Pápai Lapok. 26. évfolyam, 1899

1899-04-16

Abban a nézetben vagyunk, hogy ez a kérdés nem tisztán a biroi és ügyvédi kar kérdése, hanem városunk és vidékének egész közönségéé. Nem volnánk méltók a sajtó nagy nevéhez, hűtlenek volnánk ahhoz a hivatáshoz, a mely reánk hárul, ha tollúnk minden erejét fel nem használnék arra, hogy városunk eme fontos ügye iránt felkeltsük és szüntelenül ébren tartsuk egész közönségünk érdeklődését. Mulasztást követnénk el, ha minden alkalommal nem serkentenők városunk intézőit arra, hogy fáradbatlan, céltudatos muukával, tapintatos utánjárással kövessünk el mindent e fontos ügy megvalósítása érdekében. Kegyúr és püspök. F. hú 14-én az összes budapesti lapok a következő közleményt hozták: „Érdekes viszály támadt Esterházy Mórié gróf, Veszprémmegyo volt főispánja és Zalka János, győri püspök közt. A győri egyházmegyében levő felsögallai plébánián ugyanis, melynél Esterházy Mórié gróf a kegyúr, halálozás folytán üresedés állván be, a grófi kegyúr Heinrich Gyula Pápa városi káplánt prezentálta plébánosnak. A győri püspök, aki már hosszabb idő óta szerfelett ideges, egyszerűen visszautasította a prezentálást és arra hivta fel a kegyurat, hogy esak az ő általa, a püspök által, felterjesztett győri egyházmegyebeli papok közül válasszon a kegyúr. Esterházy Mórié gróf erre erélyes hangon tiltakozott a győri püspöknek a kegyúri jogot sértő törvénytelen eljárása ellen, kimutatta, hoyy a keyyúr nincs kötelezve arra, hoyy csak a püspök által felterjesztettek közül válasszon, hanem bármely papot prezentálhat, aki ellen nincs kánoni kifogás és ez alapon ismételten kérte a püspököt, hogy a törvényes időben és alakban bemutatott papnak, aki ellen nincs kánoni kifogás, adjon Jurisdiction Ztlka püspök azonban, bár a gróf által bemutatott pap ellen nem tett kifogást, még sem fogadta el a prezenláeiúi, mire Esti-rházy gróf a yyőri püspököt mint a törvényt és a kegyúri jogot sértőt, Jel jelentette a hercegprímásnak. A hercegprímás elismerte Esterházy Móric gróf álláspontjának törvényességét és felszólította a győri püspököt utlvurius, előzékeny hangon a. Jcgyitr által bemutatott pap elfogadására, de a győri püspök visszautasította méy a hercegprímást is. A győri püspök jelenleg súlyosan megbetegedett, ami a viszály elintézécét megnehezíti, bár az üggyel azért a prímási szentszéknek is mihamarabb foglalkoznia kell. Esterházy yrój — amint értesülünk ~ ö Felségének, mint a kath. egyház legfőbb kegyurának is feljelentette az esetei, melynek kimenete elé értheti) feszült várakozással néznek az érdekelt körök". * Szóról szóra adtuk itt c minket is érdeklő hirt. Es valóban nincs elég szavunk a győri püspök határtalan vakmerősége ellen. Hogyan, hát annyira volnánk éppen mosta „törvény, jog és igazság'- hirdetett korszakában, hogy egy \ms\)'ökmerészkedik a törvényt lábbal tiporni s a kegyúrnak jogát (úgy sincs más egyéb joga a sok teher mellett a kegyúrnak, mint csak a prezentálás) ennyire megsérteni. Azt mondják, beteg a győri püspök; mi azt hisszük régen beteg volt, mert egészséges agyvelővel lehetetlen lett volna egy törvényt tisztelő és az iránt engedelmességet prédikáló püspöknek a törvényt ily rútul megsértem és még felebbvalóját, a hercegprímást is (kit különben folyton esak ..per barát- emleget és még nála nem is tisztelgett és a püspöki konferenciára soha meg jelenik) hencegve megbántani! — No de nincs kétségünk az iránt, hogy a győri püspök urat meg fogják tanítani a törvény és jog tiszteletére. „ítélet" és „Becsiiletbiró". — Levél a szerkesztőhöz. — Beregszász. 189U. április 11. Kedves szerkesztő barátom! igen örülök, hogy olvashattam lapodban azt a szép vezércikket Magunkré)!, mert így legalább van alkalmam arra, hogy túl a Dunán is elküldjem annak a két szónak, melyet e sorok fölébe irtain, igazi értelmét. Te tudod, de tudják mások is, mert egy cseppet sem szégyellem, hogy én két teljes szini idényen át a legrégibb debreceni lapnak, a f)i'breren-\wk szini referense voltain s így méltán vehetem védelmembe, ha kell a vidéki kritikát, mely éppen debreceni eset kapcsán szolgált legutóbb u gúny céltáblájául, azonban kénytelen vagyok mé>j,is kijelenteni, hogy a Debrecenben llélet név alatt s/.inrc került Becsiiletbiró ledorongolásában részt nem vettem, mert akkor nagyon, de nagyon beteg voltam s így a darabot nem is láttam. Ezek után engedd meg, hogy én is szóljak egypár szót magunkról, újságírókról, a kik a vidéken húzzuk vagy húztuk egyideig a magyar közmíívelődés igáját. Meg vagyok győződve róla, hogy sokkal kevesebb értéke lessz a nevemnek Pápán, a miért e sorok alatt jelenik meg először nyomtatásban, melyekben kijelentem, hogy még ma is, mikor esak hébe-hóba fogok tollat a kezembe: büszkén vallom magamat újságírónak s azt a három évet, a melynek folyamán napról-napra róttam a betűket, sokkal több kedves, mint keserű emlék fogja megörökíteni lelkemben, mintha talán valami nagyhangú s még nagyobb képű tudományos értekezéssel mutatkoznám be; a mint megvagyok egyszersmind győződve arról is, hogy Pápán a te presztízsednek sem nagyon használ az, hogy neved a Pápai Lipok homlokán szerepel, s ezt a végzetet még az sem képes elhárítani, ha eszébe juttatják egyik-másik úrnak, hogy pár év előtt még ugyanazon a helyen Fenyvessy Ferenc, főispán szerepelt. Eppeu ezért szólok bele ebbe a dologba, mert ismerem a vidéki újságírás kínjait, de ismerem egyúttal a vidéki újságíró gyönyörűségét is, a mely elfogja mindannyiszor, mikor látja kislelkűek fordulását, a kik lépésről-lépésre térnek rá az újságíró által régen hirdetett útra s egyszer esak ott vannak, kiáltván: — hnc milyen nagy ember vagyok én, felismertem a közönség érdekét! — az újságíró mosolyog magában, mialatt egykedvűen mormolja: — Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa! — s örül, hogy szavakönnye nem veszett kárba, mégis csak haszna lessz belőle, a köznek. Ezt az ideális lelkületet látom én most, mikor hivatott és hivatlan noki-neki rúgtat a a vidéki kritikának, újra feléledni teljes épségében, s ennek kiáltok innen az ország másik széléről íe hozzád fordulva, kedves jó barátom, lelkes hozsannát! Xem akarom én volt debreceni kollegáimat védeni, a miért az Ltele.lAwn nem ismerték lel a Becsiiletbiró szépségeit: megvédte őket az enyémnél hivatotinbb toll, az Újlaki Antalé, a ki bebizonyította, hogy Debrecenben a felfedező Mit csinálhat most? Talán öreg anyját dédelgeti, a kinek most úgy sincs senkije. Szegény Dálja. Még elbúcsúzni sem tudott tőle. Xem ölelhette át c.-ak utoljára még karcsú derekát. Nem lophatta hucsúesókját piros ajakára. Nem tekinthetett azokba a mélységes szemekbe a melyek annyiszor néztek reá édes szeretettel. j Szerette a szép Dúlj át s mégis elhagyta. j Pedig nem állt oda a többi közé, hogy I eltiporni segítsen azt a hősi nemzetet, a mely megvédte őket évszázaduk viharaiban. Titokban ment ! el. Majdnem szökött. S szinte kipattanni készült a keble a lelkesedéstől, mikor szeretettel fogadták a bonvédek és azt a piros sapkát a lejébe nyomták. Most itt van és saját honfitársai, az árulók ellen j fogja használni fegyverét ... Felrezzen gondolataiból. | Előtte, mintegy kőhajításnyira megmozdult a hólepel. Mereven ügyel oda és puskáját lövésre emelve vár. Sötét tömeg, mint mikor a vadkan túrja magát a hóréteg között, közeledik feléje. De az Őr éles szemét nem téveszti meg. Még mindig vár. Ujja a ravasz vasán pihen. Már csak pár lépésnyire, mozog tőle az a valami. — Állj! — Hangzik a néma éjben s a hóból egy toprongyos alak ugrik eléje. Testét rongyok fedik. Fején piszkos szú'rsapka s veres övében handzsár csillog, míg hosszú puskájára, mint a botra, reálámaszkndik. — Ki vagy ? — Ilié! - Suttog az alak. — Xem ismerlek, lvi vagy ? — Dörgé az őrszem. — (iyur'i, Vuésics (ryurú, a te leijobb barátod. Most .-cm ismersz még? — Nem ismerlek, áruló. — Áruló? En? Ki vetheti azt jogosabban a másik szemére, mint éppen én — neked. — • Hallgass nyomorult, mert golyómmal locsesanlom szét undok koponyádat. Ha mozdulsz, halál fia vagy. — Nem azért jöttem, hogy bántalmazzalak. Küldtek. Jöjj vissza hozzánk, miiuhu meg lessz bocsátva, még árulásod is, hogy hazád ellen fogtál fegyvert. — Erről ismerek rátok, aljas hitszegők. Hazudsz. Nem én vagyok az áruló. Az Isten az égben a tanúm reá. Ez ország nékem épen úgy hazám, mint az odaát, a mit lángbaborílottatok. A nagy magyar haza a tölgy, a kis horvát nemzet a gyenge folyondár, a mely hozzátapad. Széltől, vihartól, favágók fejszéjétől ez óvta meg. S most a folyondár avulója legyen védőjének? N>m. Én és néhány társam jó hazafiak vagyunk. Ti vagytok az árulók. Ti, a félrevezetettek. — De hiszen eltiportak a magyarok minket. —- Hallgass. Ocsmány ajkad csak hazudni tud és téveszméket hirdet, a mit egy jött-ment dobott közétek. És ti bolondok, hisztek neki, mert cifra ruhát hord és mert idegen. Nekem ez a hon ad védelmet, fegyvert ennek szabadságáért fogok. Mert ha ez megdől, véle vész a maroknyi horvát nép is. — Hiába vagy olyan erős. Eljö még a jj mi napunk is. Győzni fogunk és akkor jaj nektek! Fenyegetni merészelsz, hitvány bereue? Torkodra fojtom szavadat. De nem bántlak. Eredj. Pusztulj innét. Elég sokáig megtűrtelek itt.^Lessz még idő, hogy zokogva aűtok ignxat^nekem. - Azt ne várd. — Pusztulj innét. — llie, itt van Dálja. — Dálja? — S megremegett a fegyver az őr kezében. — Kit keres itt? — Téged. S azzal halkan füttyentett. A parti bozót melől karcsú leányalak tüut elő s óvatosan közeledett. — Dálja! S az őr hangja remegővé lett. — llie, Hie. Suttogta a leány és tárt karokkal sietett feléje. — Állj! Mit keressz itt? Leánynak otthon, az anyja szoknyája mellett a helye. — Utánad jöttem, llie. Szeretlek. — Eredj haza. Otthon a te helyed. Majd ha