Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-05-21

ilyen jogtalan ítéleteket megsemmisítse, de ahhoz, hogy ez a kákán is csomót kereső rendszer nálunk gyökeret verhessen, fel kell szólalnunk nemestik a ínéltatbinűl üldözött, kultúra, de városunknak hírneve érdekében is. Sajnos ! elég baja van minálunk a színtársulatnak azzal, hogy városi közönségünk magas igényeinek megfelelően álljon helyi nemzeti missziót képező feladata teljesítésében, az azonban, hogy ilyen félreismerhetlen üldözésnek kellemetlenségeit is elviselje, az már meghaladja a társulat nagyrnliivatott erejét. A sajté, mely a szinművészeitel cgyazonos célokat szolgál, nem teljesítené kötelességét, ha fel nem emelné tiltakozó szavát az ilyen túlkapások ellen, s mi résen fogunk állni, hogy elejét vehessük a nemzeti kultúra ellen irányuló ilyen tendenciák nak. Az iparosok érdekében. A pápai cipész és csizmadia iparosok körélien - Hegedűs Lóránt dr. képviselőnk kezdeményezésére — több héttel ezelőtt mozgalom indult meg egy szövetkezeti börraktár felállítása ira'nt. A cipész és csizmadia iparosok máit hó 2H-án <-gy közös értekezletben elhatározták, hogy a szövetkezetet meg fogják alakítani s támogatásra Fölkérték képviselőnket. Jíei/eilüs Lóránt dr. ez ügyben a következő nagyerdőiül levelet intézte a eipé>/. és csizmadia szakosztályok elnökeihez, Tóth Ferenchez és Kleva Mártonhoz: j Igen tisztelt elnök úr 1 ! Egy év óta vagyok Pápa városának képviseltje s ezen idő alatt az a szomorú ta])asztalatnl | -Z''r<-/.tein, hogv a pápai kisebb iparosok és kézművesek helyzete a helyett, hogy javulna, s<k lekinlellieii évről-évre rosszabb lessz. Abból a sok kérvényből, a mely hozzám érkezik, megláttam, hogy 1 t< bbek között a cipész és csizmadia kereset az, mely legtöbbet szenved s melyet a különi'élo súlyos viszonyok úgy-/.eilván agvnnnyimiással fenyegetnek. Alig ! vau bét, bogy egy-egy pápai iparos be ne kopogtatna hozzám azzal, hogy állásra volna szüksége, s bár én eddig is igyekeztem utána járni a kéréseknek, ilyen állást találni bizony igen-igen nehéz, sut a legtöbbször lehetetlen. Hiában áltatnék magunkat szép szavakkal, az igazság mégis az, bogy a kereset nehéz, pénz alig vau és a bajok múlni nem akarnak. De éppen azért, mivel nem mú'iiak a bajok, só't az utolsó években szaporodtak, életbevágó kötelességünk mindnyájunknak, nemcsak Önöknek, de nekem is (a ki nemcsak a szerencséseket, de a bajlódókat is képviselem), hogy szedjük össze igazán minden erűnket, hogy a míg nem késó', a míg az ellenséges viszonyok össze nem nyomnak, bátran, saját erőnkből segítsünk magunkon. De különösen tegyük ezt most, mikor — a mint már is látszik — a kormány jelszava nz, hogy „szántsunk mélyebbre", vagyis a kisebb vagyonú polgárok sorsán akar a kormány lendíteni. A kérdést megvizsgáltam, megfigyeltem, széjjelszedtem és arra az eredményre jutottam, hogy egyszer.e három irányban kell a munkát elkezdeni. Elmondom mind a hármat itt őszintén, úgy, a mint fejemben megfordult. Szeretném, ha egyetértenénk mind a három pontot illetőleg. Először is azt tartom, hogy a mit csak szükséges és lehet, meg kell tenni új törvények megalkotása által, s erre nézve, azt hiszem, egyelőre többet nem is kell mondanom, mint azt, hogy a kereskedelmi minisztériumban készíteni fognak egy törvényjavaslatot a I fczlesséy felen verseny ellen, a mely bizonyára igazságosan fogja lenyesni a kinövéseket, melyek a tisztességes munka szabad versenyét megnehezítik. Máso szor számot kell vetnünk arról, hogy :i keresel rosszaságának az egyik oka az, hogy túlságos sokan torlódlak össze a cipész és csizmadia iparban, a kik egymás megélhetését megnehezítik, annyival is inkább, mert sokan átmennének más keresetre is, ha Pápán tudnának más jó és biztos keresetet találni. Ezen másként nem lehet segíteni, mintha valamely olyan yyh' épülne városunkban, a hová a képzelt, tanult l'érli munkaerőket alkalmazni lehetne. E/.ért egy új gyár felállítása iránt kérésemre már is tárgyalásokat kezdettek a kereskedelmi ni. kir. minisztériumban, persze, hogy mikor Imbun a jó eredményt majd megírni, azt pontosan előre nem vagyok képes kiszámítani, de biztat a remény, hogy sok fáradságomnak lessz eredménye s hogy ba a gyár meglessz, a verseny kisebb lessz, a kereset pedig nagyobb A Ihii'iifidil: és taláe legfontosabb módja annak, hogy a pápai cipész és csizmadia iparosoknak és a hozzájuk tartozóknak helyzete kiragadtassék az elpusztulásból, nem más, mint az, hogy a nyers anyagot ibört) olcsón szerezhessék he és hogy a bőrvásárlás nyeresége magoknak az aláiró iparosoknak legyeu javára E nélkül hiába minden s ezt másként, mint szövetkezeti úton, nem lehet elérni. Nem azt mondom én, hogy valami óriási, világforgató eredményt várjunk ettől a szövetkezettől, mert hisz akkor csalódnánk, azt se higyjük, hogy kivált eleintén az mindjárt önteni fogja a pénzt, hanem igenis állítom azt, hogy ezt a mó lot okvetlenül meg kell próbálnunk a kisiparosok megmentésére, és ha Pápa város buzgó cipészei és csizmadiái kor- és felekezeti különbség nélkül üsszeállanak, én azt hiszem, hogy mindnyájan büszkék leszünk a bőrrák tár sikerére ! Ezen az alapon meg is indítottam az ügyet már annyiban, hogy úgy a kormány segélyét, valamint az Országos Központi Szövetkezet támogatását kikértem s mind a kettőt meg is Ígérték az illetékes férfiak. Most már az fog következni, hogy a Központi Szövetkezetnek kiküldöttje, ngos Horváth Jáuoá úr le fog érkezni Pápára, hogy ott tisztelt polgártársaimmal érintkezzék és a szervezési szabályzatot bemutassa. Kern kételkedem abban, hogy az egé^z ipartestület s annak mindegyik érdemes tagja segítségül lessz így az iparosok saját sorsának fölsegélyezésében, erejének összpontosításában és fokozásában, tudván azt, hogy mindent meg kell próbálnunk magunknak, mert különben azzal vádolhatnak minket, hogy az iparosok nem tudtak magukon segíteni. Ezt a vádat mi ne tűrjük el, hanem a helyett rázzuk fel magunkat és szedjük össze az erőnket. Mennél nagyobb lessz a szövetkezet, annál bizonyosabb, hogy olcsóbban tudja a bőröket tagjai számává beszerezni és mennél buzgóbb és jobb üzleti ember fog az élén állni, annyival több lessz belőle a haszon, Angolországbau az a hire.s dolog történt, hogy a rochdalei takácsok, mikor a tökremenés szélén állottak, szövetkezetet alkottak „Segíts magadon és az Isten is megsegít" jeligével é.s a rochdalei takácsok világhi űek lettek s a mellett meg is vagyonosodtak. En a pápai cipész és csizmadia iparos polgártársaimnak a világhírt elengedem, de a vagyonosodást annál jobbau kiváuom! Azt hiszem, őszintén meglehetnek bizonyosodva arról, hogy a jóakarat bennem megvan, a fáradozás sem hiányzik, mert segítségemre, támogatásomra mindig és mindenütt számíthatnak, — jó szívvel fogom tenni mindig Ugy t. elnök urat, mint e szakosztály tagjait szívből köszönti h aza (ias fid vözléssel Budapest, 1SS>). május IS. Dr. Hegedűs Lóránt, l'íipii város ki'jivisi'Kiji'. A befogadott nö-doktorok. hin : Weltncr Sándor. Hiába, az asszony a mi legkiválóbb érdeklődésünk tárgya; nemcsak nekünk férfiaknak, hanem maguknak az asszonyoknak is és nemcsak akkor, ha testhez simuló, vadgalambszürke ruhában sétál tön a szenes embert a harmadik osztályú restaurációba. ()lyan hideg az éj s az út olyan messzi! Ebben a pillanatban jöttek ki a váróteremből az új utasok: az az úr, meg egy csodaszép szőke asszony, a kinek fejedelmi termetét drágaságos bunda, arról pedig a titos arcocskáig az asztrakánsapkáról leomló pettyes fátyol fedte el. Mindkét kezével ajkaikoz emeli a mullját, mintha meg akarná őrizni lehelletét a hideg éjszakától! Járása az a ktilöiiö.-en kihivó, hanyag férli-lépés. a melyet soha se látunk tiszta lelkű asszonynál . . . ('-iikhaniar elindult a vonat, a pár bent volt a kupéban, a melynek függönyeit rögtön lebocsátották, a mozdony hangosan lihegett és . . . Istenem, a szegény hadnagy kábult fejjel bámult ki az alaktalan éjszakába; a szürke ködből határozatlanul bonlakozott ki kísérteties vázként a pozsonyi vár ridegsége, néhány éles torony fekete vonalként sötétlett az iugó-riugó párázatban, a Duna pedig meseszerűen könyed távoli csillogásban kígyózott bele a látóhatár végtelenségébe. S a vonat zakatolva rohan bele az éjbe. Es ekkor valami megrázó, vad, rémes sóhajtás hörög elő annak a hatalmas férfimellnek legboldogtalanabb mélységéből; nagy barna gyermekszemében egyetlenegy óriási csillogó féríikönybe gyiilembk össze a sok apró köny, majd nehezen végig gördül sebhelyes arcán le a torzonbonz szürkülő szakádra. Homlokát odatárnasztja a feljáró ablakának hideg üvegére. Es suttogni kezd: — Milyen csodaszép még mindig az asszony! Milyen szép, alig változott meg, pedig lehet már vagy harminc éves, és most nyilván ennek az izének a szeretője... A vámpír! A szőke vámpír! A második szakasz konduktora átjött és tréfálkozott: , — (ívére át hozzánk, hadnagy, tudjuk, hogy van pálinkád, ne félj, nem kérünk belőle . . . Gyere huszouegyezni! I De ez most egészen új, idegen, parancsoló hangon, a melyet társai még uciu hallottak tőle, úgy rendelkezett : — Menjen át tüstént a maga szakaszába, egyedül akarok lenni. A konduktor egv kukkot se szólva, önkéntelenül megfordult és mintegy valami ellenállbatlan hatalomnak engedve, a parancsszóm rögtön távozott. Es a (íóliát, ujjaival idegesen dörömbölve az ablaküvegen, gondolkozni próbált: — Mit tegyek vele? Most a hatalmamban \ van, teljesen és egészen és menthetetlenül. 0 roa- ' tolt meg, Ő, a szőke vámpír, belement a szívembe, bele a vérembe, bele a lelkembe, ó't láttam, őt érez- i tem, őt öleltem 'mindenütt. Ott száll letarolt életem fölött végzetes jelként a szőke vámpír, akárcsak az I a fekete varja ott kiint a téli vidék kopársága fölött. Rászállt ifjú életemre a szőke vámpír és szívta, ' szívta, szívta a véremet, szívja most is, szívja, a míg lessz. Tíz éve, hogy nem láttam, hanem látat lanul is szívta véremet. Tönkre tett! A vonat most megállott egy kisebb megállónál és a szegény ember nem merte kiáltani az állomás nevét, hátha az asszony ott bent ráismerne a hangjáról. A külsejéről úgy se lehet, úgy megváltozott ! Mikor aztán újra megindult a vonat, odalopódzott a szerelmes pár kupéjának ajtaja elé: valami bolondos, ezüstös kacagás hangzott ki! Az a hatalmas férfikéz görcsösen ökölbe szorult: csaknem beütötte dühében az ablaküveget. De hirtelen valami különös gyöngeség fogta el, az iszákosok akaratiansága, a torkából kitört a csuklás, kezei gyámoltalanul összekulcsolódtak, a széles-válas óriás elgyöngült, lába összerogyott, s elkezdett sírni, mint a gyermek, gyámoltalanul, szívszaggatóau, alázatosan, amúgy szíve mélyéből. — Istenem, mi lett belőlem?! — zokogja ki nagy nehezen fájdalmas álmélkodással. Őriznem kell az ajtaját, a mikor mással vau egyedül . . . Hová jutottam?! Csodálatos, ez az ember levetette magáról a fényes uniformist, azóta tiz év múltéi! volt cirkuszlovas és a jó ég tudja, hogy még micsoda, a míg kegyelemből mostani állásába nem jutott, átment a társadalmi lefokozás ezer megalázásáti, de sohase volt megalázva, mert bármilyen társas körbe, bármilyen életföltételek közé is jutott, ő fölötte állt sorsának, elég volt maga önmagának. Tiz év óta most érezte meg először, hogy elzülött. Elvánszorgott fülkéjébe és álomszerű öutudatlauságban elővette a pálinkás üveget: az volt végsó' menedéke! Még mindig, valahányszor megmozdult