Pápai Lapok. 25. évfolyam, 1898

1898-09-18

XXV. óv. 18D8. szeptember 18. 38. szám. PÁPA VÁROS HATÓSÁGÁNAK ÉS TÖBB PÁPAI, S PÁPA-VIDÉKI EGYESÜLETNEK MEGVÁLASZTOTT KÖZLÖNYE. megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség: Jókai Mór utca S56. Eladóhivatal: Goldberg Gyula papirkereskedése, fölér. Laptulajdonos: dr-. Fenyvessy Ferenc. Felelős szerkesztő: d.r*. Itöx*ös End.x'O. Előfizetések és hirdetési dijak a lap k i a d ó h i v a t ~ 1 ' ~ z küldendők. A lap Egész évre 6 frt, félévre gyedévre 1 frt ód. Egyes szám ára lő kr. Immár megfordult a kripta ajtaja, cdvonult a gyászoló sokaság dicső fejedelmek végső nyugvó lud véről, elszorult kebellel, roskatag léptekkel eltávozott onnan a porig sújtott király is: Ph'zsébet királyné megtért pihenni fiához. De a fájdalom, mely egy hét óta a nemzetnek szívét elfogja, áttör a kripta kőfalán is, felkeresi Ot, ki tőlünk messze, nagyon messze alussza örök álmát, felkeresi most és fel mindaddig, mig egy magyar lakik e földön. O, mert mi vesztettünk gyászos halálával legtöbbet. Az átkos tőr mi ránk csapott le legkegyetlenebbül, minket tett Jegárvábbá mindenek között. Szószólót: ellenállhatatlan hatalmút, pártfogót: gyöngédet és igazat, a legjobb édes anyát mi vesztettük benne. Magyarországi szent Erzsébet kötényében rózsává változott a szegényeknek szánt ajándék: a kenyér, II abshurgházi Erzsébet rózsává változtatta a köveket, melyeket durva és erőszakos kezek hajítottak a szegény magyarokra. S midőn gyönyörű ajkán felcsendült a nyájasan vigasztaló édes hazai szó, rózsákat nyitott Neki boldog örömében e föld, virágzó pompával fogadta védő angyalát a haza. . . . Elhervadtak rózsáink, elfonnyadnak a gyászkoszorúk liliomai is, melyekkel koporsóját behintettük, csak a gyász marad meg, esak a fájdalom, a sötét kétségbeesés s csak a kérdés: mért kellett ennek így történnie? Mért kellett erőszaknak hozzáférkőznie Hozzá, ki a szelídség volt maga, mért nem adatott meg Xeki, hogy őszi hervadáskor, végharc nélkül, miként a fa lombja, haljon el a Jók és Igazak csendes halálával?! De a szellemvilágba, hol a sorsunkat intéző hatalom honol, nem hatolhat be földi gyarlóságunk. ; Évezred hanyatlik, évezred kel újra, mig egy földi álom e világba téved, hogy a hitlen ember imádni tanulja a köd oszlopában rejlő Istenséget.» Imádkozzunk azért! Imádkozzunk, hogy a magvarok Istene, ki még soha nem hagyta el választott népét, ne hagyjon el bennünket most sem a megpróbáltatás e nehéz óráiban! Imádkozzunk, hogy a magyarok Istene erősítse, vigasztalja azt a fölséges királyi szívet, melyet már aunyi csapás ért! Imádkozzunk, hogy a legtisztább lélek, mely valaha a földön járt, fellelje az égben korán elköltözött szeretett fiát, hogy együtt könyöröghessenek ott fenn a szegény magyar hazáért! TÁ R C A. A nagy sirra. Manihiis dato lilia plenis. Es adjatok sok liljomot neki, Ha majd testét a kőlap elfedi, Mert hófehér líljoin való a sirra, A melyre Asszonyunk neve lessz írva . . . Királynő' volt a királynők között, S az özvegyek mezébe öltözött. Övezte pompa, fejedelmi fény, S úgy járt, mint bármely gyászoló szegény. Ki boldog volt szerette magzatában, Szenvedett Nióbénál mostohábban, De szenvedése királynői volt, Fehér lelkén nem esett soha folt, Fekete mezben 6' fehér maradt, Mti't Krisztus urunk a kereszt alatt . . . Sebét nemes, nagy szívvel viseli. . . . O adjatok sok liljomot neki. Ki hozzánk jutott messze idegenbül, Érezte, nyelvünk hogy mi bájjal csendül, Érezte, szívünk mily igaz, mi hit, És sorsunk mégis milyen keserű. Láncunk ha csörrent, szivébe nyilallott, A messzeségei) át is fájva hallott Ezernyi titkos, elfojtott sóhajtást Ks egy hatalmas, sóvárgó óhajtást, Melynél eró'sebb nem volt soha semmi: Hogy ez a nép szabad szeretne lenni! S a mint meghallja, a mint velünk érez, Eljuttatja a fejdelein s/ivéhez, S ki egymást nem ösmerve gyűlöli, Király és nép igy egymást megleli. Es bűvös szemmel és varázsos hanggal Ali köztük a fehér, hótiszta angyal, Es szabad lessz a nép, az elnyomott . . . () szórjatok sírjára liljomot . . . Anyát fiától megfosztá a végzet . . . Szivünkben ég még ma is o történet És látjuk ma is a tragédiát . . . Király utódját, az anya fiát, Egy nemzet egész dúsgazdag reményét, A jövő kincsét, jelen szomeféuyét; És elborult a mártirasszouy lelke, Nyugtát e földön többé sohse lelte, Ártatlanul Ifin földön bujdosóvá, Szemét az ember látásátul óvá, Nem gyógyírt ment keresni — tudta azt, Az ó' kínjára nincs sehol malaszt. Kereste azt, mi meg nem lelhető, Kívánta azt, mi cl nem érhető, Vágyón vágyott meg nem -zerezhotöre, S c^y orgyilkosnak leteríti tőre . . . Földúlja egy gaz a szent templomot . . . O szórjatok reája liljomot! Es sírjátok ki fájó könnyetek, Mert egy világ zokog tivéletek ! De a legsúlyusb bánat a miénk! Kik annyit, ó mindent elve-ziténk ! A kik sehnlse lelhetünk vigaszt, Kiknek szivéből élő vért faka-zt A nagy királynak iszonyú sebe, Milljó ember lessz annak betege. Mert bár a vér patakba' folyna is, A büntetés még oly nagy volna is, Hogy Isten karjával sűjttia a gazra. Az nékünk őt már vissza még se adja! Csak könnyezünk, esak egyre zokogunk, Csak elmerülve némán hallgatunk, A panaszos szózat ajkunkra fagy, xV kin nem törhet ki, akármi nagy. Nehéz gyötrelmivel röghöz nyomott, — Csak szórjunk a sírjára liljomot! Sebestyén Károly, ERZSÉBET. —*i F^P^ i^iÄ^ 1' L fs