Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-05-21

TTiiszonliatocli k év 21. szara. 1899. május 21. Pápa város hatóságának és több megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 85R Kiadóhivatal: Goldberg Gyula papírkereskedés--, Filter Felelős szerkesztő: KŐRÖS ENDRE dr. Előfizetések és hirdetési dijak a lap kiadóhivatal á h o z k ii 1 d e n d ü k. A lap ára: Egész évre (5 frt, félévre 3 frt, negyedévre 1 frt 50. Rend és kultúra. Dicsőség fényében sütkérezett a héten U mi szerény kis városunk. Először a győri sajtó, majd utána a pesti sajtónak több előkelő orgánuma szólalt meg mirólunk, hosszú tudósításokat szentelvén egy kiesi kis í'irténetnek, egy városunkban a múlt héten (Kifordult szerény kis esetnek. Ám a kikben a lokálpatriotizmusnak heve iárosunk liirének-nevének ily széles körben való terjesztésén hiú örömet keltett, ••./.oknak kedve hamarosan lelohadt végig•Ivnsván azokat a tudósításokat, melyek többé kevésbbé humoros hangon zengték a siti rendőrkapitányunk dicsőségét. Mert a dicsőség herosztrateszi volt. Ámde ne tessék megijedni. A mi Herosztrateszünk nem gyújtott fel templomot, suint görög elődje, sőt éppen ellenkezőleg ::zzal tette a nevét ily hirhedtté, hogy múzsa• finplomunkat a kellőnél jobban félti a • siztől s abban a picinyke kis parázsban, mely egy-egy ártatlan cigaretta végéről •:-léje fénylik, pusztító lángot lát a fantáziája, melytől meg kell óvni a színházat. Mert hát ő nagyon, de nagyon szereti a dnházat, s még ennél is jobban a színéteket. No a színigazgatót . . . azt meg 'nár annyira szereti, hogy be sem tud telni szeretetétől, s szive egész melegével s a rendelkezésére állított egész apparátussal csak arra törekszik, hogy tűztől, viztől, sőt a levegőtől is megótalmazza a színigazgatót. Különösen a levegőtől ótalmazza őt nagyon, s ha látja, hogy a közönség pártolása révén egy kis levegőhöz jut, siet elvenni azt előle. Kdes kapitány úr, szépen kérem, ne szeresse olyan nagyon ezt a semmirevaló színigazgatót; hiszen ez csak azt a kultúrának nevezett haszontalanságot szolgálja, a melyhez a Rendnek semmi köze sincsen. Nagyon tévedne az, a ki azt hinné, hogy mi abból a kis színpadi cigarettaafférból kívánunk nagy kázust csinálni. Ez a téma kicsiny és zsenge, ennek a témának nem lehetnek afféle nagyratörő ambíciói, hogy vele vezércikkben foglalkozzunk ; s beéri szépen azzal is, ha a hírek rovatában szentelünk neki néhány sorocskát. Azt meg már jelentőségét felülhaladó tisztességi nek veheti, ha a karcolatban egész kis cik'• kelyt szentelt neki valami skribler, még I pedig nem is földönjáró közönséges prózában, hanem Pegazus lovára ültetett kötött i formában. Maga a rendőrkapitány úr sem ! értékelte többre, mint egynehány öt forin:tokr<', a in i csak holmi szinészfélének ! lehet nagy pénz, annak t. i., a ki űzetné, ! de nem a hatalmas kapitánynak, a ki kirójja. Az igazgatót azonban, azt már sokkal jobban kell szeretni, esetleg agyonszeretni is, arra tehát már öü forintot kell kiróni. Mi az az 50 frt egy színigazgatónak, a ki évenként zsebébe sepri a városi szubvenció ezreit, s esténkint a színházat látogatásaival ostromló közönség töméntelen bankóit. Ennél az őU frtnál azonban álljunk meg egy kicsinyég. Nem azért mivel ez több mint íi frt, hanem mivel immár kétségtelen jelét látjuk annak, hogy ezek a bírságok a mi rendőrségünk részéről csak jelenségei egy állandóan meggyökerezett rendszernek, mely a színészet üldözését tűzte ki céljául. Vájjon mi volt Dobó igazgatónak nagy vétke ? Tegnap délután beidéztette őt Szokoly rendőrkapitány úr, s kérdőre vonta, hogy hogyan merészel a színházban helyhatósági engedély nélkül játszani. Dobó felmutatta a polgármester Írásbeli engedélyét és felvilágosította a rendőrkapitány urat tévedéséről, de az ezzel mit sem törődve, ö() frtra büntette az igazgatót, mivel — úgymond — a polgármester engedélyén nincs pecsét. Magit az ügy, mely miatt Dobó Sándort ")() frtra büntette a kapitány, minket, \ sőt talán Dobó igazgatót sem igen izgatja, hisz arra való a magasabb fórum, hogy az TÁ R C A. Sóhaj. Mi lessz velem? Hová dob sorsom engem ? Nem bánom, ha boldog sosem leszek; Egy perc legyen csupán esak életemben, Mely a halál ködén is átrezeg. Maradjon fel egy sor, egy dal mit irtain, l'gy céltalan nem volt már életem. A bánat, melyet egykor dalba sirtam, Rezdüljön által ezredéveken. Keljen szárnyra, repüljön messze, tájra, Ki irta?. . . Miért? . . . Xe tudja senki sem. Mindenki higyjc, hogy az ő sajátja H a teremtővel lettél egy szívem. ________ Pásztor Árpád. Az utolsó állomás. — A «Papai Lapok* eredeti tárcája. — Irta: Gergely István. — Pozsony, huszonöt perc ! A Bécsből érkező személyvonatról senki se í-zállt le; ott álltak egymás mellett okos rendben, mintegy valami fantasztikus házsort alkotva a vaggouok, a melyekben a zöld lámpaernyő alul fojtott j világosság terjengett az alvó utasok felett. Az állomás óráján a mutató negyedkettőre járt. A visszhangos perronon i'öl-alá siettek a portások, az ügveletes vasúti liszt fázékony álmosságban állt a vonat előtt, a bundás konduktorok hiába vártak utasokra. Párás ködbe fúlt a decemberi csillagtalan éjfél, — a perrou csöndjét ijedt gyorsasággal veri föl a távjelzők esöngetyninek ideges berregése . . . — No, hadnagy, — szól az egyik konduktor a társához, egy torzonborz hatalma^ Góliáthoz, — ma ugyan senkit se viszünk el Pozsonyból . . . — Hitvány élet, szól a hadnagy — borravaló nélkül utazni! Hogy Pécsben és Pozsonyban ne akadjon borravalós utas az első osztályon. Még esak inni se lehet már! Mostan kitárult az első osztályú váróterem ajtaja és valaki éles hangon megszólalt: — Melyik az első osztály konduktora? — Hadnagy, ez neked szól, — mondják a torzonborz óriásnak, a ki rögtön lompos nyugalommal tart a eobolyprémes utas felé, de mégis uri szívességgel, mintha hozzá hasonlónak akarna szolgálatára lenni . . . Az ügyeletes vasúti tiszt, a ki a konduktorok beszélgetését végighallgatta, haragos szigorúsággal kérdi az egyiktől: — Miért hívják maguk azt a társukat hadnagynak? Minő sülellen tréfa ez? — teszi még hozzá, mert ezzel tartozott tartalékos tiszti mivoltának. — Jelentein alássan, azért, mert nagyon ért a katonai dolgokhoz. Ismeri az ezredeket, szereti a lovakat, kívülről tudja a versenyparipák nevét, az apjukét is, az anyjukét is, éjszakákon át be>zélg.-t huszártiszti esinytettckről . . . — Hát honnan ismeri ő mindezt? — Jelentem alássan, hallottam, hogy valamikor huszártiszt volt, azután meg mindenféle bajba keveredett volna asszony meg kártya meg pénz miatt, — volt a rendőrségnél is, ha jól tudom, felügyelő, de itten is baja akadt, - elment Amerikába, — azt mondják, ott eirkuszlovarnak esapmt föl. Egyszer utazott velünk két néger, a kik a nyakába ugrottak örömükben, a mikor megpillantották . . . — Milyen ember ? — Nagyon jó liii, tulajdonképpen sohase, busúl, szeret egy kicsit inni és maga nejéről sohase beszél. Az ügyeletes vasúti tiszt megigazította a csíptetőjét és érdeklődéssel fordult a hatalmas, torzonborz (fóliát felé, a kivel vagy tíz lépésnyi távolságban a eobolyprémes úr beszélgetett. — Hát hallja konduktor, fogja csak, — ha hozzánk Budapestig nem ereszt be senkit, majd még jól kiegészítem a borravalóját. Megértett ? A konduktor katonásan szalutált. Sj a mikor a eobolyprémes úr a hölgyéért bement váróterembe, a vadonatúj ezüstforinttal pálinkáért küldte el rögPÁPAI LAPOK