Pápai Lapok. 24. évfolyam, 1897

1897-07-11

arra használják, hogy rajtok minél magasabbra emelkedjenek társaik, a nép milliói fölé. S igy nem csoda, ha hiúságuk tiltja, önzésük pedig siketté és vakká teszi őket, hogy az alul szenvedő milliók verejtékét lássák, panaszszavukat hallják és rajtok okosan segíteni el ne fáradjanak. Mennél liberálisabb és demokratább valamely társadalom, annál inkább együtt érez minden polgára egymásssal. A polgári együttérzés vagy megszünteti vagy nemesebb irányba tereli emberi gyöngeségünket, a hiúságot, az önzést pedig jogos egyéni szük korlátai közé szorítja. Az ily társadalom biztosítja állandóan a nép békéjét. Elég e tekintetben Angliára hivatkoznunk, a hol javarészt a társadalmi együttérzés én munkálkodás érdeme a munkáskérdés példaszerű megoldása. Sokban hasonlítanak bennünket az angolokhoz. Hasonlítsunk tehát hozzáj ok a társadalmi viszonyok alakulásailian is és akkor az igaz liberalizmus és demokratizmus aogise alatt nem félhetünk a jövő viharától. Magunktól is tegyünk valamit, ne mindent az államtól, a kormánytól várjunk. Ha vihar fenyegeti a hajót a tengeren, a kormányzót az utazók is segítik nehéz munkájában. Államunk hajóját első sorban az igaz liberalizmus és demokratizmustól áthatott társadalmi működés van hivatva oltalmazni. E nélkül utunk bizonytalan, jövőnk kétes. Ily társadalmi életre van tehát szükségünk, ha nem akarjuk kitenni hazánkat annak, hogy jövőben társadalmi állami viszonyaink gordiusi csomóba fonódjanak össze, amelynek kelté vágásához is egy X. Nándorra volna szükség. .Kérdés lesz-e 2s. Sándorunk s még félősebb kérdés: nem vágja-e ketté nemzeti életerünket is? X. Városunk egészségügye. — Válasz dr. Lővy László orvos ur ily cimü cikkemre közölt megjegyzéseire. — Mídőu a „Városunk egészségügye" c. cikksorozatot e lapok hasábjain megkezdettem, nem az volt a célom, hogy históriai megvilágításban írjak egészségügyünkről, mert akkor sokkal többet írhattam volna s a mint veszem észre Lővy doktor ur válaszára kevesebb alkalmat adtam volna. Én cikksorozatomat a város mizerábilis egészségügyi viszonyaira való tekintettel kezdettem meg kettős okból. Először, hogy a nem szakemberek, de arra illetékes hatósági közegek előtt a baj nagyságát s okait feltárjam, másodszor hogy városunk tekintélyes orvosi testületének figyelmét e kérdések mihamarabbi megoldása felé térítsem. Mivel azonban cikkemre adott egyes megjegyzésekből az világlik ki, hogy dr. Lővy ur a laikus és szakember, továbbá rendszer és érvelés között oly határokat állit, melyek absolute nem állhatnak meg: néhány szóval válaszolui fogok megjegyzéseire s azokat rektiftkálni, mivel fizikai ismeretekben ő nem szakember s igy nem is lehet kívánni, bogy oly precizitással alkalmazza e úemíí ismereteit az egészségügyi viszonyokra, mint szakembertől vámok. Hugy egészségügyi tekiutetbeu szigorúan véve szakember nem vagyok, azt elismerem, hogy azonban laikus volnék : tagadom. Azt hiszem, hogy a ki a természettan-, vegytannal szakszerüleg foglalkozik, talán feltehető arról, hogy közegészségügyhöz joggal hozzá szólhat. Most lássuk Lővy orvos ur egyes u. n. „rektifikáció"-ját. A mi Pápa város lakosainak fogyását illeti, az 1880—1890-ig, tehát a legutolsó népszámlálásig 2—3%. Ha tehát cikkemben 2—3% évente volt írva, az egyszerű sajtóhiba. Hogy Lővy dr. ur a város egészségügyéről sokat cikkezett: elhiszem. De hogy városunk egészségügye hallatlanul mizerábilis : ez tiszta valóság. Azt mondja Doktor ur: „Nemcsak Pápa fekszik a mérsékelt égöv alatt, hanem egész Magyarország, sőt a legészakibb részét kivéve,, egész Európa; ezért városuukuak e tekintetben semmi különös jellege nincs." Hogy mely heszabadsághareunk és a kiegyezés idejében oly hatalmasan működő szellemétől eltért. A tisztán felfogott liberalizmus és a nemes demokratizmus elveit részben elvetve, részben meghamisítva a tulságig vitt önzés és a beteges hiúság folyton ingadozó talaján épült föl. Ma demokraták vagyunk, de csak látszólag és azért, hogy így egyesek vállain fölemelkedve az aristokraták kegymosolyaival dicsekedhessünk, avagy esetleg rendjellel mellünkön megkülönböztethessük magunkat, az előbb még kedves polgártársainktól. Ma liberálisok is volnánk, de csak addig, a mig nagyon is sokoldalú és könnyen sérthető egyéni érdekeink azt megengedik. A hol vallási, faji, rang-, hivatalbeli s összes egyéb egyéni érdekeinket érintve gondoljuk, ott azonnal buesut mondunk a s/.abadelvüségnek, hogy csak a mi kedves (Vünk sérthetetlen maradjon. Valóban csattanó paródiája a liberálismusnak és még inkább a demokratizmusnak az a mindinkább erősbülő társadalmi felfogás, hogy valamely egyén társadalmi s/iTcplésének súlya, joga és köre a vallási, iaji, rang- és hivatalbeli stb. tekintetektől tétetik függővé. Ez nem a 4<S. és a 07-iki idők liberalizmusa és detnokratiája. Azon időkben nem abban versenyeztek a polgárok egymással, hogy egyik a másiktól minél inkább különbözzék, hanem abban, hogy a hon igaz szeretelében mennél inkább egyenlők legyenek, érte egymást minél jobban szeressék, érte minél jobban egymáshoz hasonlókká vájjanak. Akkor a liberalismus és a demokratizmus eldöntötte a hon egyes tagjai között fönálló évszádos korlátokat, a népek összes millióit egyenlő magasságba emelte, hol egymást megértették s egyik a másik baján készséggel is megígérte segítségét. Most az önzés és a. hiúság által eredeti fogalmakból kivetkőztetett emez elveket A térti elteszi zsebébe a cukrot. Némi szünet után a kis Iza felé fordul: — Honnét jönnek ? — Sopronból -- csicsergi a kicsi. — Es Budapesten maradnak? — Hogyne. Apa a miniszterhez megy délután. — Ne csacsogj -- szól rá nővére, igy a kicsi durcásan felugrik és bemegy az apjához a fülkébe. A férfinak igen tetszik Emma visszautasító modora. —- Tárj — gondolja . . . II. Ketten mara.Iiak a folyosón. — Emma nagysád beszélni akarok önnel. — Hagyjon békében. — Legyen a feleségem. Hangosau felkacag a lány. — A felesége? — Igen, komolyan kérdem. — Még komolyan is'/ A lány szeméből kiolvasta a kérdést. Hát felel: — Van mindenem. Nagy kőszenbányám. Kastélyom. Fogat. Cselédség. Es mégis olyan üres az életem. Egy hiányzik — asszony. Emma izgatottan leveszi kalapját. Kezével eligazítja gyönyörű szőke haját és kérdi; — Miért legyek éppen ón az asszony? -— Miért? — Hát tetszik nekem. Boldog vagyok, hogy feltaláltam. Már rég keresem . . . 1 Elgondolkodik Emma. Ilyenről ábrándozott ö mindig. A hivatalnok leány. Gazdagon férjhez menni. Itt a szerencse. Meg a férfi se olyan csúnya mint az ördög. Szebb valamivel. És kénytelenül is a férfi kezében hagyja a magáét. — No? De nem tud felelni. Gondolkodik . . . Tudja mit — súgja — a Hungáriába szállunk . . . — Jó? — Es hol lesznek addig mig apjuk a miniszterhez megy? — Otthon a szállodábau. — Felmehetek? - Fel. — Jó. Felmegyek a válaszért . . . A vonat egy nagyot zökken, majdnem egymás karjaiba esnek, ajkuk egymást érinti . . . III. Budapestre érnek. Az útitárs kiveszi névjegyét és odaadja a papának. Kulcsár Jenő Az apa viszonozta az udvariasságot. Kulcsár Jenő erősen megszorítja Emma derekát, mikor felsegíti a fiakkerba. Elhajtatnak. Emma messziről is integet, mintegy jelezve, hogy el ne felejtse jövendőbeli vőlegénye, hogy délután várja a szállodában . . . IV. Az apa el akarja vinni mind a két lányát a Minisztériumba. Várják meg künn. Gyönyörködjenek addig a várban, mig ö végez. A kicsi örül nagyon. De Emma azt mondja rosszul van, nem mehet. Az apa belenyugyszik. Feküdjön le, nyugodja ki magát, igy este kirándulhatnak Margitszigetre . . . A mint magára marad első gondja az öltözködés. Felsüti a haját. Felveszi a rózsaszínű blouzát. Elrendezi a szobát. Vár. Izgatott nagyon. Mindenféle gondolat kóvályog az agyában. Múlnak a negyedórák. Nem jön. Apa jöhet vissza minden percben . . . Azutáu ismét gondolkozik, mit feleljen a kérdezőnek ? Hozzá megy. Persze. Hogyan irigyelik majd a barátnők. Meg a mama, milyen boldog lesz a mama! Már egy órája vár. Nem jön. Nem . . . Nem. De pszt, lépteket hall, bizonyára ö. Apa ós Izácska jönnek. Könnyek gyűlnek szemébe. Nem képes mást mondani: — Gazember . . . Becsapott . . . Pedig ugy sem kellene . . . Stampf Katinka.