Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-05-21

véfí'íí a Váci-utcán, hanem akkor is, ha az egyetemre jár é.s anatómiát tanul. Ama szép reggel ÓH. a mikor a lapok először adtak hírt arról, hogy U'/Ví.-fv/c-! nálunk is be akarja bocsátani a leányokat M orvosi fakultásra, még inkább megsokszorozódott az asszony-doktorok iránt az érdeklődésünk s most már úgy érezzük, hogy bizonyos joggal alkothatunk nudlinknak véleményt arról, helyesen járt-e el a clevelandi egyetem tanácsa, a mikor Miss Annié furlu'-i dr.-t az anatómiából ugyanazon az egyetemen magántanárnak képesítette és előadások hirdetésére feljogosította. Azóta nem múlik el nap, hogy újabb meg I újabb híreket ne olvasnánk a nő-orvosok dolgairól ' és íme, most az a hír érkezik Angliából, hogy a I hunloni szemésztársulat orvosnőket fogadott a tagjai! közé. Ez pedig annyit tesz, hogy a londoni szem1 orvosok ezentúl igazi kollégáiknak fogják tartani \ az orvosnőket. Mert régóta folyik már a küzdelem j Mindenütt, a hol csak nő-orvosok vannak, ezért a befogadásért és Németországban még ma is a leg- j határozottabban bezárja minden orvosi társulat a ! T».aga ajtait az asszonyok előtt. Természetesen, az emberek rögtön készen van- ' unk a felelettel, hogy a tisztelt doktor urak a ke- : everüket féltik a uőkollégáktól, a mint hogy ezt | "i'.ndották akkor is, a mikor tavaly a királyi Magyar »H-vosegyesület ugyanilyen tiltó intézkedést tett az •ivosnők ellen, pedig az igazság az, hogy a doktorok Ti.'ni a kenyerüket féltik, hauem a maguk és a má-nk illúzióit. Jó erről egy kics't beszélni, hiszen dolog innen-onnan nálunk is aktuálissá lehet, i.-'incsak elvileg, mint annak idején, hanem tényleg is. Önök eddig már bizonyára jót nevettek azon , :« mondáson, hogy az orvosok az illúzióikat féltik. ! ílát nekik is vannak illúzióik ? . . . Vannak bizony, !>ár kevesen, de ezzel a kevés illúzióval azután úgy ! vannak, mint a kopasz ember a megmaradt kis j sarjával : azt a kicsin már igazán félti. Az élet udniillik, a melynek az a fő mulatsága, hogy nap- í siap után megfosztja az embereket egy-egy illúziótól, <i szegény doktorokkal már medikus korukban na- , .von mostohán bánik; tőlük nem egyenkint, hanem . marokszámra szedi az illúziókat, illúziók nélkül pedig : mit ér vájjon a szomorú élet V Az iijú medikus, a ki középiskolai tanuló ^ korában verseket olvasott és chriákat irt, mindjárt uz első előadáson azt hallja, hogy mi állatok éppen ' úgy sejtekből álluuk, mint szeretett állattársuuk, a a zöld leveli béka. Darwint kezdi tanulni és közben ! sóhajtva gondolja, hát Arany János, Petőfi Sándor, \ meg a többiek, a/, mind esak sejt? És alig múlik el néhány hét. kiköltözik a lelkéből Arany János is, ; Petőli Sándor is, és bevonul oda a kegyetlen eszű

1 Darwin. Az ő szelleme segíti és bátorítja, mikor \ először megy be a boncoló terembe, és bár az eresebb szívűek kétkedés nélkül teszik meg a metszést a lapos és domborít élű szikékkel, a gyöngédebbek bizony otthon a szobájukban lámpaoltás után szé- ( gypiikezve morzsolnak szét egy-két köuyet a sze- ! műkben. így áldo/za föl az orvos a tudományának az ifjúsága minden ideálját. A lelke lassankint megtelik lemondással és ez a nemes erény ad neki meg-1 nyugvást később, mikor nyilvánvalóvá lessz, hogy az j ő életével ezentúl mások rendelkeznek. Mulató tár- \ saságból, családi köréből, éjjeli nyugalmából ragad- I ják ki akárhányszor és neki mennie kell, mert esküt ! tett, hogy beteg embertársának segítségére lessz. Es a mikor férlikorában körülnéz, hogy vájjon mit is menthetne meg az élet ideáljaiból, akkor eszébe jut ti leány, a kihez diákkorában az első verseit irta. Persze, a liatal doktor mosolyogva legyint a kezével, mikor a tudatlan férfinépség kiváuCMan kérdezi ki erről meg arról, de azért a liatal doktor cinikus .szavait ő maga hazudtolja legjobbat), mikor áradozó szívvel gondol a szerető és hűséges leányra, a kiben újra visszanyeri az élet minden elvesztett ideálját. A nagy pusztulásból ezt az egyet tudta megmenteni és e/.t az egyet félti a nő-doktoroktól. Azt hiszem, az orvos az egyetlen férti, a ki való igazságában tudja megérteid az anyaság szentségét, az egyedüli, a ki kellőképen tudja méltányolni a tryerinekeit fölnevelő anya fönséges hivatását s a ki mindezeknél fogva legkevésbbé nyugodhaltk bele abba, hogy leányokkal együtt keresse a boncoló asztalon az emberi élet titkait. Lássék bár elfogultságnak, de az orvos mindig többre tartja a szegény favágónét, a ki egészségben neveli gyermekeit, mint Miss Annié Korbes dr -t, a ki hatvanöt íves munkában foglalkozik a hüllők és emlősök összehasonlító bonctauával. Az orvos látja igazán fájó szívvel, mint terelődik el nap-nap után mindjobban a modern női nevelés attól, hogy anyákat és hitveseket neveljen a leányokból és azért nézi a _ boszankodás és sajnálkozás vegyes érzeimeivcl azt is, ha leányok veszik kezükbe a boncoló kést. Svájcot elég szabad országnak tartja mindenki ' az ifjúság nevelése ott bizonyára ment minden elfogultságtól: s a nyilt elégedetlenség a nőkollégák miatt mégis a svájci egyetem orvosuövendékei között tört ki legelőször. Xem akartak előadásra járni a leány-hallgatók miatt, mert úgy érezték, hogy zavarólag hat reájuk, ha leányok is részt vesznek bizonyos tudományos gyakorlatokban, a melyek éppen nem valók leányoknak. Es bizonyára megvan a logikai összefüggés abban is, hogy Németországban, a hű hitvesek é.s gondos anyák hazájában, miért zárnak el oly vehemens ellenkezéssel minden tudományos társulatot a nődoktorok elől. Hogy az angol szeniésztársidatot mi i.idíthatta az ő elhatározására, azt hát nehéz volna eldönteni, valószínűleg medika a társulat elnökének a leánya, vagy pedig doktor a buga. Azt pedig ne mondja senki, hogy a doktornők kérdése összefüggésben áll a szegény, de művelt leányok nagy és szomorú kérdésével, Az a leány, a ki nem mehet férjhez egy vagy más okb«'l és kénytelen megélni a maga énjéből, távolról sincs arra szorítva, hogy csak orvos legyen. E/.er meg ezer uekivaló foglalkozás kínálkozik minden téren, válassza ki a maga számára azt, a melyik az ő egyéniségének és temperamentumának legjobban megfelel. Az orvos mestersége bizony nem az. i Színház. Múlt számunkban már a színi szezonnak végéről szólottunk s ma íme, annak jelentésével kezdjük referádánkat, hogy Duhó színtársulata még c hó végéig fogja előadásait folytatni. Dobó igazgatónak ugyanis az volt a terve, hogy f. hó Ui-cn itt befejezvén működését, Szekszárdra megy s ott július 1-éig tart időadásokat. A beállott meleg idő, a Szekszárdra költözködés aránytalan költségei s az a körülmény, hogy a társulat tagjai június hó elsejétől egy havi vakációi kaptak, <• I tervéről lemondásra indították. Közönségünknek az utóbbi időben kis.sé lelohadt s/.inliázbajn'i'ó kedvéi ítzzal akarja felfrissíteni az igazgat", hogy hazai szininíívészetünk néhány jelesét s köztük a *i Jeles munkatársul.k érile.es e.kke eredetileg ejry lővánt.sj na| iliiphan jelent mejr. <!•' akl'iális közérdekű voltánál t'oü.a bizonyára f olvasóink is j.

wen fogják venni, hofry itt epész t"rje< .méljen közzé ailjuk. •/.ivében valami kényelmetlen érzés, a mit más ember fájdalomnak nevez, hűséges vigasztalója volt •z a varázsos ital, a melynek tündére rózsákkal '•intette telisded tele az ó' kopár világát. Az erős szesz most visszaadta energiáját. — Meg fogom ölni ! — mondta magában •iidcg elszántsággal. — Jogom vau annak az életéhez, a ki elvette az enyémet. Hogyan szerettein ! Es most még jobban szeretem. Megfojtom. Ks nézte a kezét, azt a hatalmas, sokat próbált, viharedzett kezet. Elképzelte, hogy fognak 5'zek a barna ujjak belemarkolni annak u fehér nyaknak a forró húsába, a melyet tíz év óta — tudja Isten — hány más ember illetett csókjaival. Mint fog a szőke várapír reá meredni azzal kékséges, "agy szemével, ijedten kétségbeesve, mikor majd egyszerre megismert a torzonborz elzüllüttbeu a hajdani karcsú, sima huszártisztet. — Meg fogom ölni! — ismétli elszántan és zordon nyugalommal fölkelt helyéről és odalépett a kupé befüggönyözött ajtaja elé. Hallgatódzott. Semmi zaj a fülkében. Nyilván alusznak. Vájjon hány óra van? Kitekint az ablakon. A vidék egészen megváltozott: mindenütt hócsillogás a földön, a menyboltozat gyöngyház zománcos kékségben ragyog, odaát a Duna másik partján az esztergomi bazilika szürke fönséget a téli reggelnek lopva kelő világossága .egyre-egyre szelidebb színekbe vonja, az apró házakban ki-kigyullad a korán kelő munkás ember mécsese és a betakarta szelíd hegyeken a folyam mentén mrg-tnegcsillan valami kósza szürke sugár v . Es a fülkében semmi zaj, semmi nesz, és ott alszik a szőke vámpír egy idegen ember karjai között. A hadnagy most már a berugás abban az állapotában volt, a mikor fantáziánk komédiákat gondol ki, a melyeket önmagunknak játszunk cl. Most már szinte szavalt: l — Meg fogom ölni ! De nem most. Gyáva í volnék és hitvány. Az emberek eló'tt fogom megölni' nyíltan, büszkén és szabadon. Ezt a kis Hűt itten bent egy lehelettel tudnám kivégezni, de akarom, j hogy tudják, lássák, hogy miért és miképpen ölöm j meg. A robogó vonaton még szolga vagyok, kötő- j lességekkel — és most keserűen fölkacagott 1 — borravalós kötelességekkel is, de majd az utolsó állomáson, a végcélnál, ha én is, ők is utunkat befejeztük, szabad bosszúállóként lépek elébük az egész világ előtt. Jó éjszakát neked itt bent, utolsó jó éjszakát! Pár óra múlva az utolsó állomáson vagyunk . . . És most visszament a helyére és egyre ivott a barna üvegből. Időközönként kibámulta tovaröpülő vidékre. Az italtól egyre jobban el fásult, elfogta valami buta goudolatnélküliség és az akaraterő teljes hiányában valami megfagyott gyűlöletet érzett, a mely csaknem gépiesen kényszerítene ajkaira ezeket a szavakat : — Meg fogom ölni. Miért ne ? Akkor majd megölnek engem is. Különben is már megöltek. Miért is éljek még ? Hiszen már úgy se élhetnék, nem is élek már, hej régóta nem ! Hát érdeme, élni ? Nekem ? Semmim sine-en, no igen van, há' mennyi, megnézem ! Van még vagy két deci pálinkám, ha ez elfogyott akkor semmim sincsen. Mikor lessz megint pálinkám —- ki tudja ? ! — most jön az utolsó állomás . . . Meg fogom ölni . . . Azután hirtelen sirva fakadt : — Minő kár, hogy meg kell őt ölni! A barna üvegből kifogyott már az ital és a vonat közeljárt Budapestbe/,. Elhagyták líáko-Palotát és a derült levegőben téli napsugár kacagott a háztetők felett. Vyolera járt az idő. Es a részeget nagy szomjúság gyötörte : — Még egy.szer szerelnék inni életemben —. motyogta magában. Megérkeztek az utolsó állomásra : a vonat megállott a nyugoti pályaudvar hatalmas üvegesarnokában. Mintha csak a szabiul természetnek kinyitott szája volna, SZÍVÓS, erőteljes, téli lehellet ömlött be. a csarnokba a nyitott íven keresztül. A perronon az emberek sürögiek-forogtak. Elsőnek ugrott le a vonatról a részeg, a ki az iszákos emberek részegsége dacára alig tud a lábán állni. Most száll le a vonatról a cobolyprémes úr : — Hallja, konduktor, fogja csak, itt a borravalója. Jól van. Az megnézi a pénzt, ellágyul é.s részeg butaságában sírni kezd : — Xe adj pénzt, hiszen meg akarom ölni . . . és most megint inni kell. Ez az utolsó állomás . . . Es sirva, zokogva eltántorított.