Pápai Lapok. 25. évfolyam, 1898

1898-10-23

1898. október 23. PÁPAI LAPOK. kérencselésekkel s miuden egyébbel, csak okos érvekkel nem, ráerőszakolni — nem miránk, „szerencsétlen álláspontú" tauárokra, hanem a jövő nemzedékre, melynek gáncsait és átkát ezek a jó urak már uem fogják hallani, bizony nem lehet s nem is egyéb, mint földhözragadt anyagi érdek, amelynek önös szolgálatában a hazaszeretet tüzénél melegedhetnek ugyan, de annak a magyar nemzeti szellemerkölcsi kultúra előbbvitele által való élesztgetéséhez hozzájárulni nem fognak soha. Ne takargassák tehál a dolgot, hanem mondják ki, hogy a IFoi/ío-féle telket azért nem szeretnék átadni, mert az drága ; jövedelmet hoz s így bevételi forrás. S ha ez a néhány száz forint az évi költségvetésből kiesnék, hát akkor Ver Hasnak is, B. F. uramak is — ne mondjunk sokat — városi adója talán 2 forinttal megnövekednék. Édes jó Istenem ! hát 2— 3 forint oly sok pénz, hogy azért minden lelkifurdalás nélkül igazán lelketlen módon megfosszuk városunkat egy külsőleg monumentális nagy dísztói, bensőieg pedig attól az erkölcsi erűtől, mely a közöttünk elhelyezett kulturintézetet nem aunyha kritizálni és támadni tudja, de mert magyar az, mert nemzeti, minden erejével, utolsó csepp vérével is támogatni képes ? Hát akad ebben a városban ilyen ember ?! Kern, az lehetetlen. FelbozzaB.F. urambátyám, hogy Darányilgn&c miniszter tanácsára vásárolta meg a város azt a gólyalegeló't. Minek vásárolta meg? Miért hirtelenkedett? Megmaradhattak volna s meg is kellett volna maradui egyelőre pasztán az elv mellett: helyet adunk. De, hogy hol s mennyit, azt későbbi — mindenesetre szakértfíi — meghányás-vetésuek, törtéuelmi tényeken alapuló, kölcsönös kapacitációnak s első sorban is a dologhozértők szakszerű, véleményes javaslatainak minden helyes döntés előtt iráuyadókul való elfogadásának kellett volna föutartaui. Kern így történt. Kern baj. Niucs elkésve semmi. A mit Darányi miniszter úr szeretne és óhajt, azt mi is szeretjük és egész lélekkel azon vagyunk, hggy tanítóink elméleti és gyakorlati ismereteik bőségével mentől nagyobb hasznára legyenek annak a népnek, melynek körében működnek, élnek és balnak. Igenis, mi is — s nálunknál jobban senki — ezt akarjuk. De a módban van egy kis eltérés. Mi a gazdaságtani ismeretekből annyit kiváuuuk s foguuk is bevenni, a mennyit megemészthetünk. Gyomorunkat túlterhelni nem lehet; mert könnyen beállhat a biz, a mi aztán bennünk som a tanítót, sem a gucdászf épséggel nem respektálja. Mi első sorban tanítókat képezünk, a kiknek azonban miudeuképpen segítségükre leszünk, hogy a puszta módszertani ismereteken kívül mentől több gazdasági, gyakorlati ügyességet vigyenek tőlünk magukkal. De hát némely ember azt gondolja, hogy akkor ihatik jóízűen, ha a korcsmában iszik. Ez gusztus dolga. Nem szükség nyakig állani valamiben, hogy jóllakjuuk. A célt, a mit Darányi miniszter úr s mi is el akarunk s el is fogunk érni, az, hogy a képezdei növendékek a gazdasági foglalkozásokat is megkedveljék s ha és a mennyiben — mert bizony mindenütt ezer okból nem lehet — módjukban lessz, a tanulni — s így vagyonosodul -•- szerető népet e téren is örömmel oktassák s okosan tanácsolják. S már most miféle primitiv felfogás kell ahoz, hogy ezt a célt csak úgy érheti el a képezde, ha egyenesen a földműves-iskola tőszomszédságába telepíttetik ? Hát minden üveggyárnak kvarctelepeu, vasfinomítónak termésvaskőzet hátán, szövőipari műhelynek, juhok vagy painutültetvéuyek, vagy kenderáztató tó mellett kell lenni ? Hát az ismeret, a tudás talajhoz, röghöz van kötve ? Nem lehet oda menni ahhoz a tárgyhoz a mit szemlélni, megismerni akarunk ? Avagy nem könnyebben mehet a tanuló, mint az épület ? Nos, hát ezen nincs mit beszélni. A rémítgetés és csalogatás teóriája már idejét multa. Ismeri mindenki s nem hisz neki senki. Pardon! van még ezeknek a vizbefuldoklóknak egy szalmaszáluk, amibe görcsösen kapaszkodnak. S ez az, hogy „a Woytu-i'&le telek kicsiny, mert a tanfelügyelő annak idején ő—6 holdat kívánt a képezdei épület tőszomszédságában — kertnek." Ez okos beszéd s igaz. Az l89S-adik évi XXXVIII. t. c. kívánja így. De hasztalan kiváuja, mert a fönálló tizennyolc f'érli-tauítóképezde közül nem ismerek csak hármat, amelynek közvetlen közelében ilyen területű kert léteznék. Az intézeti épület mindenütt bent a városban van, a kert pedig — gyakran, mint Félegyházán, Léván stb. jó egyórányi távolságra — a városon kivül. ö még egyet: mire való volna itt f)—ti hold kert akkor, ba az intézetet csakugyan a foldmivesiskola szomszédságban építenék föl V Hisz a növendékek vagy a földmives-iskolába járnának tanulni, mely esetben ott van hely, vagy nem s akkor meg minek oda vinni azt a „pompás palotát- a városi szemétlerakodó hely stílszerű homlokzatául ? — Ti'hát vagy — - vagy. Tertium non daiur. Úgyde utóbbi esetben, hogy ha t. i. a tanyaiak belátására emelkednének annak, bogy az a képezde, mint épidet és nem erdei fa. vagy vadállat, mégis csak legjobb helyen lenne bent a városban: hát — mondom — ebben az esetben csupán csak annyi terület kellene, a hová az épületet egész kényelmesen, udvarral és kicsiny dísz-előkerttel együtt, szépen elhelyezni lehet. S ez a hely a Woyta és líorvá'h Lajos-féle telektömbben adva vau. lunen járnának ki a növendékek szerdán és szombaton délután — máskor, még ha a földmives-iskola tetejére építenék is a képezdét, úgysem mehetnének — a gazdasági és kertészeti, elméleti és gyakorlati ismeretek, fogások és ügyességek elsajátítása végett, a fíildmivi^-iskolába. S biztosíthatom a t. ugorokat, akarom mondani: ngarakat, hogy ily berendezés mellett növendékeink nemcsak többet fognak tanulni, de képezdénk e szaktárgyainak ellátása is sokkal szilárdabb alapon fog mozogni, mint az összes állami féríi-lanítóképezdék közül bármelyikben. H — mein Herz was willst du noch mehr'!! Ilyen kombináció mellett az építkezés csak felényibe kerül s a társadalom és a város is roppant sokat lendülne; mert nem lévén a modernebb nevelési irányzat érvényesülését gátló, kaszárnyaszerű internátus : a növendékek tisztességes polgári házaknál nyernének továbbra is elhelyeztetést, családias nevelést s ebben kedélyt, szivet, mit a fauyar internátusi élet soha meg nem adhat. Hetven-nyolcvan család pedig, nélkülözhető szobáinak bérbeadásával, sok ezer forintnyi, nem megvetendő jövedelmet. Aki ezt nem látja s aki szegényebb polgártársait — esetleg pár krajcáruyi adótöbblett miatt — elég lelkiismeretlen megfosztani attól, hogy házacskájának saját szükségleteiből t'öumavadó ré<zét, nem könnyű teljesítményekkel járó, bérletheadással értékesítse : az — megengedem — lehet az ő <nját szempontjából okos ember; de, hogy uem humámw ember, nem jó polgártárs * iiren szerencsétlou teremtmény: az már az aztán csakugyan bizonyos. Hát van-e ilyen e nemes városbau'! Azt hiszem: nincs; mert ha volna: azt, mint özönvízelőtti vastagbó'rüt, csakugyan jégbe kellene eltenni, a későbbi nemzedék eliszonyodására. Ily uton foghatja az állam — hacsak niorz-ányi részekben is — leróni e nemes város iránt azt kell mondani, szentem — mondta feleségének — és kisebb lakásba kell burculkodui. Ámbár nem hiszem, hogy ne kapnék. Csak szólnom kell barátaimnak. Szólt is, de hiába. Azt hitte a jámbor, hogy a jó barátok még akkor is jó barátok, a mikor már nem hívogatják meg ó'ket pazar ebédekre és vacsor rákra, hanem ahelyett kérnek tőlük valamit. Nem tudta, hogy a nagy urak barátsága csak addig tart, a mig nem vagyuuk reájuk szorulva. A mint megtudták, hogy Bánta Elemér hivatalt keres, egyszerre más hangon beszéltek vele. A kedves Elemér helyett csak Elemér barátom járta, az is, hidegen, komoly méltósággal. Sőt az államtitkár úr miMtha nem is emlékezett volna, hogy ő tegezte valaha Elemért. A vége a sok kunyorálásnak az lett, hogy tíáuta Elemér nem kapott biztosításnál egyebet. Ámbár ezt sem valami fölös számban. — Be van minden állás töltve! Az állam nem tarthat el minden tönkrement urat! Nem gyerekség valakit csak úgy bolondjában berakni a hivatalba. Jogvégzett ember több van, mint tarka kutya. — De én nem végeztem a jogot — szerénykedett Elemér ur. — Hja, még azt sem! Kedves barátom, akkor mit akarsz te tulajdonképpen ? — Akár micsoda alkalmazást. — Például számtiszt, de azt is csak úgy kapod meg véglegesen, ha levizsgázol az állam-szám vitel tanból. j Jól van. Levizsgázom. Számtisztnek valahogy nagy nehezen hónapok mulva kinevezték. A drága bútorokat azalatt mind el kellett adui, hogy a házbérrs teljék. J Azután beköltöztek egy kis két szobás lakásba. J Matildka már előzőleg, mielőtt bementek volna j az új lakásba, gyermekes könnyelmű kedélyének egész szeretetreméltóságával beszélte az őket ért csapásnak mintha nem is lenne teljes tudatában, hogy micsoda pompás dolog lesz ott lakni abban a kis szobában. — Nem is ér ez semmit a mi nagyvilági életünk! Jóformán uem is voltunk az egymáséi. Utálom ezeket a nagy termeket, mert emlékeztetnek a mi könnyelmű multunkra. — Alig várom, hogy ott lehessünk a mi kedves kis fészkünkben. Ott leszüuk mi igazában boldogok ! TJj életet kezdünk! Munkás boldog életet! Meglásd Elemér mennyivel jobban fogjuk magunkat érezni. — Igazad van édes! Egymásért egymásnak fogunk élni. Hiszen ez nekünk nem is volt élet, a mit mi éltünk. S valljuk meg az igazat, azok az örökös dáridók ki is merítettek minket. — Milyen más lessz ott, a mi kis lakásunkon, ahol nem fog háborgatni az a sok haszontalan ember, aki eddig a nyakunkra járt. Valóságos idillt foguuk ott élni édes kis feleségem! K azután 'i Nos hát azután az idill első nap azzal kezdődött, hogy mikor a két kis, sziik kényelmetlen szobácskában elrendezkedtek és végigették beune az első szegénye* ebédet, amit jó] rosszul Matildka elkészített, hát egyszerre; csak Elemér úr úgy érezte, hogy a torka elszorul é.- nem bír lényein egy falatot sem. Körülnézett a kis szobácskában és úgy érezte, mintha valami szűk koporsóba került volna bele. Eszébe jutott a régi nagy ebédlő', a hatalmas" diófaasztallal, a kiszolgáló cselédség, a kényelem, a jómód — és mindhiába nem tudott parancsolni magának, a könnyek megeredtek a szeméből. S úgy a könnyes szemmel félénken nézett át feleségére, hogy az mit csinál ? Hát bizony az is sírdogált szép csöndesen, Miut a hogy az utolsó szeptemberi napokban szokott permetezni az őszi esó", mely még akkor nem árt semminek, de mégis fáj látni, mert emlékeztet a szép napok végére a hidegre, a télre. Amikor is úgy fog majd dideregni ez a két szegény, könnyelmű gyerekember! És a mikor majd úgy tele lesznek a szegénység kiuos hangulatával és egymásra való szemrehányásokkal, melyek annál kínosabbak lesznek, mert nem fogják elmondani egymásnak.