Pápai Lapok. 25. évfolyam, 1898

1898-12-25

Jolán. Ha csúfolod a lantverö íiut, A költészetnek is gúnyból kijut. Adél. Kern úgy, Jolán ; igaz költészetet J Ma is becsűlök. S mindenek felett Cgy érzem s vallom, bogy költői az, Miben van eszme, mély, erős, igaz, S így nem csupáu veraben van a poézis, Poétikus lebet akár a híd is, Mely mérnökök merész tervén felépül Erő eszméje örökös jeléül. Jolán. (Magában.) Poétikus bíd ? s mérnök ? Jó leszen, Ha ezt csendben tudomásul veszem. (Fenn.) De lásd a költeményeket azért, Mert Kálmán lantosé nem sokat ért, Én még sem bántanám s ba benne mély, Nagy eszme nincs is, bárminő csekély A tartalom, de egy szép perc szülötte, Éu el tudok merengeni fölötte . , . Hinnéd Adélem, bogy az én uram Szintén irt egykor költeményt ? Adél. Ugyan ? A kódexek búvára valaha Fellelkesülten lantot ragada, Hogy eshetett ez ? Jolán. Ugy, b°g)' a pillanat Es én megihletők a férj urat . . . (Merengve.) ... 0 nagy kaszárnya, lelkem úgy örül Most is, ha hozzád újra elröpül! . . . Adél. (Gyorsan.) Kaszárnyáról szól? Mondd a verset el! Jolán. Félek, kis húgom, hogy uem érdekel: A hőse én vagyok szerény magam, S szerepel benne az én kis uram S egy jó barátja: a mérnök, Gabos, Hisz ismered bizonnyal, a Maros Uj hídját ő tervezte . . . Adél. Ismerem . . . (Sóhajtva.) És hídját is . . . (észreveszi, hogy Jolán mosolyog) De nem szép, hogy velem Tréfát űzöl . . . (durcásan) Mondd hát el versedet! Jolán. Előbb, halld, hogy miként keletkezett: A férjem és Gabos fegyvergyakorlaton Valának eggyütt, aztán egy napon Egyszerre tartottak szolgálatot Őrség szobában együtt voltak ott, És én ... de erről már a vers beszél, Nos elmondjam? . . . jó, hát figyelj Adél! (Szaval.) LÁTOGATÁS. Sötét szobában ócska zászlók, Melyek sohsem láttak csatát, Pár kasszakulcs . . . s rajok vigyázva Együtt búsul két jó barát. Az egyik fád, a másik álmos S oly unott képű mindegyik, Hiszen egy árva nagy kaszárnya Hűséges gondját viselik. S az eggyik szól: „Mint zúg a szélvész, És nézd! a zápor, mint szakadI Az én édes szivem, virágom Talán bizony el is marad, Most otthon ül családi körben, S csak gondolatban van velem, Ki itt egy árva, nagy kaszárnya Hűséges gondját viselem." És szól a másik: „Egy vén bölcs mondta: Az ismeretlen izgató! S egy asszony sem mulasztja el, ha A férj ura meglátható Uj kiadásban, új formában, Mint hadnagy, még pedig deli, Amint egy árva, nagy kaszárnya Hűséges gondját viseli." És im! künn: „Halt! Verdót!" kiáltuak, Mosolygva jó be a baka: „Jelentem hadnagy úr: kisasszony! Tessék megnézheti maga!" És már rohan sebes futamban, — övét, kardját fel sem veszi — Ő, ki egy árva, nagy kaszárnya Hűséges gondját viseli. Oly bájos és kedves jelenség! Helyes rajt' a batiszt ruha . . . Bámulsz most, úgy-e, vén kaszárnya, Ilyet még nem láttál soha! Ugy-é nem bánod, hogy a hadnagy Szép asszonyáért elhagy, el! ... És rád ó árva, nagy kaszárnya Hűséges gondot nem visel. lm! az őr sem sétál deszkáján, Sarokba téve fegyvere, A trombitás szignál helyett meg: „Csak egy szép lány"-ba kap bele, S inspekcióval nem törődve, Ablakhoz surran mindegyik, Mind-mind az őrség — és kaszárnya! Neked gondod nem viselik! . . . A szélvész is megszűnt dühöugui, Eső zuhogni felhagyott . . . Csupán a szép asszony hajában Egy-két esőcsepp ott ragyog . . . Mosolygva fürdik beuuök a nap meg, S hogy háláját tüntesse ki, Az árva, nagy kaszárnya gondját, Hűségesen 6 viseli . . . (Szünet.) Jolán. Azt is megmondhatom: Merengve néz a rácsos ablakon Mi ránk s agyában kél a gondolat: Lessz-é, ki engem így meglátogat ? Lessz-é, ki szélben és esőben . . . Adél. Ejnye! Hogyan tudod: Gabos gondolt-e erre ? Jolán. Gondolt bizony! El is mondotta nékem! Adél. De ez régen történt már, ugy-e, régen? Jolán. Ha két hónap régennek mondható . . . Adél (Merengve.) Alig tudom elhinni, hogy való . . . Gabos mereng . . . vágyó sóhajjal kél? Jolán. Hihetetlen, mért lenne ez, Adél? . . . Bajzívei s szerszámai között Élt eddig ő, de most beköltözött Ezek közé egy pajkos furcsa szellem, Melynek sem ő, sem más nem állhat elleu, S ha ónja általfut a papiron, Nem készül otí szabályos rajz bizony Nullkörzővel, vonalzóval kimérve, Mást rajzol ő nagy széles rajzivére : Hullám vonallal, finom árnyalattal — Munkája ihletett művészre rávall — Bodros fürtű leányka . . . semmi más Mosolyg le ounau . . . Adél. Millyeu változás! Jolán. Csak ollyan, aminő nem egy akad! Épígy megváltozál te is, magad! Előbb mondád: hajdanta szóvirágok, Sallangós vers, hiú, de fényes álmok Es lantosuk hevítették szived. Adél. De most ellenkezőjük elhihedd! Erős kéz, nagy szív s jellem, erre vágyom, Nem boldogíthat más c nagy világon! Jolán. Tudod mit, édes? Vedd tollad hamar, Poéta űr bizton választ akar; írjuk meg együtt. Jó lessz? Adél. Ó igen, Igy majd a munka könnyebben megyén. Jolán. Vers lessz, vagy próza lessz a felelet? De ha kívánod, fogd a tolladat írjunk válasznak rossz verslábakat. (Diktál; Adél irja.) Tisztelt poéta, verseit Megküldöm összegyűjtve itt; Mind-mind ahány szép volt nagyon — Adél. Tartalmukat már nem tudom. (Nem irja.) Jolán. De ah már rég letűnt az óra, Midőn még azt hittem valóba', Hogy egy pár röpke könnyű frázis Az élet pusztáján oázis; Más az, mit szívem-lelkem áhít, Nem a verseknek szóvirágit, Üres beszédet már megunta, Mi lelkesíti, az — a munka! Adél. Brávó Jolánkám; e szavalatér' Hálás lehetne férjed; sokat ér, Ha a versnek tolmácsa — jó akad, — De valamit felejtett férj urad. Mikor kaszárnyáját a napra bizza, Mért nem megy az első strófára vissza, Hisz ketten őrizék bár álmosan A nagy kaszárnyát. Nos hát merre van A másik Őr? . . . Adél. Tudod, Jolán, egyszer már férjedet Te versre ihleted s Kálmán poéta, Amint azt tettük három éve néha Verses levélben verses válaszért Eseng; de nékem nem megy, épp azért Azt gondoltam . . . Jolán. Ihlesselek meg én? ... Az én versem csak úgy döcögve mén,