Pápai Lapok. 25. évfolyam, 1898

1898-04-03

mellyel az ipari szakiskolák létesítését figyelemmel kiséri, biztosíték arra nézve, hogy ezeket később a lehetőségig támogatni fogja. Ezekben óhajtottuk röviden ismertetni az ipari szakiskolák intézményét, s most saját városunkra térve át, csak örömmel üdvözölhetjük a városi tanács azon régebben tett lépését, hogy városunkban egy a g y a g i p a r i szakiskola felállítását kérelmezte a kereskedelemügyi miuisztériumnál. Igaz ugyan, hogy a fentiek után alig vau reményünk arra, hogy a város ezt a közel jövőben megnyerhesse, de a várás ne riasszon vissza bennünket, s egy ily szakiskola létesítését, ha anyagi helyzetünkhöz mérten szűkösen is, de városunk némi hozzáíárulásának kilátásba helyezésével is sürgölendőnek tartjuk és pedig addig, míg nem késő, vagyis míg az ország legkülönbözőbb pontjain nem keletkeznek a nemzeti ipar fejlesztését szolgálni hivatott ipari szakiskolák. A szövetkezetek. Viribus uuitis, egyesült erővel: ez a szövetkezetek jelszava. S ugyan ki merné tagadni a hosszú tapasztalattól elvont e jelszó igazságát? Senki. És ha náluuk mégis csak most érkezett el az ideje annak, hogy a szövetkezetek létesítése érdekében sikeresen szállhatuuk sikra: ennek oka részben a népünket jellemző maradiság, a nemtörődömség, részben a spekuláció. Azok spekulációja, a kiknek mindig és minden körülmények között első az én; a kik a társadalmi nagy kérdések emberbaráti megoldása iránt semmi érzékkel se birnak. Pedig a külföld jó példával ment előttünk Prauciaorszáyban már bő mértékben éreztetik áldásukat a gazdasági szövetkezetek. Porosz' orszáyban az állam előbb öt, majd ez félév múlva kevésnek bizonyulván, húsz millió márkával járult a nagy központi intézet nemes feladatainak kiviteléhez. Ausztria kormáuya is szükségesnek tartotta, hogy a gazdák járásonként szövetkezzenek. Itt az egyes országok törvényhatóságának jogában áll, hogy az egyes gazdákat a szövetkezetbe va'ó belépésre kötelezzék. Ez az eljárás Csehországban és Tirolban igen üdvösnek bizonyult. A szövetkezetek áldásos működéséről azonban igen buzdító adatokat lehetne felhozni Olaszország, Belgium, Dánia és Oroszországból is. Ma már mi is azt mondhatjuk, hogy a szövetkezetek élete hazáukban is biztosítva van. Közelebb olvastuk tt. i. hogy a magas kormányai teljesen készen van már a szövetkezetekről szóló törvénjfjavaslat és hogy az állam jelentékeny összeget szándékozik a szövetkezetek rendelkezésére bocsátaui. Azonban, hogy a dolog ennyire előhaladt, abban kiváló érdeme van Károlyi Sándor grófnak és társainak, a kik lankadatlan buzgósággal fáradoznak már évek óta ez ügyben. Fáradozásukról ma mái' vagy 500 községi hitelszövetkezet áldásos működése tesz bizonyságot. Ma városunkban is megkezdi működését a már jó ideje megalakult „Pápai hitelszövetkezet." A szövetkezet célja: tagjainak erkölcsi és anyagi jólétét— a takarékossági hajlam emelése, hitelük szervezése, illetőleg hiteligényeik kielégítése utján — fejleszteni. (1. §.) A szövetkezetnek tagja lehet minden a szövetkezet területén lakó egyén vagy birtokos, vagy jogi személy, a ki belépési szándékát az üzletrészenként 10 krajcárban megállapított belépési dij lefizetése mellett a szövetkezet egyiK igazgatójánál bejelentette és az igazgatóság által mint tag elfogadtatott. (5. §.) Nyilvános becsteleuséggel' bélyegzett egyének, továbbá olyanok, kik közvetlen vagy közvetve uzsorás üzletekben vesznek részt, nem lehetnek a szövetkezet tagjai. A tagok által lefizetendő egy üzletrész 25 frtban állapíttafcik meg s 2 heti előleges 20 krajcáros részletekben fizetendő, úgy azonban, hogy legalább üt év alatt lefizessék. (12, §.) A szövetkezetnek, mint hitelezőnek működése csupán saját tagjaira és a tagjai körében gazdasági vagy erkölcsi érdekeik előmozdítására alakított szövetkezetekre terjed ki. Kölcsönt váltóra és kötelezvényre ad. Idegen pénzt és takarékbetéteket is fogadhat el, de csak a központi hitelintézet beleegyezésével. A szövetkezet által szedett kamatláb legfeljebb 2%-al lehet magasabb, mint a minőt a szövetkezet a központi hitelintézetnek fizet; a mi végeredményben azt teszi, hogy 7% lehet a legmagasabb kamat. De ezek után is azt kérdezi talán valaki: mi hasznuk van mégis a szövetkezeti tagoknak a szövetkezésből? Mert hisz 7%-ra ma már a takarékpénztárak is adnak kölcsönt; aztáu apró betéteket is elfogadnak! Első sorban kiemeljük az értelmi és erkölcsi hasznot. Igazán itt az ideje már, hogy a mi népünk is megtanulja a pénzzel való okos bánást, hogy értsen a hasznos befektetésekhez, kevés földjének, ennek zsarolása nélkül való kihasználásához. A jól vezetett szövetkezetek lelkiismeretesen ügyelnek arra, hogy a felvett kölcsönt az adós okos célra vegye fel és valóban arra is fordítsa; megértetik tagjaikkal, hogy adósnak lenni néni szégyen, ha az adósságesinálás hasznos és okos befektetés következménye; de uzsora kamatot fizetni csak azért) hogy mások ne tudjanak tartozásainkról, ez már szégyen és nagy ostobaság. Ügyelnek arra is, hogy a tagok gazdasági szakértelme, nemes értelemben vett élelmessége fejlődjék és hogy magukra vállalt minden kötelességeiknek ue a pereléssel járó költségektől való félelemből, de önként igyekezzenek eleget tenni, azért mert a tisztesség azt kívánja. A takarékpénztáraknak kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy hova fordítja az adós a kölcsönt, a kisebb betéteket pedig elfogadják ugyan, de az egyeseket — egészen természetesen — nem késztetik, nem szorítják a folytonos betevesre s igy gyűjtésre. Mindebben már nemcsak érlelmi és erkölcsi előny van, hanem anyagi is. Az anyagi előny azonban még abban is nyilvánul, hogy a szövetMikor a pálya kezdéséhez szükséges protekciót kunyorálta a nagy urak előszobáiban, akkor a lakájokkkal adatták ki az útját, most szállodai lakása előszobájábau azok az urak maguk várakoztak rá, hogy beszélhessenek vele. 0 pedig egyszerre csak megunta a tömjénszagot, betelt vele, émelygést érzett tőle és kapta magát, elutazott a fővárosból. — A szálloda személyzet csak annyit tudott, hogy valahová a vidékre ment, a honnan csak másnap vagy harmadnap fog visszatérni. Bizonyára szívesen elkísérték volna Öt oda is tömegesen, de oda csak maga akart menni. Haza, a kis falucskába, ahol született s ahol ifjúsága első idejét eltöltötte. Egyszerre csak megkapta a lelkét valami vágyakozó hangulat az ő rég elhagyott, igazi otthona után és látni akarta a szülőfaluját, a hol pedig bizony-bizony nem sok keresnivalója volt; hiszen nem volt ott neki már senkije sem, csak az a két sirhalom, a mely alatt a két öreg piheni ki az élet nagy fáradtságát. 0 sem ismert ott senkit, őt sem ismerik, legalább háborítlanul kóborolhatja be a kedves helyeket, melyek mindegyikéhez a gyermekkornak vagy az ifjúkornak egj'-egy emléke köti. Mikor megérkezett és leszállva a vonatról, nekiindult gyalogszerrel a körülbelül fél óráig tartó útnak, — (ennyi időbe telhetett bele, mig beért a falubaj — olyan könnyűnek, olyan vidámnak érezte magát, mintha nem is cipelne a vállán ötven kemény esztendőt és annyi koszorút, hogy még roskadozhatnak is alatta. Harminc éve nem járt. arra, amint hogy harminc év előtt volt az országban is utoljára. Szegény nemzete iránt keserűséggel eltelve élt s dolgozott odakint, hogy majd egyszer megmutathassa annak a koldusnációuak; hogy mi ő! Azoknak az embereknek, a kik itt megtagadtak tőle mindent és úgyszólván a markába nyomva a koldusbotot, kikergették innen. Nem is akart soha hazajönni s kezdte beledisputálni magába, hogy az ő igazi hazája a második hazája. És most, hogy végre mégis hazajött, odafönt a fővárosban az ünnepeltetés közepette nem is érzett semmi melegséget a szivében, semmi örömöt a lelkében a fölött, hogy idehaza vau. Valóban idegenül érezte magát. Csak most, hogy bandukol a faluja felé, most érez először olyas félét, mintha szeretne leborulni a földre s azt megcsókoni. Most érzi először, hogy idehaza vau. Itt az isten háta megetti kis falucskában, a hol talán ma sem tudnak róla többet, mint akkor tudtak, mikor elindult innen kezében a váudor bottal, agyában fényes nagy eszmékkel. Most hazajött. Fényes, nagy mult a háta mögött, csak az agyát és szivét érzi végtelen üresnek. De itt miutha mégis megtalált volna valamit abból, a mi a szivéből elveszett. A tölgyek itt az ösvény két oldalán, meg a vízmosás partján a zöld fűből kikandikáló gyöngyvirágok ; a föld, a levegő mind olyan ismerős, olvan kedves, hogy egyszerre csak úgy érzi, mintha az a harminc év, a mióta mindezeket nem látta, nyomtalanul repült volna el felette. Szeretne végighemperegni a füvön, azután felmászni áfákra és versenyt ringatni az erdő jókedvű kis énekeseivel, Bolondos jókedve támad és rekedtes hangon belekezd egy vidám dalba. Milyen furcsán hangzik a nótája az erdő belsejében ! Mintha nem is az ő hangja volna, rá nem ismer. Persze, persze rég énekelt ő. Talán akkor utoljára, mikor innen elkerült. Azóta se kedve, se ideje nem volt rá. Először a nyomorúság törte meg, a küzdelem a mindennapiért; aztán meg az olthatatlan művészi becsvágy, mely kergette, űzte Őt szakadatlanul egyik munkától a másikhoz. S az örökös elégedetlenség, melyet érzett, mikor befejezte egyegy művét! Az igazi nagy emberek elégedetlensége volt ez, mely sohasem találja meg az alkotásban azt, amit bele akart tenui. Mindenki dicsérte a dolgait, csak ő, maga érezte, hogy üresek, fénytelenek, lelketlenek ahhoz képess, a hogy ő elgondolta azokat. S a munkában eltöltött napok és éjjelek után micsoda tépelődéseket, micsoda elkeseredéseket állt ki, mikor művét befejezte. Néha kis híja volt, hogy össze nem hasogatta a mindenek által dicsért vásznat. Idehaza az ismerős uton bandukolva, úgy gondol vissza erre a miudeu fénye mellett is gyötrelmes múltra, mint mikor valaki valami rossz, nehéz álomból felébred a napfényes, szép reggelre. Miutha egyszerre kiszállt volna a lelkéből miívészéletéuek minden kellemetlensége és agyonzaklatott idegrendszere itt végre megtalálta volna a nyugalmátadó, csendes boldogságot. S úgy örült neki, mintha ez most már örökké tartana. Mintha ezt a napot meg tudná állítani és nem eresztené tovább. S boldogságában annyira biztosnak érezte magát, hogy még attól sem félt, hogy a mult keserűségeire való visszaemlékezés elrontja a hangulatot. Eszébe juttatta magának ifjúságának könnyelműen elmellőzött gyönyörűségeit, Hiszen ő voltaképőu nem is volt liatal soha! A munka láza iclemésztette ifjúságát; tanult és dolgozott akkor is,