Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-02-26

Pluszonliatodik év. 9. szám. 1899. február 26.1 Pápa város ha

tóságának és több pápai, s pápa-vidéki egyesületnek megválasztott közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 856. Eladóhivatal: Goldberg Gyula papirkereskedése, Fölér. Felelős szerkesztő: KŐRÖS ENDRE dr. Előfizetések ós hirdetési dijak a la]) kiadóhivatalához küldendők. A lap ára: Egész évre (5 frt, félévre frt, negyedévre 1 frt 50. I^ííy^s Hsííuri ílr:i IG lei'. Mezőgazdasági viszonyainkról. Irta: Bauer Antal, orsz. képviselő. Mai nap gazdálkodni, a szó valódi értelmében, t. i. hogy ne csak szántsunk, vessünk, arassunk és marhát neveljünk, hanem eredményt is mutathassunk fel, igen sok nehézségbe ütközik. Mert eredményes gazdálkodásnak csak azt tekinthetjük, midőn dacára annak, hogy földünket nem zsaroljuk, marhánkat nem nyúzzuk, cselédeinket pedig tisztességes fizetésben részesítjük, magunknak és családunknak, ha nem is nagyűri, de mégis jómódú megélhetést biztosítunk és e mellett fáradozásainknak gyümölcsét is látjuk. Ez pedig majdnem több kereskedelmi tehetséget tételez fel az illető gazdától, mint mezegazdasági gyakorlottságot, vagyis a jó gazdának mai nap legalább is oly praktikus kereskedőnek kell lennie, mint a milyen ügyes gazdának. Mint mindenben és mindenhol, úgy a mezőgazdaságnál is a nagy konkurrencia nehezíti meg a megélhetést, hiszen tapasztaljuk ezt folytonosan, a gazdálkodás mindennemű ágazatánál. Alig, hogy a reménység legcsekélyebb sugara is mutatkozik, hogy valamely gazdasági ágazatban sikert aratunk, máris a konkurrencia tönkreteszi vagy legalább is károsítja azt. Vegyük pl. a nyugoti marhafajok hazánkban tenyésztését, az angol húsbirkák meghonosítását, a katonai célokra való csikónevelést, a cukorrépatermelést stb., mindezek a gazdasági ágazatok valamikor azoknak, kik kezdeményezték, nagy hasznot hoztak, de csak rövid ideig. Mihelyt a konkurrencia beállt, vége volt a nagy jövedelemnek is. Régente, azaz midőn divatba jött a nyugoti marhák importálása és itteni tenyésztése, mily óriási árakat lehetett elérni középszerű példányokért, mai nap pedig alig lehet tvladni a leggyönyörűbb példányokon is és csak azért, mert tűin agy a kínálat, kevés a kereslet. Régente az aránylag alacsony adó, csekély árenda és olcsó munkáserővel szemben állt a magas gabonaár, most fordítva van : nagy az adó, magas az árenda, majdnem megfizethetetlen a munkáserő és alacsony a gabonaár ! Hozzájárul még a civilizáció árnyoldala: a nagy igények mindenben és mindenhol, bizony nem csoda, ha sok gazda megunja a gazdálkodást és abbanhagyja, miután már azt sem tudja, mire alapítsa, bazírozza gazdálkodása irányzatát, gabonatermelésre-e vagy marhatenyésztésre. Sokszor hallja az ember, hogy az iparnak kellene nagyobb teret nyitni hazánkban,! nagy baj, hogy ez még nálunk alacsony j fokon áll. Igen ám, csakhogy az erőltetett I ipar nem mindig válik hasznain a gazdák- . nak, sok munkáserőt vesz el ezektől és nem nyújt annyi hasznot, nem pótolja a kárt, a melyet okozott. A munkás szívesen megy gyári munka után, mert magasabb napszámot nyer ott, szabadabb ember, mint pl. az éves cseléd, mert a gyárban csak bizonyos órákig dolgozik, aztán maga ura, de a gyáros könnyebben fizet magasabb napszámot, mint a gazda, mert az nagyobb haszonnal dolgozik, mint ez, az ipar jobban kamatoztatja a tőkét, mint a mezőgazdaság ! Szerény nézetem szerint azon gazdaság mai nap a legjövedelmezőbb, mely sokoldalú, pl. hogy nem csak gabonatermelésre bazírozza gazdasági üzemét valamelyik gazda, hanem a gazdaság mindazon ágazatát űzi, mely gazdasága kiterjedésének, fekvésének legjobban megfelel, hogy magának a megélhetés minél több eshetőségét biztosítsa. Vegyük az esetet, hogy valamelyik gazdaságban gabonatermelést és marhatenyésztést űznek ; az első egyik évben nem sikerül, de esetleg annál jobban sikerül a másik kettő, máris így az illető gazda az egyikben szenvedett kárát pótolhatja vagy legalább is könnyebben viselheti el és megélhetés^ legalább biztosítva van, ha más hasznot nem is lát ezen évben. Mimi az eddigiekből kiindulva és szeretett kerületem mezőgazdasági viszonyai iránt, mint gazda őszintén és kazán érlrkTÁ R C A. Illatozik az akácfa . . . (A kalikó-csárdás szöveget. Illatozik az akácfa virága, Barna kis lány a szivedet mi bántja V Fáj a szivein, bánat dúlja kebelem, Elhagyott az, kit oly hiven szerettem. Ne sírj, ne sirj barna kis lány, szerelmes. Borulj inkább a vállamra és szeress, Neked adom a szivem, a kebelem, Ily hű szivet nem minden bokor terem. Nem hiszek én a legénynek, mind hamis, Édes csókjáért epedtem magam is, Hittem neki, mert a leány ibolya, Elkábítja a legény szép mosolya. Nem zeng nekem már madárdal az ágon, Nem szeretek senkit e nagy világon, Fáj a szivem, bánat dúlja kebelem, Azt a hűtlent soha el nem feledem. Kemény Béla. A Tokodiak. A »Papni I.ap'ik« eredeti lárvája. Irta: Báródi Géza. A végrendelet. Az öreg Tokodi Gero' ki volt terítve. Ott feküdt szótlanul a ravatalon. Ez az ember, akinek egész élete oly mozgalmas volt, mozdulatlanul türt mindent. A büszke, gazdag úr, kinek különcködő tetteiről az egész ország beszélt, meghajtotta a fejét a halál elölt. Nem törődött már semmivel. Az óriási kastély majdnem erdőt képező parkjával ott díszeleghetett, nem bánta. Az ösmerős fák ott hajtogatták lombjaikat s a suhogó levelek üdvözölték őt, mint mindig. Azonban ő mindazt nem értette, nem is látta már. Azt sem látta, hogy a nagyszámú rokonságból senki ti sem hiányzik a ravatalánál. () nem szerette azokat életében, Soha, egyet sem bocsátott magához közel. Pedig elég sokan voltak. Három vármegyére terjedt szét a rokonság s most a mikor Tokodi GerŐ máinem volt sem nagy, sem kicsi úr, mikor már félni sem kellett tőle, akkor összegyűlt a ravatalához mind a három megyéből a família kicsinyje, nagyja. Nagy zajjal, hangos sírással jöttek s mindegyik emlegette a Tokodi GerŐ — jóságát. Sopánkodtak, tördelték a kezüket. Átkozták a sorsot, mely még ilyen nagy urat sem kiméi meg s egy>/.> rre egyenlővé teszi a legutolsó koldussal. S ott tolongtak való-ág.'s /•dlivá.-ári za'jai ;• ravatal körül. S a halottnak mindezt tűrnie kellett, i Nem kiabálta túl a zajt s netn rontott közéjük, hogy szélüssön az éhes falka közitt. Mert valóban éhes falka volt <•/ a rokon-ág. Ráéhe/ett a dús vagyonra. S együtt járlak, mini a farkasok, nehogy valamelyik elkapja a másik elöl a koncot. S aki egyedül állt a marakodó harcban, szemeiben egy köny nélkül, de szívében súlyos fájdalmával, az volt Tokodi Gerőnek egyetlen leánya Agatha. Es a szegény leány annyi rokon között nem akadt egy igazi résztvevő szívre, a ki őt fájdalmában megvigasztalja s a sors nehéz csapását elviselni segítsen. Mert hiszeu reá agyarko h:ik legjobban. Ha ő nem volna, most könnyen juthatnának a konchoz s már megosztozkodhattak volna a vagyonon. De aztán jött a temetés. Illett mégis, hogy csendesebbek legyenek. Kissé el is némult a zaj s igyekezett mindegyik ama tekintettel maga elé bámulni, a mely, mintha meghatottságot árulna el. S egy pillanatra úgy tetszett, az idő kereke is megállt. Vagy talán csak lassabban mozgott, hogy maga is megbámulja a pompát, a pazar fényt, a