Pápai Lapok. 25. évfolyam, 1898

1898-10-16

A „sziniigyi bizottság" kérdéséhez, Irta: Paur Ödön. Pápa, 1*518. október 15. Ezen becses lap legutóbbi szániában „Szinüti'vi bizottság" eim alatt figyelemre méltó kis közlemény látott napvilágot, mely a lefolyt szini Níi-ziinban ismételten szerzett keserű tapasztalatok ellen keres gyógy-írt s ezt egy — Pápán megalakítandó sziniigyi bizottság révén véli megtalálhatónak. Xem tudom, volt-e korábban már Pápán szó, vagy indítvány ilynemű" intézmény szervezése, vagy jobban mondva ilyen „bizottság" megalakítása felől, de most, mikor éppen a tapasztalatuk révén szőnyegre került ennek esetlege* megalakítása, legyen szabad eszmecserébe bocsátkoznom az idea megpemlítőjévol, természetesen olyan értelemben, mely szerint indítványát nemcsak hogy szórói-szóra aláírom, de a mint következik, uémilen- meg is toldom. Onnan indulok ki, hogy Pápának tényleg megvan az a publikuma, mely egy jól szervezett társulat művészi nívón álló előadásait megérteni, élvezni képes, s erről esetenként volt alkalmunk mi-ír is győződhetni, de éppen ez a közönség az, mely u/. egyes színtársulat működését megelőzőleg i> garawiáf keres és vár arra való tekintettel, hoi>-y tényleg megtalálja-e az egyes előadásoknál, akár a művészi alakításban, akár a zenében azt az élvezetet, melyet az ő finomult Ízlése megkövetel arra, hogy a látott vagy hallottakban gyönyörködjék, szórakozzék. Ez a garancia volna egy alakítandó sziniigyi bizottság, legfőbb és legnehezebb feladata. Xehéz volna, de nein teljesíthetetlen. Mikor pedig szigorú lelkiismeretességgel ezt a nehéz feladatot a bizottság megoldaná, akkor látnók csak be a fentebb vázolt s már a hivatkozott múltkori cikkecskében is különösen kiemelt azon állítást, mely szerint : igenis, megvan nálunk n műértő s Thália oltárán áldozni kész közönség, csak tényleg művészetet é.s ne kísérletezéseket találjanak fel neki. Apropos! kisérlelezé^! . . . Hát kinevette volna észre, csak a legutóbb is, hogy milyen kitűnő médium a pápai .-zinház a gyűri sziniigyi hizt»'tságrk}i.tk .' '< Itt próbálják ki a .-zorződlelendő tagokat, s a jó győri szomszédok átrándulnak lio/zánk, végignézik az előadást, azután kijelentik a direktornak, hogy ez vagy amaz az rrt'l, vagv alakítás nekik gyenye. Xem is viszi azután azt a .11 tagot az igazgató — csak ritka esetben győri színpadra. Xos! Ha nekik gyenge, miért legyen jó nekünk!? Es így tovább! Miért ne lehetne nekünk is egy őrt álló bizottságunk, melynek tagjai felelősségük teljes tudatában megóvnák jó eleve a jóizlésű publikumot a boszankodástól, közvetve pedig a jó színtársulatot a részvétlenségtől! Xem szemrehányásként hozom fel a győriek példáját, sőt inkább okulás gyanánt, — sőt ha úgy tetszik mintául — s épen velük karöltve volna leginkább óhajtandó megvalósítani Pápán is a „sziniigyi bizottság" eszméjét. Legyen Győr a központ s Pápa a filialis, de a pápai sziniigyi bizottság, megbízottja révén a központi bizottságban is befolyhasson úgy a színigazgató, mint a színtársulat, főleg pedig a repertoár megválasztásába. Végre is Győrnek is csak úgy, mint Pápának az az érdeke, hogy művészi egészt kapjon szellemi táplálékul, nem pedig, bogy öt-hat csimpolyás keserves oineogása mellett kelljen végig „élvezni" akár ..Ilonmann meséi"-t, akár a legbájosabb operettek kedves dallamait, sokszor a szövegbe szúrt olyan rögtönzésekkel, melyek határozottan a művészet, az esztétika rovására mennek s a mely jó lehet a heterogén elemek tapsainak kicsikarására, de sehogysem alkalmas a jóizlésű közönség szórakoztatására. Ennek a közönségnek az érdekében nem szabad elaludni a sziniigyi bizottság felvetett eszméjének, nem szabad engedni, hogy a jó ízlés nevében felemelt hang elhaló szó legyen a pusztában, akkor mikor módunkban áll, csak akarni kell, hogy megszerezhessük a művelt kedélynek is azt a szórakozást, melyet az megkövetel s a melyet megérdemel pláne oly módon, hogy ezáltal a vidéki színészet ügyen is lendítünk valamit. Ha pedig már sziniigyi bizottságot állítunk egybe, kétségtelen, hogy magasabb szempontból tekintve, ez volna működésének legfontosabb feladata, a mely mellett a lentebb már jelzetteken kívül sok tennivalója akadna saját érdekünkben is, :i mely leendők illetve iüggő kérdések megoldásai közül, hogy csak a legfontosabbat említsem, okvetlen és sürgős konveniálásra volna szükség főleg a szini szezém megváltoztatása, vagy legalább is helyesebb beosztása, illetve megállapítása tekintében. Szinte érthetetlen is, hogy eddig ebben a kérdésben valamelyes változtatás nem állott be évek óta sem, hanem egész közönyösen vesszük azt a körülményt, hogy akkor toppan közénk valamely színtársulat, ha már másutt megunta magát, nem pedig akkor, mikor — nekik tetszik, Pedig hát úgy tudom, hogy nem a közönség van a színészetért, hanem inkább a színész a közönségért, ez alapon pedig méltányos kívánság, hogy a publikum állapítsa meg a szezont, ne a színigazgató, a kinek pedig most kisebb gondja is nagyobb annál, hogy Pápa felé nézzen, holott épp most a hosszú őszi esték idején szinte szükségét érzi az ember egy jó színtársulatnak. Tavaszszal viszont, mikor a természet ujjáébredésében is megleli gyönyörűségét a kedély, akkor állítanak be hozzánk, nem csoda azután, ha akkor, mikor szükségét alig érzi a lélek a szórakoztatásnak, üresen tátonganak a padsorok a Tháliának szentelt tákolmányban s részvétlenségről, közönyről beszélnek a szini referádák, a mint ezt a közelmultak tapasztalatai kézzelíbghatólag igazolják. Akkor pedig, mikor egy esetleg megalakítandó sziniigyi bizottság teljes garanciái vállal valamely elsőrendű színtársulat működéseért, első sorban az általa így felkeltett bizalom biztosítani is fogja a színtársulat exisztenciáját, már ezzel biztosítja magának a bizottság azt a jogot is, hogy a színtársulattól úgy a kiállítást, mint az előadást illetőleg mindazt megkövetelje, a mit a színházlátogató közönség igényei minden irányban megkívánnak, a melyhez még ha a szezon idejének helyes megállapításán is sikerrel közremunkál és kieszközli azt, hogy a téli esték idején kapjunk élvezetes előadásokat, úgy azt hiszem, sem a közönségnek, sem a színészeknek többé nem lessz okuk panaszra. A kisebb kérdések, mint a dekorative hű és változatos reprodukciók szigorú ellenőrizése, a sziniuízi helyiség megfelelő karban tartása stb. az elért művészi sikerek mellett körülbelül önmaguktól orvosoltatnának. Végre is mindebhez most már csak a „bizottság'- kell szakavatott vezetőkkel, jó Ízléssel, kellő energiával s e mellett kellő tapintattal; •— s talán bizony mindennek hiánya volna az oka, hogy késlekedünk a megalakulással'?! Lehetetlen ! Hisz itt vannak a minden szépért, nemesért, minden művésziért lelkesedő pápai hölgyek, a kiknek aranyos, agilis kezecskéi annyi szépet és nemeset hoztak létre már Pápa érdekében, talán most sem veszik rossz néven ezt a dedikációt, sőt bizton hiszem, hogy megértik az előadottakban rejlő intenciót, s ha másutt nem, hát talán a Jókai-kör sziniigyi szakosztályában felveszik íi kezdeményezés fonalát, s alaposan megszéíi'venítik a — kunktátoroskodókat. — egy kic-ike levelet. Azt a levelet, mely olyan ijesztő' i világ-is>ággal tárta eléje férje hűtlenségét. (iyólay Irma báróné, a szerető nő finom ösztöné- 1 vei régóta sejtette, hogy férje már nem szüreti őt | úgy. mint házasságuk első évében. De azért, mint j mindim "kos és finom lelkű a.-.-/.i>ny. szeretetreméltó j gyöngédséggel és ezer apró figyel me.-séggel így eke- j zett férje szeretetét visszahódítani. ! Az a cinikus hangon irt levélke azonban, melyei i szánalomból vagy talán bosszúból juttatóit a kezeihez j Kréesyné, a szomszéd földbirtokosné, végre is eléggé meggyőzte Irma bárónét arról, hogy önfeláldozó küzdelme hiábavaló volt. j ,,Edes, szép Szomszédnőm, Miért igyekszik j naiv kifogásokkal visszautasítani igaz érzelmeimet '! . . . Meglehel, hogy feleségem szebb aszszuny, mint On. Ebben talán igaza lehet Önnek, nem vitatkozom. De engem bosszant és untat az ő nyugodt, hideg szépsége, s igazán nevetségesnek tartom túlzott szeretetreméltóságát és figyelmességét. Az olyan nők, mint Olden Irma, mikor már elérték egyedüli vágyukat, mikor már megvásároltak millióikkal egy-egy bárói, vagy grófi férjet, szörnyen unalmas nyárspolgárias asszonyokká lesznek. Olyanokká, mint azok az elődeik voltak, akik száz évvel ezelőtt egy tucat mészároslegény vagy boltossegéd számára főzték a három tál ételből való ebédet. j De minek folytassam tovább? Hányszor! ismételjem, hogy Ónt, egyedül Önt szeretem ^ szép Olgám. Esdve kérem, vesse le a megközelíthetetlenség hideg álarcát és boldogítsa viszunlszei'ctctével az Önt forrón szerető j Gy. Béláját." | Irma bálóné egy percig sem vette le szemét a kezében szorongatott levélről ; a sötét éjben nem láthatta annak egyetlen sorát, betűjét sem, de mintha csak világító lüzbelükkel lettek volna írva, úgy állottak folyton szemei előtt azok a szavak, melyek a jövőbe vetett minden reményét egyszerre rombadöutötték: „Egyedül Ont szeretem szé)> Olgám.'-' Testén hideg, szinte fagyasztó remegés fut végig, amint támolygó léptekkel megy a kastély felé. Szobájába érve, komornáját szólítja. — Hazajött már a báró úr? — Igen. Egy félórával ezelőtt. — Mondja meg neki, hogy beszélni óhajtok vele. * Rövid idő múlva Gyótay báróné szemben ül férjével a pazar fénnyel berendezett ebédlőben. A báróné látszólag nyugodt arccal hallgatja férjének elbeszélését a vadászat kedvező lefolyásáról és sok egyéb haszontalanságról. Keskeny ajkai némán szorulnak egymásra, és sötét szemei fájdalmas tekintettel pihennek az elbeszélő arcán. Végre, mikor férje elhallgat, az elfojtott izgalomtól reszkető hangon mondja: — Azt hiszem nem fogja ellenezni tervemet. . . Holnap elhagyom a gyótai kastélyt . . . örökre. Igazán fölötte nagy áldozat volt magától, hogy ennyi ideig tűrte annak a „nyárspolgárias" asszonynak nevetséges figyelmességeit é.s gondoskodásait. Annak az asszonynak, kinek egyedüli vágya az volt, hogy millióival „bárói" férjet vásároljon magának. (.Vakugyan nevetségesen ostoba és unalmas asszony lett Olden Irmából, a milliomos Olden gyáros leányából. Nem érdekelték őt sem a sportok, sem a toilettek, sem más asszonyok férjei. Xem törődött ő mással, csak a férjével, nem volt más óhajtása, mint az, hogy elégedetté és boldoggá tegye őt. Ez igazán nevetséges ostobaság volt tőle . . . Az asszony elhallgatott. Gyótay báró csudálkozó tekintettel nézett feleségére s látszólag nyugodt hangon szólt. — Xem értelek Irma. Mi történt? . . . Szavamra mondom nem tudom, miféle uyárspolgárias asszonyról beszélsz. A báróné remegő kezekkel mutatta fel az áruló levelet. — Xem kémkedés útján jutottam hozzá, maga