Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-10-08

Huszonhatodik év. 41. szám. 1899. október & PÁPAI LAPOK. Pápavsu-os nntóságnnak és több pápai, s pápa-vidéki egyesületnek megválasztott közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Jókai Mór ulca 856. Kiadóhivatal: Goldberg Gyula papírkereskedés?, Fölér. Feleló's szerkesztő': KŐRÖS ENDRE dr. Előllzotések és hirdetési dijak a lap kiadóhivatalához k ii 1 d e a d ö k. A lap ára: Egész ó.vre 6 frt. félévre H frt, nenyedevre 1 frt 00. Magyar színművészet. Irtunk és nem hallgattak meg, irtunk ismét és félreértettek, s íme, irunk újra, talán most meghallgatnak s megértenek bennünket. Talán akadni fog testület, mely megszívleli, s megszívlelvén, javítani törekszik azokon az állapotokon, melyeknek siralmasságát csak az nem látja be, a kinek a közművelődés iránt érzéke nincs, vagy ez érzéke csak egy frivol ária, pár pikáns balettlépés megértésére és élvezésére képesíti. Iruuk íme újra, mert bennünket, az országszerte Dunántúl Athenéjének kikiáltott városnak sajtóbeli szerény munkásait, keserűség fog el, ha azon a színházi műsoron végigtekintünk, mely ez év folyamán több mint három hónapon keresztül, vagy hogy csak a legközelebb múltról beszéljünk, most ősszel öt héten át nekünk, a finomult izlésűeknek, nekünk az irodalmilag művelteknek, nekünk a társadalmi és irodalmi körökben duskálkodóknak, nekünk az iskolákbau bó'velkedó'knek, nekünk — az athencii'knrk szellemi élvezetét képezte. (.), athenei polgártársaim ! Megdöbbentően sivár és siváran vigasztalan szellemi élvezet ez ! Olyanforma, mintha valakinek az ebédje csupa pikáns előételből állna és igazán tápláló, tartalmas étket egyáltalán iK-ii) kívánna. Mert ki lázongana ma már az operett ellen ? Ki ne méltányolná esetró'lesetre a bohókás szöveget, a szép melódiákat, de ki ne látná be egyszersmind, hogy magyar színművészetnek nem ezt nevezik, hogy az igazi magyar színművészet méltó tárgya csak komoly drámai előadás : vígvagy szomorújáték leltet ? Avagy megfelel az operettek túlnyomó nagy száma (tisztelet az oly kivételeknek, mint a Bolond) annak a célnak, amelyet a sziuházbajárással kell hogy kitűzzünk magunk elé? A szövegek következetes silányságánál fogva nyílik-e tér a színésznek igazi művészi alakításra? Ugyanez okból gyarapodik-e, ha csak egy szemernyivel is, irodalmi műveltségünk, nyer-e valamit esztétikai képzettségünk? . . . Mással, mint konokul egyhangú Nem !mel nem feleibetünk mind e kérdésekre. Es e Nem! elitéi bennünket azért, hogy hetekeu keresztül alig egy-kétszer nyújtottunk alkalmat ennek az itt időzött derék társulatnak arra, hogy igazi hivatásának élhessen. Mert korántsem a társulat, korántsem a társulatnak a magyar kultúra iránti rajongó lelkesedéstől áthatott és magas irodalmi műveltségű igazgatója felelős ezért, hanem felelősek vagyunk mi: atheneiek Csak a viszonyok szomorú kényszere viszi reá az igazgatót, hogy operettszemélyzetével erejüket messze fölülhaladó munkát végeztessen, testüket és lelküket szinte beteggé tegye az állandó, lázas szerepeltetéssel. Győrött — tudjuk a múltból — nem lessz szüksége erre. Győrött ugyanekkora operettszemélyzettel könnyen tud megterheltetésük nélkül változatos lenni, mert fel tudja használni, még pedig a siker biztos kilátásával, a jeles (az operettszemélyzetnél általánosságban jóval jelesebb) drámai erőket is. Nálunk nem tarthatott drámai előadásokat. Es nem is fog saját anyagi érdekeinek veszélyeztetése nélkül addig tarthatni, mig ez a nagy, havi 4000 forint költséggel szervezett társulat úgy jön be falaink közé, hogy megélhetése egy krajezárnyi bérlettel sincs biztosítva. Mert a i<z Icény nem bérlet, a szelvény nem biztosítja az igazgatót anyagilag semmiről, a szelvény megölője az irodalmi színvonalon álló rendszeres műsornak, a szelvényt egyszersmindenkorra ki kell városunkból küszöbölni. Ma már nincs senki, a ki meg ne lenne arról győződve, hogy ilyen társulat, mint a milyen itt időzött, s amelynek itt időzvén, arra nem is igen nyilt alkalma, hogy egész képességét bemutassa, megérdemli, hogy mihorát a mi saját élvezetünk érdekében irodalmi aiűvekből állíthassa össze. Pápán van, lehetetlen, hogy ne legyen, TÁ R C A. Két póluson. Örökre tőled búcsúzom, Hozzám örökre visszavágyni: Te másfelé, én más utou, Mindég veled — örökre távol. Üdvöt keresnél — nem találsz, Félőn futok hazug örömtől S mit balgán téptünk szét, a lánc Köröttünk kísértőn csörömpöl. Virág reánk hiába hull, Hiába zeng a csalogánydal: Járunk magunkba szótlanul Titokba siró régi váddal. Csak te tudod, csak én tudom, Daczos szivünk mi miudeut gyászol: Te másfelé, én más utou, Mindég veled — örökre távol. Ulikolth. Az aranyhal. — A tPápai Lapok* tárcája. — Irta: Hervay Frigyes. Az öreg Sárdy György nagyon vigau élte át ezt az életet. Értette a módját, hogy kell jól élni ludla, micsoda gyönyörűség van abbun, ha az ember marékkal szórhatja a péuzt. Azzal is tisztában volt, mi a kötelessége egy geutlemanuak, ha például egy éjszaka oly tetemes összeget veszít a kártyán, hogy reggel már semmiféle módon nem tudja azt megfizetni. Mivelhogy oly szépen tisztában volt ezzel, mivelhogy továbbá egy éjszaka csakugyan hajmeresztő pechhel játszott s mivelhogy végűi Sárdy György tudta, hogy mi a becsület, egy ködös, csúf decemberi reggelen meg is tette a gcntlemani kötelességét. Es meghalt, a nélkül, hogy a fiának csak némi felvilágosítást is nyújtott volua a felől, hogy most már miből éljen meg ezentúl. Mert a bárói titulusból, a mit örökségképen ráhagyott, abból ugyan nem lehet megélni. De a fiatal báró nem esett kétségbe. — Az adott viszonyok közt — igy szólt — ez sem megvetendő örökség. A bárói cím értékesíthető. Megmutatom én, hogy ez is ér valamit. A fiatal báró kissé túlbecsülte a saját józan életfelfogásai, mikor így beszélt. Kitüut ez csakhamar mert a józanságát éppen akkor veszítette el, mikor 1 egnagyobb szüksége lett volna rá. Belebolondult egy színésznőbe és feleségül vette. A meggondolatlan könnyelmű lépést a Sárdy-vér cgv percnyi fellobanása okozta é.- ifjabb Sárdy György csak akkor vette észre, hogy cselekedetével a szép légvárakat maga fújta össze, mikor már késő vnlt a bánat. Hanem ettől az időtől fogva sohasem tette a neve mellé, hogy báró s talán le is mondott a reményről, hogy még valamikor odatehesse. Elt nyugodtan abból az ezerkétszáz forint fizetésből, a mit a hivatalában megkeresett s valami csendes, nyárspolgári boldogságot talált a házaséletbeu. Feleségét, a halovány szőke asszonyt végtelenül szerette. Meg volt azonban írva, hogy Sárdy Györgynek ne legyen zavartalan a boldogsága Mikor egy esztendő múlva kis lia született, a gyermek élete az anyának is életébe került. Sárdy György odaállott a lia bölcsője mellé, nézte a magatehetetlen kis porontyot ós a szíve, megindult. Könnyes szemekkel ölelte magához és félig szemrehányó hangon, félig valami keserű humorral beszélt hozzá: — No, te csöpp jószág, nehéz feladatra születtél. Kárpótolnod kell engem azért a drága áldozatért, a mibe az életed került. A kis teremtés nagy barna szemeivel komolyan nézett az apjára, mintha azt akarta volna mondani: — Értelek apám! Csak bizd rám!