezső tudott arról a bálról, s most már azt is j tudta, a mit még tudni akart, hogy Ilonka is ott i lessz, s csak annyit mondott még az anyjának : j — No édes anyám hát majd megnézzük azt a — huszárt. I — Ugy édes fiam! Menj be te is, — közibük illesz most már, vagy mi ? . . . Megszólalt benne az édes anya büszkesége. — Hanem ezen a fecske farkú kabátodon szakadást láttam, itt a hóna alatt, azt is mindjárt összeültöm. Néhány pillanat s a finom szabású frakk egyik feslésén szerényen dolgozott az édes anya tűje s mikor készen volt vele, a nagyító szemüvegen át oda vetett sűrű öltéseket oda tartotta a fia szemei elé. — Most ez is rendben vau, nem fogsz szégyent vallani vele, úgy-e jó lessz így édes jó fiam? — Jó lessz édes anyám s azokért az ökölnyi öltésekért, a miért a szabót tán megbotozta volna, az édes anyának megcsókolta a kezét. Két vármegye fiatalsága sereglett össze a szalóki bálra s hogy az ottani hírlap is megírta, valósággal szűknek bizonyult az „Arany Cerberus" óriási táncterme. Az est ünnepelt hőse pedig természetesen a vidék legjobb partíja kis Itódossy Ilonka vala, a kit valósággal ostromoltak a fiatalok egy-egy mosolyáért, egy-egy túrjáért. Dr. Szabónak is jutott egy „újra" az első csárdás vége felé, a mi alig volt elég arra, hogy legalább azt megkérdezhette volna, hogy vájjon emlékszik-e még a búcsúzásra ott a tóparti remízben. Aunyi bátorságot azonban vett magának, hogy „szupé" csárdásért esedezett. — Hova gondol? Hanem tudja mit, a negyedik „újra" abból is a magáé. — Köszönöm Ilonka, részlet nem kell, én az „egészet" kértem. Kapott ezért aztán egy ajkbiggyesztést, a mi testvérek között is beillett gűnymosolynak, meg egy megjegyzést, a mi a szivébe nyilallott. — Edes barátom! Az „egész" szupét majd csak annak adom, a kinek — én akarom. Ez után a megjegyzés után pedig kapóra jött, hogy vége lett az „ujrá"-nak s a következőt már a huszár főhadnagy űr karján járta tűzzel, szilajon. A „szupét" is el éjétől-végig megkapta a — huszár. Hanem azutáu a másfél órai szupé-csárdás után leütött a villám. Jó hosszú asztalra való társaság verődött össze, talán épen a „mellőzöttek"-ből a szomszéd teremben, a kik mind a borban, a pezsgőben kerestek vigasztalást. Ott ült közöttük a fiatal doktor is, a régi ismerősök között, mikor vé^n; elfogyott a nóta, s kimerülten, az izzadtságtól gyöugyöző homlokkal toppant hozzájuk Szelestey Laci is, a kitüntetett táncos, a főhadnagy, s éppen hogy oda kellett telepednie Szabó Dezső doktorral szemben. — No fiúk ez volt aztán az „attak", de vau is eredménye, az értékes kis madár berepült a kalitkámba. De ideje is volt, mert ugyancsak szorongattak már a váltólejáratok. I T gy-e Muki'! Mi''. Ilin ! (Ez a sásdi takarékpénztár aligazgatójának szólt.) Nohát igyatok! Igyatok az én, pardon az ő egészségére ! Összecsendültek a poharak, ki ki iparkodottt inni a dicsőségre, csak egy pohár nem koccant a többihez, hanem felfordítva állott az abroszon s még a benne volt habzó nektár is szerte ömlött, mikor így felfordítva oda tette maga elé Szabó Dezső doktor. — No nézzétek ez a „felcser" nem ivott velünk, — süvített át a társaságon a huszár hangja. — A vesztett csata után ez se látott ám még sebesültet. Mi akart ez a megjegyzés lenni, senki se értette a pezsgő mámorán keresztül, de hogy még néháuy szósziporka elpattogtatására igen alkalmas volt, az bizonyos, sőt már a következő pillanat műve volt az is, hogy az a fölfordítottan nyugvó pohár száz darabban repült szét az asztal másik sarkához ütődötten, alig két-három miliméternyire n főhadnagy űr fényesre kipucolt harmadik attila-gombjától. Sebtibeu szétrebbent a társaság s félóra múlva már a táncteremben is suttogtak a dologról, reggel 1—•'J*»*ít^#W*l«'.RVií-!í
