Pápai Lapok. 25. évfolyam, 1898

1898-11-13

XXV. év 1898. november 13. 46. szám. T ^ -»«.UMM«« KHW -Witt», M.WMl ^^AftiiU**^ i*ta>*B PAPA VAROS HATÓSÁGÁNAK ÉS TÖBB PÁPAI, S PÁPA-VIDÉKI EGYESÜLETNEK MEGVÁLASZTOTT KÖZLÖNYE. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 856. Kiadóhivatal: Goldberg Gyula papirkereskedése, Főtér. Laptulajdonos: dr. Fenyvessy Ferenc. Felelős szerkesztő : dl?. Körös Endre. Előfizetősök ós hirdetési dijak a lap kiadóhivatalához küldendők A lap ára: Egész évre 6 írt. félévre 3 frt. negyedévre 1 frt 50. Egyes szám ára 15 kr. Névmagyarosítás. A mai napon egy vaskos füzet került kezeim közé : kimutatása az 1898. év második felében megmagyarosílott neveknek. Ezeket a kimutatásokat a belügyminisztérium adja ki félévenkint és küldi meg a törvényhatóságoknak. A törvényhatóságok pedig szétküldik az első fokú közigazgatási hatóságuknak .azzal, hogy a mennyiben egyes névmagyarosítás az illetékes anyakönyvben vagy az anyakönyvek törvényhatósági másodpéldányában keresztül nem vezettetett, ez pótlólag megtétethessék. Nálunk ilyen utólagos vagy jobban mondva pótbejegyzésnek szüksége nem forog fenn. Nem azért, mintha nálunk oly körülmény elő nem fordulhatna, hogy tévedésvagy elnézésből egy-egy névmagyarosítás bejegyzése véletlenül el ne maradhatna, liánéin inkább azon egyszerű oknál fogva, mivel olyan kevés névmagyarosítást esetünk run, hogy a legnagyobb gonddal és figyelemmel eszközölhetik anyakönyvvezetőink a bejegyzéseket. Mi az oka annak, hogy a mi közönségünk ily hideg marad a névmagyarosítás üdvös és hazafias intézményével szemben, fel nem foghatom. Városunk tanácsa nagyot kivánt lendíteni ez ügyön és hónapokkal ezelőtt megbizta e sorok íróját a névmagyarosítási ügyek intézésével, felhívta a város közönségét, hogy szóbauforgó ügyével forduljon a város jegyzői hivatalához, hol ügye teljesen díjtalanul végleges elintézést nyer, és mi lett az eredmény ? — az, hogy alig akadt egy-két ember, a ki nevének megmagyarosítására vállalkozott. En tisztelem minden embernek felfogását és meghajolok a tradíció, az ősi nevek és az azokhoz fűződő történelmi emlékek előtt. De határozottan kárhoztatom a frázisokat, melyeknek köpenyegébe szeretünk burkolódzani nemzeti létünknek névben is nyilvánulni kivánó törekvésével szemben. Hát iszen igaz, nem a név teszi a magyart magyarrá. Mi a név, ha nincs meg hozzá a szív és a szívben magyar érzés ? Éppen ezért, mivel városunknak igazán kiváló jó hazafiai vannak, a kik hazájukért és mindenért, a mi magyar, szívvel-lélekkel lelkesedni tudnak, csudálom, hogy a névmagyarosítás ügye nálunk ilyen csigamódra halad előbbre. Percig sem kételkedem idegen hangzású nevű polgártársaim jó magyar emberségében és velem gyűlnék meg a baja, a ki ezt tudtommal tenni merészelné ; nos hát, érdemes, jó uraim, a hol, mint Önöknél, oly igazán magyar — a hév, miért ne legyen magyar az is, a mit viselünk : — a név ? Mikor a sárteke azon legszebb részének, melynek Magyarország a szent neve, legszélsőbb és legfélreesőbb zugaiból is tömegesen keresik fel a miniszter kegyét egy-egy magyar név engedélyezése iránt, miért akarunk e tekintetben elmaradni mi, a kik az ország szivéhez oly közel állunk ? Miért legyünk mi éppen azok, a kik a magyar szellem szárnylengése ellen legyezőt tartunk az arcunk elé ? Nem mondhatom azt, hogy rúgjuk el magunktól azt a nevet, mellyel őseink és elődeink közbecsülésben őszültek meg, hanem inkább a mondó vagyok, hogy a legmélyebb tisztelettel párosult kegyelettel helyezzük emlékeink ereklyemúzeumába azt és vegyünk fel helyette egy új nevet azzal az igyekezettel, hogy ennek a névnek meg mi szerezzünk hírt, dicsőséget utódaink számára. Hogy aztán ez az új név tiszta magyar hangzású legyen, ezt a dolog rendje és természete hozza már magával. Azt mondta Széchenyi: <;01y kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni. •> így van ez ma a nemzeti külsőségekkel is. Oly kevés az, a mivel mi magyarok magyar nemzetiségünket külsőleg szemlélhetővé tudjuk tenni, hogy mindenben, még a legjelentéktelenebbnek látszó dologban is meg kéne kapaszkodnunk, hogy magyar nemzetiségünket külső formaiságokban is szinrehozhassuk. A magyar viseletről, erről a festőién szép, daliás ruháról, a melyben dicső őseink száz csatákat vivtanak, azt tartjuk mi, kényelemben utazó unokák, hogy beszerzése drága a viselése kénvelmetlen — és ezért nem tudunk vele megbarátkozni. Am legyen. De ki merészeli azt mondani, a magyar névről, hogy annak beszerzési ára drága és viselése kényelmetlen. Tegyük meg hát legalább ezt az egyet és — viseljünk magyar nevet. Kemény Bóla. TÁ RCA, Erzsébet királyné. — November 19. Erzsébet napra. — •Szépséges királyné, jóságos nagyasszony Egy világszív nyílt meg, hogy téged sirasson. Könnyek özönével tekintünk az égre — A magyart e csapás szíve tövén érte. A fényes korona, mely fejed ékíté, Nem volt oly ragyogó, mint volt a lelkedé. Hisz nem tevéi mást, csak jót, nemest és szépet, A kinek szíve volt, az mind veled érzett. Szeretet közt éltél, szeretet közt haltál, Te magasztos mártír, fel az égbe szálltál . . . Az a gyászkoporsó — borítva virággal — Mennyi boldogságot ragadt el magával . . . O hogy akadt démon, ki betört az égbe, Fehér liliomát, hogy orvul letépje, Fehér liliomát erénynek, jóságnak, — Nagy Isten nyújts vigaszt elborult hazánknak. Fogadd oltalmadba magyarok királyát, Áldásoddal vond be töviskoronáját. Ölelje öt körül népének szerelme — S te dicsőült szellem légy hazánk védelme. Szentlrraay Elemérné. Regény a varrógépteremből. Trta: Bogdán Bella. I. Ágnesnek hívták és ingeket varrt a hires Varrel és Társa cégnél. Látni lehetett mindennap reggeltől estig a bosszú teremben. Abban a teremben, hol ama finom, széphajtású ingek készültek, a miket elegáns úrfiak viselnek a nagy bálok és zsúrok alkalmával. E leányok néha hangosak és kellemetlenek, s a lábuk sem pici mindig s ruhájuk széle kopottas többnyire. De Ágnes, az nem olyan. 0 finom volt és kecses. A haja, e lágy és hosszú haj, a kis fülére bomlott olykor, a homloka is fehér volt. Igen, látni lehetett, hogy nem ide való ő. S dolgozik. Am a két kezével csak, míg a lelke nincs itt. Azért derült e lélek. Hisz az távol van valami kedves virágos tájon, hol bűvös rózsákat himbál az esti szél és csillagok ragyognak illatos vizű kristálypatakokra. E patakokban szép fehér madarak és a lila égen aranyfelhó'k úsznak. II. A hosszú terem főnöknője egy idő óta oly nyájas Ágneshez. Pedig rettegett egyén e nő. A Varrel és Társa cég hosszú termében és a mellette levőkben halkan zsong e nőről egy rege. Úgy suttogják, hogy házmesterleány volt ő csupán, de húsz év előtt szép volt nagyon és Varról Kelemen méltányolta e szépséget. De ki tudná ezt ma már'{ Ellenben kétségtelen az, hogy félnek tőle és rettegnek mind e leányok itt. Karolin asszony oly nyájas volt Ágneshez, szinte kegyes. Mert tudni kell, hogy a cég főnöke Varre Kelemen, a hatvan éves üreg úr, most néha lejön a hosszú terembe és nézi Águes ingeit és a finom kékeres kezeket is, azt hiszem, már kísérte is úgy véletlen a Fereuc-városba és Karolin asszony ezt látja mind. Eles szeme van e nőnek, ki még szép, de már negyven éves talán. Szóval Karolin asszony nyájas és édes most és a többi leányok irigykedve és gúnyosan pislognak Ágnes felé és este otthon sóhajok közt mesélik, mily szerencse vár Ágnesre, hisz látja a vak is, hogy szereti őt az úr. III. S egy nap a hosszú terem kis muukásnőjét felhívták a Karolin asszony szobájába. E kis szoba nagy tükre előtt állt a főnök, a házak, értékpapírok és a gyár ura, e hatalmas erős öreg úr, ki ím Ágnes felé nyújtja kezét. Varrel Kelemen sápadt kissé és akadozva moudja: — A feleségemnek akarom Ágnes ; legyen az enyém.