Pápai Lapok. 25. évfolyam, 1898

1898-12-25

Éjjelenkint, kivált ilyen édes, enyhe, szerelmes tavaszi éjjelen eloltom a mécsest. A hold ezüstös fényénél sütkérezem . . . Levetem a fátyolomat, a fekete ruhámat, kibontom a hajamat . . . A. lepedőmet körültekerem a testemen . . . Ez a görög ruhám ... A karjaim szabadok . . . A nyakam, a vállam meztelen, a sebhelyig . . . Ez a végpont . . . De ez nem elégít ki engem . . . Hiányzik valami: A esők ... Az ölelés ... A forró lehelet.. . Megundorodom magamtól . . . Ledobom a görög ruhát. . . Betekerem a bajámat és leborulok az imazsámoly előtt a földre . . . Sírva, zokogva, kétségbeesve talál itt az első napsugár . . . Ezek az én éjjeli imádságaim . . . Elveszett lélek, elveszett test. A. fejedelemasszony pedig büszke rám, bogy megmentett egy lelket a kárhozattól . . . Meddig fog tartani a büszkesége? Nem tudom . . . Nem . , . Talán holnapig . . . Jolán. (Felveszi az asztalon heverő levelet.) S ez meg itt Talán tárgy a gondolkozásra ? Szabad ? . . . Adél. A poéta,

4

*) — Dialóg. — Irta: Körös Endre. SZEMÉLYEK : ííír,f

Q

36VC

f \ testvérek. Adél (18 éves) | Szín: Kerti szoba. Adél. (Az asztal mellett ül írása l'ölé hajolva) Hiába minden ! mindhiába ! Nem megy, mint hajdan, a dolog ; Csak nem tudom már versigába Befogni, a mit gondolok. Agyamban zsoug ki tudja mennyi Szép gondolat, költői kép, De megszűnik költői lenni, A mint tollam hegyére lép. (Leteszi a tollat és feláll.) Hagyjunk fel tán a versírással, S mondjunk mindent prózában el, Ez most már úgy is jobban rám vall, És Ízlésemnek megfelel. Immár a versek árja untat, Nem csábít a metafora, Velük csak megcsaljuk magunkat, Igazság nincs bennük soha. Igazság ! . . , És jól érzem, érzem, Máskép ma irnom nem lehet, Mint őszintén . . . Igaz beszédben Kell, hogy kitárjam szívemet. (Ismét leül, kezébe nyugtatja fejét.) S elmondjam, hogy . . . mit, de mit ? Hogy az, mi egykor, nem hevit ? . . . Hogy az a három év, mióta Nem láttam őt, egész valómba Más lelket öntött, hogy más lettem . . . A régi érzés nincs szivemben . . . (Szünet.) Emésztő búra, gyötrő kínra, Hogy minek jött ő újra vissza ? . . . (Elgondolkozik és nem veszi észre, a mint Jolán melléje lép.) Jolán. No nézzem csak, az én Adélem . . . (Adél felugrik s hévvel megcsókolja.) Hát megtörtént* mit soh'se véltem, Kinek mindég tréfára kedve, Most itt találom elmerengve ? . . . Adél. Jolánkám, édes . . . (Megfogja mindkét kezét) Nem, ne hidd ! Csak gondolkoztam . . . *) Felolvasta szerző a Jókai-kör 1898. dec. 11-iki estélyen. Nem, nem ! Jolán. De hogy, ki irta ? . . . Ámbár legyen hugoeska titka, Ha nem szabad, hogy tudja más tán. Adél. Te tudhatod . . . Petrődy Kálmán ! Jolán. Ah ! Kálmán űr ! a lant lovagja, Kinek versét, ha rossz, ha jó, Jól tudtuk, hogy mindig kiadja öreg lapunk, a Híradó. (Páthosszal.) Mert verse mind, a hány vala, Csupán „Ő" vóla dalola, S az ő-t (nagy Ő-t) magára vette Minden leány s dicsőitette A Híradót, a jó lapot, Mely Róla irt verset hozott. De hogy ki volt az ő (nagy ő), Az nem volt felfedezhető, Míg egy napon személyi hirt, Gyászost közölt derék lapunk : „Ki annyi s oly szép verset irt, Attól több verset nem kapunk, Körünkből elszólítja sajna 1 Felsőbb parancs új hivatalba ..." Ekkép siratták el Kálmán urat, S az ő (nagy O) örök rejtély maradt. (Komolyan szemébe néz Adélnek.) De tán előtted nem rejtély? ... te tán Nem ok nélkül hevültél a dalán, Te tán . . . De nem hisz három éve Az én hugocskámnak szivébe' Nem verhetett tanyát ily érzelem, Még azt se tudta, mi a szerelem. Avagy, ha tudta : Marlitt néni bűne, Megigézé regényének betűje És holdsugáros nyári éjszakákon Fényes ködként terült reá az álom, Mely bizton szép királyfit mutatott, — Kitől mamánk nyugodtan alhatott. Mondd, így van édes ? Adél. (Fejévél tagadólag int.) Jolán. Szólj, felelj, Adél. (Gyöngéden megfogja kezét.) Lásd, tréfáin elszáll, mint a könnyű szél, S kérésem most a szívemből fakad : Tárjad fel édes régi titkodat. Adél. Titoknak rfigi . . . édes rég vala . . . Rólam zengett Kálmán miuden dala, Rólam zengett a méla bánat, A mely közöny nyomába' támadt, Rólam zengett a fellengő's öröm, Túlboldogau, határt nem ismerőn, Rólam mindez — már három év előtt, Mint itt ez a levél, mely tőle jött Most három év után . . . váratlanul. (Szünet.) Mert lásd a régi igézet alul, Mely mint a vers a gondolatokat Békóba zárja, lelkem ez alatt A három év alatt felszabadult, S számomra már végkép elmúlt — a tnult. Jolán. Szeretted Kálmánt? Adél. Nem, soh'sem szerettem, Ábráudvilágban éltünk mind a ketten. A mely számomra eltűnt, messze szállt. Jolán. (Tréfásan.) Ilyen sors éri ím az ideált! Adél. Te mondtad a szót . . . ideál . . . igen,. Az voltam néki minden versiben, Tündöklő csillag, szende ideál, Tisztább a nop fénylő sugárinál, Ki véle eggyütt egyre epedett Itt hagyni ezt a földi életet, S elszállani messze, hol . . . nevetsz Jolán, S a Hiradó jut az eszedbe tán ? Jolán. Nem, kis Adélem, másra gondolok, Hogy míg a hold, nap és a csillagok, S a szebb világ valának verse tárgya És messze szállni véled volt a vágya, Addig . . . Adél. Nos, addig ? . . . Jolán. Félek, bántana, Hogy míg poéta ajkon a dana így zenge, addig . . . Adél. Nos hát ? . . . Jolán. Addig Ő, Gondolva bizton : rövid az idő Es nemsokára messze elrepül A szebb világba véled egyedül, — Hát felhasználja, a mi bátra van, S mulatott Kálmán úuos-untalau. Kávéházban cigány szólt, folyt a bor És Kálmán úrnak, hogyha vére forr, Csak pislant és ... no de ha még egyéb kell, Férjem szolgálhat bővebb részletekkel. Adél. Ó ártatlau.-ág, ó kátói jellem, Ki csélcsap dáridó s ilyesmi ellen, Azt mondta, gyűlölettel vau tele, Hát ilyenek történtek meg vele ? S énnékem erről . . . Jolán. No no, kis húgom, Tán nem hnrags^ol. hogyha megsúgom, Orrára kötni illyet nem szokás Kis lánykáknak. Ebbou hát nem hibás Poéta űr. Adél. Nem ez sért; én miattam Mulathatott vón', én soh'sem kutattam, De a ki nem kérdezte, az előtt Mért bizonyítá az ellenkezőt ? Hiszen hazudni nem volt kénytelen, Mért játszott hát komédiát velem ? Lásd, evvel megingott egész hitem, És Kálmáunak többé el nem hiszem, Hogy verse tényleg engem illetett, Hogy nem másról is zengett éneket, Vagy rólam s másról, többről egy időbe'. Ugy-e, Jolánkám, a kis lány mi dőre : Készpénznek vesz hizelgést, csalfa szót, S nem ismeri fel a konvenciót! Hát még, ha versbe öltözik a bók, „Ah illyen élvet csak a mennylakók Szürcsölnek az Olimposz bércein!" — Petrődy Kálmán ekként zengne ím ! ...