Pápai Lapok. 25. évfolyam, 1898

1898-10-16

1898. október 1(5. 4i2. szám. PÁPA VÁROS HATÓSÁGÁNAK ÉS TÖHH PÁPAI, S PÁPA-VIDÉKI EGYESÜLETNEK MEGVÁLASZTOTT KÖZLÖNYE. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Jókai Mór utca Höfi. Kiadóhivatal: Goldberg Gyula papirkereskedése, Fölér. Laptulajdonos: rlr\ Fenyvessy í^r-enc. Felelős szerkesztő dr. Körös Erűire. Előfizetések ós hirdetési di)?.k ii lap kin ti ó hivatal á Ii o •/. k ii 1 d e n d "> k. A lap ára: Egész évre (i frt, félévre frt, negyedévre 1 frt 50. Egyes szám Ara 15 kr. A népkonyha. (drhs.) A patvarba is! Már megint itt lábatlankodik ez az örökké bujkáló, hol feledésbe menó', hol ismét felszínre kerüló' szerencsétlen eszme? Hiszen már mi régen meghaltnak hittük a szegényt. — Dehogy is haltam meg; a világért sem. Csak a nyári álmomat aludtam, s aludván, álmodtam szépet s gyönyörűt. . . . Egybegyűltek a város bölcsei, nemesupáu azok, a kiket hivataluknál fogva neveznek igy, de látható voltmindeuki a várositól, a kiben csak a jó ügy intézéséhez értő ész és érző szív lakozik. Nemcsak a város java-színe, de a szíve is ott volt. Es megdobbant ez a szív, s nemes dobbanására, mint egy varázsütésre, életre kelt a szegények hajléka. Es szólani kezdett az, kinek hivó szava a fényes gyülekezetet egybe hozta; készen tartotta a meggyőzés és ékesszólás legerősebb fegyvereit, hogy hallgatóit megnyerje a legnemesebb célnak, de mind erre nem volt szükség. Az egész gyülekezet egy szív, egy lélek, egyértelemmel határozta el, hogy ne legyen e városban többé inség és nyomor, némuljon el az éhezők és szűkölködők panasza — s a népkonyha meg volt alapítva. . . . Morfeusz karjain sétálva egyszerűségével szinte hívogató, kedves hajlékot pillantottam meg, a mely előtt sápadt emberek tolonglak. Kis vártatra ugyanezeket az embereket már távozni láttam a hajlékból, s a távozók ajkai áldó szavakat rebegtek. Kíváncsian léptem be, vajjoti mi lehet az, a mi a sorsüldözte emberek ajakán rövid pár pere alatt a keserű zugolódást az áldás és hálaima édes szavaira váltotta fel? Es belépvén, rózsapiros arcú asszonyok és leányok bájos seregét láttam együtt. Közülük néhányan a tűzhely körül serénykedtek nagy üstökben főzve kavarva a párolgó ételeket, a többiek pedig körülhordták azokat az asztalokhoz telepedett szegényeknek. S a gyönyörűséges rózsapirt e nők arcán nem a tűzhelynek szerteáradó melege fakasztotta, hanem a szegényekkel, a nyomorultakkal való jóltevés édes, boldogító tudata. ... Az álom csapongó szeszélye ezután fényes látványosságot varázsolt szemeim elé. Amolyan színházi élőképféle lehetett az. Elbűvölő káprázatos csoportozatban láttam együtt azokat, a kik csak az imént még kötényesen sürögtek-forogtak a népkonyhán. Valóságos tündéi-világba való elragadó látomány volt a föld legszebb virágainak ez a, szépséges koszorúja, a melynek közepén a jótékonyság égi nemtője állott, s az elismerés babérágait nyújtotta az őt körülvevő társainak: a jótékonyság földi nemtőinek. Ezek pedig koszorút fontak a babérágakból s átnyújtották azoknak, a kik a nemes eszme kezdeményezői voltak: a város bölcseinek. Az élőképhez méltó zenekíséret is volt, a szférák égi hangjaival vetélkedett ez a zene : a fölsegélt szegények hálaadó zsolozsma ja. A függöny legördült és én fölébredtem. De az álom varázsa még nem tűnt el egészen szempüláimról. Szemeim még nem nyíltak fel egészen, s az álom és ébrenlét e ködös mesgyéjén még nem látom, hol ébredtem fel; még nem tudom, hol vagyok. Ha Abdera hires városa az, a melyben álmaimat elmeséltem, úgy ti bizonyára előveszitek hű tanácsadótokat, a csalhatatlan egyiptomi álmoskönyvet, kikeresitek az álmomnak megfelelő szerencse-számokat s felteszitek a kis lutriba. Abderában bizonyosan van még kis lutri. Ám ha Pápa város bölesei vagytok, kik áhítattal végighallgattátok szavaimat, akkor arra kérlek benneteket, hogy valósítsátok meg álmomat, állítsátok fel a népkonyhát, a melyre szegényeinknek égető szükségük van és ne várjatok vele addig, mig a szükség fagyasztó lessz. TÁRCA. Egyedül. . . Zokog a szél ottkünu, ingadozó fáról sárga levélt tép le, Sitét van, hideg van üt benn a szobában, i'.gy hang se vegyül a megnémult sötétbe. Mégis . . . egy szomorú, mégis egy keserű Hang az éjbe vegyül; Az éu sóhajtásom, az én zokogásom : Egyedül! Egyedül! Emlékszem nagyon jól 1 Ma egy éve éppen szinte magam voltam, Fu magam — te véled, Gyönyörűség, élet, Ajkadat éltemben először csókoltam . . . Csókoltam hevesen, csókoltam boldogau Kínos sejtés nélkül, Az volt akkor az éu egyetlenegy gondom Egyedül, egyedül! Nem gondoltam másra. Csak hogy üdv, hogy gyönyör szeretni . . Forró ölelésben, Egő érezésbeu Köröttem, mellettem mindent elfeledni. szeretni 8 lelkem a szárnyaló, lelkem a lángoló Föl az égnek röpül, A földet elhagyva, Te véled szárnyalva Egyedül, egyedül! Ez volt az első csók . . , Azóta elmultak hónapok meg év is, Sötét idegenbe, Messze földre menve Emlékét ez a csók megtartott mégis ! S hogy itt ülök mostau elhagyva, szememből Fájdalom könnye elül, Ülöm az üuuepét a legelső csóknak Egyedül, egyedül . . . Mit adnék egy csókért! ÜSTem . . . egy pillantásért a te szép szemedből! Csak egy pillantásért, Csak egy mosolygásért, Egy hangért, mennyei, édes beszédedből. Az hiszem már néha: az éjnek csöndjében Szép szavad megcsendül, De hajh fölébredvén, magam látom csak itt Egyedül, egyedül . . . Küldd el a fölleggel, küldd el a viharral, Küldd félelem nélkül, ISTeni látja meg senki, itt ülök szobámban Egyedül, egyedül. Itt benn a szobában Hideg vau, sötét van, feneketlen éjjel: Künn remegő fáról Elsodorja távol A szél a levelet . . . aztán tépi széjjel. Szóttépte . . . avar lett . . . eltűnt az álomkép Mint árnyék összedűl, Azt hittem, itt voltál, pedig magam vagyok Egyedül, egyedül ! . . . S, K. és a téren által Isten hozzád édes! Gondolj rám e napon . . Küldj egy csőkot forrót, Csókra szomjat oltót, Küldd el a költöző, szélüzte madárral, Lombhulláskor A íPápai Lapok> számára irta: Ilma. A megsárgult falevelek halk rezgéssel hullanak a kert útjára, a melyeu Gyótay báróné izgatottau, nyugtalanul bolyong fel s alá a hűvös őszi éjben egészen átengedve magát a szivét marcangoló gyötrelmek hatásának. Végre kimerülve dől le az egyik platánfa alatt levő padra s aranyfürtös fejét a platán törzséhez támasztva, szomorú mosollyal nézi a csillagok miriádjától ragyogó égboltozatot. Jobb kezének karcsú ujjai görcsösen szorítanak PÁPAI LAPOK Tlnvm 1 X ' _ ' _ ' i ,