Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-10-15

Huszonhatodik óv. 42. szám. 1ÖÍ)0. október 15. Pápa város hatóságának és több pápai, s pápa-vidéki egyesületnek megválasztott közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Szerkosztőség: Jókai Mór utca 856, Kiadóhivatal: Goldberg Gyula papirkereskedése, Fölér. Feletős szerkesztő': KŐRÖS ENDRE dr. Előfizetések és hirdetési dijak a lap kiad ó hivatala 1) o z k ü 1 d p. n ii ö k. A lap ára: Ejií'KZ f'vre (5 frt, félévre 3 frt. necyeifévre 1 frt 50. A szegény gyermek ruhája. Budapest, 1899. október 13. Mikor hűvösre fordul az idő, a szegény iskolás gyermekeket fölruházó társaság tagjai egybegyűlnek és bizottságot küldenek ki a ruhaosztogató ünnepség előmunkálatainak megkezdésére. Az előmunkálatokról hirt hoznak az újságok, az adományok «hirlapilag nyngtaztatnak», s mire tényleg megtörténik a kegyes ruhakiosztás, a kis fölruházottak csak statiszták a nemes fölruházók dicsőségére rendezett ünnepségen. Mert a jótékonyságnak is megvannak a maga formái, a melyekor, be kell tartani és a maga üunépségei, a melyeket meg kell ülni. Minek is adakoznánk, ha arról mások nem tudnának és miért adnánk ruhát a szegény gyermekeknek, ha fényes ünnepségen «könnytol csillogó szemmel» köszönetet nem mondana egy kis leány versben s egy kis fiú prózában. A jóféle posztó pedig, a mely az ünneplés naptól kezdve befödi a szegény kisdedek didergő tagjait, nemcsak azért melegít, mert meleget tart, hanem azért is, mert az arcokba kergeti a szív meleg vérét. Ne gondoljuk, hogy a gyermek nem érzi a szégyent. A gyermek szíve csak egy csöpp, de máris nagy indulatok csirái élnek benne. Büszkeség és önérzet, mélységes fájdalom és nagy keserűség, mind ott honolnak abban a kis szívben, legfőképpen pedig túlságos érzékenység. A kis pajtások pedig nem nagyon tapintatosak a szegény társak iránt, akár hogy oktatja is őket a példázgató erkölcstanítás. A jobbmódu fiú lenézi azt a szegénységet, a mely a nyomorúság képében jelenik meg előtte, a szegény gyerek pedig szégyenkezik is, irigykedik is, a mikor azt látja, hogy van olyan gyerek is, a kinek nem kell koldusnak lenni. A leányka a verset, a fiúcska a prózát, a melyet elmond, soha életében elfelejteni nem fogja. A szavak, a melyekbe köszönetet suttog a jótékony pártfogóknak, tüzes erővel vésődnek a lelkébe és égetik egész életén át. Az a nyilvánosan osztogatott ruha megvédi a gyereket a téli hidegség ellen, de keserű irigységgt ébreszt benne azok iránt, a kiknek olyan apjuk van, hogy nem kell ruhaosztogató ünnepségén megköszönniök az emberek könyörületet. A szegény anya pedig, a ki eddig azért könnyezett, mert dideregni látta a gyerekét, most azért sir, mert a hidegtől nem az ő kezei óvták meg. igy neveli az iskola a proletár-öntudatot egyrészt, s a jóléttől való pöffeszkedést másrészt a gyermeki lelkekben. Hiszen voltak több helyen iskolai takarékpénztárak is, hogy takarékosságra szoktassák a gyerekeket; a vége pedig az lett, hogy a szegények röstelkedtek, mert nekik még uzsounakrajcárjuk sem volt, a jobbmódúak pedig dicsekedve mutogatták az ő több frtos könyvecskéjüket. Kinek van hát joga ahhoz, hogy a jótékonyság nevében bánatot és elkeseredést lopjon bele a kis gyermek szivébe ? Miért kell a jóság álarca alatt azt a kis szivet földúlni ? Mire való dolog az, hogy egy kis ünnepi fényesség kedvéért, egy kis nyilvános parádé okáért sötét elégedetlenség támadjon a gyermek lelkében ? A hangos jótékonyság, a mely azonfelül még a nyilvános köszönetet is megköveteli, bizony rútabb a legfösvényebb rosszivűségnél. Mert ez a jótékonyság nem a gyermek fázó testét akarja melengetni, hanem önmaga akar sütkérezni a maga jóságának tudatában. A mi egészen jóravaló melegség volna, ha a jóitevő meg is elégednék vele. De neki a boldogságos öntudat nem elég. Xeki egyéb is kell: a melegség mellé fényesség. Hivatalos nyugtutvány kell neki s ezt kapja meg a fényes ünnepségen. Az eli-mervény pedig legyen lehetőleg nyilvános, mert a ruhaosztogató jóságnak nem elég, ha a gyámolított érzi, neki az kell, hogy a világ is tudjon róla. Így lessz melegebb a meleg ruha annak, a ki adja, mint annak, a ki kapja s azért nem osztják ki a ruhát akkor, a mikor a fázó TÁ R C A. Kossuth. — A kenései Kossuth-szobor felavatási ünnepére — Tekints le ránk halhatatlan halottunk ; Ki élni fogsz, inig egy magyar marad; Tekints le ránk szabadság Messiása! Küldj a magasból csak egy sugarat, Melynek fényénél elérjük a révet, Mit ez mutat csak az a biztos út . . . Sötét köd ül a hármasbércnek ormán; Ilagyogj le ránk, megdicsőült Kossuth! Lelked tűzoszlop volt a pusztaságon, Mely a szabadság szent berkébe vitt; A hol megoldád — és a hol leoldád, E nemzet százados bilincseit. Miről egykor a költők álmodáuak, Te benned testet öltött az Ige . . . — Ez volt Kossuth, a kinek szobra itt áll — Imádkozni jöjjetek hát ide. Ez érc, e márvány hogyha hangot adna, Mint egykor a mesés idők alatt; Megrendülne a föld Alpár határin, Merre a négy testvérfolyam halad. Csattogó szárnnyal ismét visszaszálna, A szent csatákat vezérlő Turul, Ha még egy hangot elkapna a szellő, Az ^ áldott, Apostol-ajkirul. De én hallom . . . lelkembe csengve zendül, Ebren-alva, ez éreajak szava: Figyeljetek, figyeljetek reája; Ezt kiáltja: Szabadság éi Haza! Ezt suttogja itt minden lomb az ágon, A rengő hullám, a ringó habok . . . Védjétek meg, emeljétek a zászlót, A melyet örökségül hagyott. IIa elcsüggednénk tán a küzdelemben, Öntsön hitet belénk e szent alak, Ki bű, igaz volt, míg a szíve dobbant; Kihez nem tapadt soha szeny, salak! Ki kenyerét evé a bujdosásnak, —• Keserű volt nagyon ez a keuyér — De alamizsnát sohsem fogadott el, Nem nyúlt ki érte soha a tenyér. Gyáván nem alkudott meg nemzetére; Nem rettegé a sárkányok fogát. . . Erte, miatta küzdött mindhalálig; El- fel nem adta népe ős jogát! Csatára kelt láugoló honszerelme; Mely a sír éjjelén is átragyog . . . Harcolt a tépett zászlóval kezében . . . Nem volt nálánál dicsőbb és nagyobb! . . . Áldás e biliucsoldó Messiásra I Áldja, imádja ki csak ide lép. Tőle tanuljon meg hazát szeretni Mindenkoron és minden nemzedék 1 Az 0 magasztos eszméit követve; Sötét éjünkre még hajnal derül . . . Esküdjél magyar az 0 szent zászlajára: S maradj „légy híve rendületlenül!

11 Babér, borostyán koszorúzza végig, DÍCM'J, szent emlékét mindenkoron: Legyen Ové a róna-völgy virága: Es. melyet nyit a büszke béreorom . . . Legyen Övé a lelkünk gondolatin; Vele pihenve . . . Vele kelve föl . . . Légyen Ové a szivünknek imája: Mely áldást esdve az egekbe tör! Soos Lajos. Másodvirágzás.*) — A «Pá[>ai Lapu k> eredeti tárcája. — Irta: Báródi Géza. I. Jönnek, jönnek egymásután az emlékek elém. Lassanként sorakoznak, hogy válogassak belőlük. A lámpa féuye, a hogy ide vetődik a papirra, szines.-é mozgalmassá teszi őket. S a hogy belebámulok a lámpa fényébe megelevenedik ez a szines kép előttem. Ott látom magam ismét abban a nagy, zajos városban, részt veszek ismét annak sürgés-forgásában, Látom a hires esti korzót, az óriási, négyszögű főteret s hallom a zsibougást, a gördülő kocsik zaját, látom a nagy kandalabereket, a fényesen égő gázt. A kávéházak nagy tükörablakaiból káprázatos fény vetődik ki az utcára s a széles aszfaltjárdán fénysávok húzódnak keresztül, meg-megszakasztva, a csevegő, beszélgető, tolougó járkálok árnyékától. S minden alak, a mely a fénysávba belekerül, *) Mutatvány szerzőnek közelebb megjelenő kötetéből Hann, várna Vinfneó