Pápai Lapok. 25. évfolyam, 1898

1898-04-03

1898. április 3. PÁPÁI LAPOK 3. ha kifejezéseinek nem is volna annyi ereje, ha a verselés terén nem is járna művészi biztonsággal, még akkor is örömmel kellene üdvözölnünk, mert amit ir, szívéből fakad, s ahogyan irja, az egyszerű, magyaros, üde és bájos, az idegenszerűség, az utánzás hijján való. Miut a viz zavaros árjába dobott virág, kerül ez az eredeti és szép tehetségre valló kötet a mai naturalista munkák közé, bizton hisszük, hogy az igaz szépet megérteni és méltányolni tudó közönség élvezetére és örömére. Ajánljuk a csinosan kiállított verskötetet olvasóink szives figyelmébe. Megjelent Veszprémben Köves és Borosnál. Ára 1 frt. A Petőfi-Album nem az alkalmi albumok sablonszerüségével jelent meg. Nem ötletszerűen készült ez a párját ritkító, s az Athenaeum r. társaság által ritka fénnyel kiállított mű, hanem oly szerkesztőkkel, mint Jókai Mór, Bartók Lajos, Szana Tamás és Endrődy Sándor lángoló szeretet és határtalan lelkesedés dolgozott rajta, teljes odaadással az emlék iránt, a melynek művet szentel. Petőfi élete, alkotásai, küzdelme és halála, — ama kor történetének históriai alakjainak a keretében, a melyben meteor gyanánt jelent meg,— hűséges kéjiben tárul eléuk a Petőfi-Album lapjairól. Elő jeleseink valamennyien, élükön a Pető-társaság elnökével, Jókai Mórral, továbbá Vámbéry Árminnal, Gyulai Pállal, Lévay Józsefiéi, Kis Józsefiéi, Beöthy Zsolttal stb. | egy-egy érdekes mozaikkal járultak hozzá e kiváló szépirodalmi emlék megalkotásához. A magyar művészgárda legjelesebbjei Zichy Mihály, Roskovics Ignác, Itévész Imre, Vaszary János stb. vetélkedtek velük, hogy illusztrációkkal élénkítsék a művet s emeljék annak művészi becsét. A remek irodalmi munka, 3U negyedrétü iv terjedelcmbeu, gyönyörű díszkötésben s oly tipográfiai kiállításban jelent meg, a mely a magyar nyomdaiparnak díszére válik. Fűzött példány ára ti frt, kötötté 8 frt. Az albumot bizonnyal megszerzi mindenki, a ki a kegyelet óráiban áldozui akar Petőfi emlékéuek s könyvtárát egy páratlanul érdekes és díszes művel kiváuja gyarapítani. „TOLONGÁSBAN." Ily cimü verses könyvre hirdet előfizetést Méry Károly, városunk szülötte, a jónevü poéta s lapunknak egykori szorgalmas és kedvelt munkatársa. Érdeke;- és kedves előfizetési j felhívása igy szól: j Nyüzsgő emberáradatban Járva-kelve egymagamban, Néztem a lét hullámzását, Apály-dagály élő mását. Felém csapott egy-egy hullám, Néhol enyhén, többször durván. Legfőbb szervünk a két könyök, Nem az agy, mint hinnék Önök. Nyomós érvek súlya alatr, Tömörült e tapasztalat; Sajgott is a hátam folyton. Egy enyhített csak a dolgon: Mind a bántó lökést menten Impulzusnak vette lelkem. Sóhajukból vers meg ötlet Iscv alakult — s ime könvv lett. Azaz lessz, ha tudniillik Ezt a műfajt nem kieshiylik S megrendelik könyvemet — Előre is köszönet. A KÉPZŐTÁRSULAT csinos füzetben adta ki az emlékbeszédeket és költeményeket, melyeket a társulat elnöke és tagjai f. évi 189*. márc. lfi-ikére írtak és a megtartott ünnepélyen elmondottak. TOLLHEGGYEL. Innen-onnan. ÁPRILIS ELSEJE. Tudvalevőleg három nevezetes elseje vau az évbeu ; az egyik a siralmas, a másik a sírva vigadó, harmadik a víg. A siralmas a január elseje, mert akkor — fizetni kell, a sirva vigadó az október elseje, mert akkor — berukkolni kell, s a víg az április elseje, inert akkor — nevetni kell. Nevet is mindenki, kivéve azt, aki a nevetés áldozata, — a becsapott. Lapunk szemfüles riportere megszerezte néhány ily becsapás adalékát a következő sürgönyökben: Li'tínyryye-itiU't elnöksége. Vápa. Pénteken érkezem. Előadásom tárgya : Drei/fas. Babérkoszorú mellőzését kérem. Zola/' ílendőrkapitány. Pápa. Összes pápai zsurnaliszták fotográfiái beküldendők. Rudnay, főkapitány. Szabad Liceum. Pápa. Ságliy egyetemi tanár vasárnap osztrák jogról felolvasást kezd. Teremben nyagágyk helyezendő!: el. Fenyvessy. kezetek az atló és bélyegilleték alól mentesek; pénzt kötelezvényre betáblázás nélkül adnak; tehát a betáblázással és kitörléssel járó költségektől tagjaikat megkímélik. Ezekhez jö még, kivált faln helyen, az az előny, hogy a pénzt helyben veszik fel, a kamatot helyben fizetik. Beavatott emberek előtt ez se kis előny. Felemlítjük még azt is, hogy a szövetkezetek nem nagy készülettel, nem nagy személyzettel dolgoznak s pénztárosukat és könyvvivőjüket hetenként vagy kéthetenként csak egyszer veszik igénybe s ezért kezelési költségük úgyszólva semmi. Igy érthető csak, hogy a betett tőke többet hoz 5%-nál. A központi tőkékre is ennyit űzetnek a vidéki szövetkezetek. Ezeket szükségesnek láttam elmondani ma, a mikor a „Pápai hitelszövetkezet" megkezdi működését. Helyisége a reformátusok népiskolája. A közönség ide tartozó részét nem rábeszélni, csak tájékoztatni óhajtottam. Megemlítem még, hogy a „Pápai hitelszövetkezet" igazgatósága a következő tagokból áll: Székely István földmivesiskolai igazgató, a szövetkezet igazgatója, Kis Ernő főgimn. igazgató, Csajtay Dániel, Kovács Sáudor, Csurgay Gyula, Illés János igazgatósági tagok. A felügyelő bizottság tagjai: Hannos Zoltán, Mészáros Károly és Halász N. Pénztárnok: Kis József főisk. tanár. Könyvelő: Jilek Ferenc. Eis József. Irodalom. „SZÁLLÓ SÓHAJOK." Ily cimmel adta ki Istvánfi R. János nyolc év óta irt verseit. A „Szálló sóhajok" költője nem ismeretlen lapunk olvasó közönsége előtt, hisz egész sora jelent meg tárcarovatunkban azoknak a lírai hévtől áthatott gyönyörű poémáknak, melyek Istvánfit az elsők közé iktatják azok sorában, kik ujabban a költészet mezején feltűntek. A középszerűségek uralma jellemzi mai költészetünket s ez uralom főeszköze az utánzás. Idegen költők, idegen szellem ráerőszakolása a magyar szellemre sivár képét állította elő a magyar költészetnek. És Istvánfit, ha nem is tűnnék ki verseiből — az elbeszélőkből és líraiakból egyaránt — annyi hév, mikor mások csak szeretnek. Elrepültek az évek fölötte anélkül, hogy édes szerelmek emlékeinek a hangulatát hagyták volna hátra. Se a szerelem, se a leányok nem érdekelték. Félt tőlük, hogy elrabolják az idejét és minden velük töltött percet a művészet megrablásának tekintett. Megházasodott szerelem nélkül, csak azért, hogy legyen valakije és ne kelljen futkosnia a szoknyák után. Regénye sose volt, még csak novellácskája sem. Valóságos nyárspolgár volt a szerelem terén. Megházasodott korán, elvéve az egyik modelljét és azóta hű férj volt. Milyen sivár életet is élt! Házasélete csak nyugalmat hozott neki, művészete pedig csak folyton tartó töprengést, szakadatlan idegölő munkát követelt. Mennyivel szebb életet élhetett volna, ha idehaza marad: Mily szép, mily derűs, kedves itt minden! Ne hagyta volna ott a tbeologiát, most ő ülhetne a paplakban — az édes apja utáu. Már látszik is a dombon a paplak nagy kőfala a karcsú torony mellett. Körülötte és alatta elszórva az apró fehér házikók, melyek mint valami zöld palettára elszórt fehér, friss festékcsomók, ugy ragyognak ki az akácok közül, a mindeneket megcsillogtató napfényben. Feldobja a kalap>ját a levegőbe és úgy kiáltja. — Hurrá! Üdvözöllek kis falúm! S az ötven éves fehér szakállas férfi, mint valami vakációra hazaérkező kis diák, ragyogó arccal, ruganyos léptekkel siet a falú felé. Olyan boldognak érzi magát, minőnek talán soha sem érezte! S az első paraszt embert, ki alázattal kívánt neki szerencsés jó napot, úgy szerette volna magához ölelni és össze-vissza csókolni. És miutha a nagy kőházban most is az ő édesapja lenne az ur, egyeuesen arrafelé tart. S csak mikor ott áll már a paplak udvarán, akkor jut eszébe, hogy tulajdonképpen mit is keres ő ott ? De már akkor a nagy kutyaugatásra kijött a tiszteletes úr is. S amint meglátta őt, hanyattbomlok rohant le a tornácról: — Nagyságos uram! Hihetek a szememnek ? Valójában egy ilyen világhírű embert tisztelhetek a házamnál ? — Hagyja el kedves tiszteletes uram a tiszteletet. Hazajöttem és azt szeretném, ha egy napig legalább szeretnének — mondta vigan. A szegény papocska nem tudott hova lenni örömében. Szinte magánkívül volt, mikor bemutatta a hires vendégét családjának: — Feleségem! Ama nagyhírű festó', a kit ünnepel az egész ország. — Eljött haza. Mert itt született, ebbeu a házban. — A leányom! Itt született, ő, a nagy férfiú, ama szobában, ahol most te lakol gyermekem. — A fiam ! Osókolj kezet a nagyságos urnák! Oh micsoda szerencse! A szegény, egyszerű emberek nem tudtak hova lenni örömükben, mikor bejárták kedves vendégükkel a házat, a kertet, az egész falut. S a hires, nagy ember úgy érezte, hogy életének ilyen boldog napja még nem volt, mint ez, melyet itt töltött el. Estére abbba a szobába vetettek neki ágyat, a hol született. — A kisasszonyt átköltöztették egy másik szobába. Mikor jó éjszakát kívánva elbúcsúztak tőle, a tiszteletes figyelmeztette: — Egy meglepetés is vár itt nagyságodra. Osak tessék majd körülnézni. A meglepetést hamarosan megtalálta. A falon kis képecske függött, keretén virágkoszorúval. Közelebb lépett és nézte a képet. Egy leánvarckép volt, lehetetlen színekben megfestve. Mit akarnak ezzel a silány mázolással'! — kiáltott fel bosszúsan — ezt ugyan kár volt az éu tiszteletemre felkoszorúzni! Hanem amint jobban nézi, egyszerre csak felfedezi rajta a saját nevét. — Mi az ördög? én festettem volna*/ — A kis Erzsike! A harangozóék Erzsikéje! Egyszer vakációban festettem! S végigvonul a lelkén az első gyermekszerelemnek az emléke. Milyen naiv, milyen kedves dolog volt ez! Még csak egy csókig sem jutottak el, pedig nagyon szerették egymást. A leány sokáig várt rá, azután férjhez ment, azután ugy hallotta, hogy meghalt. Miért nem vette ő el ? Talán boldogabb életet élt volna. Semmi sem lett volna b-löle, osak boldog ember. De hát nem ez-e minden? Nem ostobaság-e az ék-tbeu mást keresni, mint boldogságot és nyugalmat? Szegény kis Erzsike, te igazán szerettél engem! És én itt hagytalak! Mily ostoba is voltam ! S egyszerre csak végtelen nagy fájdalom tölti el a lelkét, mikor erre az egyetlen örökre elveszített szerelmére gondol. Eletének rövid tavaszára, amely elmúlt örökre. Miért is jött haza? Milyen ostobaság volt magának ilyen kellemetlen napot csinálni! Hiszen ezt az egész gyerekséget rég elfelejtette és ime most hogy nézi azt a rossz fakó képet, elfutja szemeit a könny. És az öreg ember zokog, jóformán maga sem tudja miért, a minthogy aznap reggel dalolt az erdőben, maga sem tudván miért?