Pápai Lapok. 25. évfolyam, 1898
1898-12-25
rajta, bogy gyötri valami. Azonban hát egyik sem tette meg a közeledő lépest, éppen ugy, mintákkor, amikor még vőlegény és menyasszony voltak, A Lenke leányos meggondatlausága, amely nem tudott vagy nem akart hinni a néma szerelmi vallomásokban, keserűen boszulta most meg magát, Gondolataiban a főhadnagyot az Őrjárat zavarta meg, amely azt jelentette, hogy az úttól jobbra eső dombocska alján, két ellenséges katonát látott. Az ezredes azonnal megtételte az előkészületeket a rohamra, és egy rövid félóra alatt A'ége volt a csatának : az egész ezred ott pihent már a Perei-villa háta mögött. A kertben akkor nézegette éppen Ilonka a gyümölcsös fákat és a lármára kiváucsian szaladt a kerítéshez. Látta a szegény katonákat fáradtan, kimerülten a nehéz úttól és szivecskéje megesett rajtuk. Hamarosan beszalajtatta a cselédet a házba, hozzon ki néhány tejes köcsögöt a fáradt legényeknek. Titkon egyébb is forgott a leány ravasz fejében, be akarta csalui valahogy Jeuey Gézát a villájukba, hogy ott Lenkével ismét találkozhassék. Tudta, hogy nem kell több a két szerelmesnek. A tejes köcsögök leírhatatlan lelkesedést keltettek a legénység körében. Ilyesmire a legöregebb bakák sem emlékeztek, pedig tisztességes csoda, amin egy öreg baka már át nem esett. Később Ilonka az atyja beleegyezésével bort küldött ki a tisztek számára, akiknek most már az udvariasság parancsolta, hogy bemenjenek a villába és megköszönjék a gazdának a szives vendégszeretét. Nem von le semmit a Perei András becsületességéből, ha megmondjuk, hogy az Ő fejében is forgott valami az Ilonka tervéből. Sajnálta a leányát, mert látta, hogy szereti Jeney Gézát és örömére szolgált volna neki, hogy kettőjükből mégis egy pár lessz. Szívesen üdvözölte a tiszteket, köztük Jeney főhadnagyot is, akivel egészen ugy beszélt, mintha éppen semmi se történt volna közöttük. A főhadnagy kissé elfogódott volt, nemkülönben Lenke is és láthatólag kerülték az egymás társaságát. Ilonka, aki felülmúlhatatlan volt a szives kínálásban és úgy forgolódott a vendégek között, mint egy víg, pajkos ördög, látta, hogy ez a két nyakas lélek ismét elkerüli egymást és kisleányos bátorsággal hirtelen elhatározta, hogy ő maga lép közbe. Odament Jeney főhadnagyhoz és mint régi, jó ismerősnek, karjába öltötte a kezét. — Mondja csak, maga vad idegen, hát egyáltalában nem kiváncsi arra, mit csinál az én édes testvérkém ? Ha éu katona volnék, akkor nem lennék ilyen gyáva. Mert gyávaság az, ha nem merjük bevallani a szerelmünket annak, akit szeretüuk. — De édes kis Ilonka . . . — Semmi Ilonka! Ha öt perc múlva kezet nem csókol a nővéremnek, kedves sógor, akkor én sohasem beszélek önnel többet, főhadnagy úr! Kipirult arccal, bámulva a saját nem remélt bátorságán, távozott el Ilonka a főhadnagy mellől és a következő pillanatban már a szoba másik végén beszélgetett egy kékszemű, szőke és — ez igazáu nagy kár — egészen bajusztalan kadéttal. Mikor azonban később körültekintett a szobában, egymás mellett látta ülni a nővérét Jeney fó'hadnagygyal, a mint komolyan beszélnek egymással és észre sem veszik, hogy egymás kezében felejtették a kezüket. Szent este. Melynek jöttél annyi Dobogó szív leste; Itt van újra, ismét Szent Karácsony este. Minden ünnepek közt Ez a legszebb ünnep; Hétköznapi gondok Tova, messze tűnnek; Örömmel köszöntik Ifjak és a vének: Zendül a magasban Betlehemi ének. tízeretet ünnepe! Gyújtsd ki csillagfény ed, Ködös fátyolán át A beborult éjnek. Ragyogj a világra Áldott sugaraddal, Hol a, kínok tőreSebeket szúr, vagdal; Hegeszd be a sebet, Hozz balzsamot rája, Betlehemi jászol Fényes glóriája. Adj erőt a hitnek, Ha csügged a lélek. Adj vigaszt, ki hozzád Áhítattal tér meg. Tö'i'öld le a könnyet, Mely itt-ott kicsordul. És akik lerogytak Emeld fel a porbul. Paloták és kunyhók Pitvarába lépve: Oh! szálld meg a szivet, Szent, ünnepi béke! Soos Lajos. Soror Friderika. 1 ") — Részlet egy tárca ciklusból. — Ma: Stumpf Katinka. ÖNVÁD. ICdcs virágillatos, tavaszi éj van . . . Itt ülök a nyitott ablaknál. Körülöttem minden csendes. A zárda lakói mind nyugalomra tértek. Dc hátha, ú'k is úgy virrasztanak mint én? Nekik is van halottjuk, mint nekem? Az én halottam a testem, a lelkem . . . Kis cellámban körültekintek. Milyen idegen hely ez nekem? Pedig öt éve a zárda lakója vagyok ... A hófehérre meszelt falon az Üdvözítő' fekete feszülete, alatta az imazsámoly. Öt éve naponként megvizsgálom. Egy kis asztal is volt itt, meg egy szék. Miért van itt egy szék? ü hát bejöhet-p ide bárki is ! Anyám, ha élnél, még neked som volna szabad átlépned a cellám küszöbét. Bizonyára cz elől szöktél cl a másvilágra! Az ágyam, hófehér függönyeivel . . . Ez, ez az én halotti leplem. Hát én?! En is egy kelléke vagyok ennek a cellának. De én érezni, én gondolkodni is tudok . . . íme, a hold ezüstös fényénél látom az ablaküvegben az alakomat. Ledobom a fátyolt, hisz egyedül vagyok ... A hajamat simogatom, selymes, puha, a szine is világos szőke, látom a holdsugárnál. Xi-ni milyen hosszúra nőtt, mióta levágták az oltárnál ... Az arcom is. Üdvözítő, ments meg e hiú gondolatoktól. Itt a magányban, a zárda szent falai között véltem feltalálni a nyugalmamat, a megelégedést ... Mert kóristanő voltam én. Az árván maradt gyermeket felnevelte egy szinészpár. Ajándékba kaptak . . . A nevelőszüleim örültek nekem. Kedveltek. Csinos voltam. Aranyszőke a hajam, rózsás az arcom — úgy mondták a kulissza mögött járó urak. Eleinte a gyermek szerepeket játszottam. Serdülő koromban a karban énekeltem. A nevelő anyámtól megkaptam a viseltes ruháit, cipőit, kalapját. Ezért azután ki kellett szolgálnom őket. Az apára szerette az italt: pálinkát, bort, sört hordtam neki a csapszéliből. Az anyámnak télen jól befűtöttem, kávét főztem, mostam, vasaltam nappal. Még kicsi voltam, vittem este a színházhoz a ruháikat, de később nem engedték meg. Mert fizetést is kaptam. Hfisz forintot egy hónapra. Nőttem-nőttern elhagyatva, mint a gomba. Tizennyolc, éves lettem. E felvidéki városban telelt a társulat. Az itteni fényképész ajánlkozott, hogy levesz bennünket — ingyen. Ingyen! 0 be örültem én ennek. Még sohsem láttam a képmásomat. A nevelő anyám kiválasztotta az öltözékemet. Hófehér görög ruha. Mezítelen kar, váll, nyak. A fotográfus, mikor meglátott ebben az öltözékben, szemtelenül vizsgálódott. Láttam jól, villogtak a szemei mikor végig nézett rajtam . . . Elpirultam. Hátha ez most megismerte, hogy a ruha nem az enyém, hanem kölcsön kérte a nevelő anyám, melyet most viselek. Szégyenítem magamat nagyon. Úgy reszkettem, mint a nyárfalevél. Alig tudtam a lábamon állani . . . Hiába! Nem vagyok színészvér. A fotográfus azt hitte, talán rosszul vagyok. Bevezetett a műterem melletti szobába . . . O, hogy elámultam én! A mi kis padlászobácskánk egyszerű szalmazsákjaival a padlón! O, mi volt az ehhez képest? A falakon fényképek, a sarkokban pálmák, legyezők, egzotikus növények. Elszórva mindenfelé a sok csecse-becse. Egyszerre végtelen boldogságot éreztem ebben a környezetben. Ide-oda futkostam, cirógatva, magamhoz szorítva a sok-sok gyönyörűséget. A hancúrozásban a hajam kibomlott . . , A ruha lecsúszott a vállamon . . . Egyszerre két kar ölelését éreztem . . . Eorró lehelletét a fotográfus ajakának . . . Erősen magához szorított . . . Csókolta a hajamat, a szememet, a mezítelen vállamat . . . En szabadulni akartam . . . Egyszerre durván ellökött magától . . . Elestem ... A vállamat beleütöttem az asztalba . . . A sebhely . . . Megvan . . . Megnézem . . . Itt, itt van a forradása . . . Mikor felocsúdtam, lefutottam az utcára. Kergetett a szegyen, a büszkeségem . . . A folyóhoz értem . . . Csalogattak a hullámok . . . Belevetettem magam középig. Ringó párnáik, fodraik közé . . . Kifogtak a halászok . . . Bevittek a közeli zárdáoa . . . Ide, ide ... A szent falak közé a kárhozottat . . . Hetekig feküdtem ólet-halál közöit ... Senki sem keresett, senki sem jött felém. A nevelő szülőim bizonyára örültek, hogy megszabadultak tőlem . . . Hányszor szidtak, hogy nem közéjük való vagyok . . . Az apácák nagy gonddal ápoltak. Mikor felgyógyultam kivezettek a kertbe üdülni . . . Ruhát adtak. Mindent, mindent. A fejedelemasszony jóságos szavakkal elmondta, hogy én egy elveszett lélek vagyok . . . Azt mondta: ajánljam lelkemet, testemet, az Üdvözítőnek . . . Elhatároztam, hogy belépek a rendbe . . . A próbaév imádsággal, vezekléssel, böjtölésscl telt el. Akkor beöltöztettek. Azt mondták, egy lelket mentettek meg . . . Nem igaz . . . Nem igaz . . . En tudom — nem . . . Az egészségemmel mindig jobban visszajön az életkedvem. Bárcsak ne így lenne! Elni akarok . . . Es ide vagyok a temetve . . . Bűn ez a gondolat is . . . Nagy bűn . . . Szeretném látni a világot . . közt élni . . . Bevagyok ide zárva cella a börtönöm . . . De ezt nem merném a testvéreknek elmondani... Egyik bűnt a másikra halmozom . . . Gonosz tettető vagyok . . . Nem tudok imádkozni sem. A kápolnában, mikor az orgona megszólal, nem fog el az áhítat. Mindig csak az a gondolat, vágy, epedés gyötör: Ki innét ... De hogyan? Egyedüli örömöm az, ha önmagamban gyönyörködhetem . . . Az emberek . Ez a szűk
